Lőkös István

Egy nemzetiségi olvasókönyv és egy ősrégi szótár alapozta meg azt az utat, amelyen az egykori felnémeti kisdiák a horvát kultúra elismert professzora címig jutott.

Eddig valahányszor Splitben járt, dr. Lőkös István rendre végigsétált a festői dalmáciai város főutcáján, a Riván egészen Marko Marulić szobráig. Ezzel a vissza-visszatérő zarándoklattal fejezte ki tiszteletét a horvát irodalom 1450-ben itt született atyja előtt, akinek Dávid királyról írt latin nyelvű eposza ihlette a Davidias-díj nevét. Ezt az évente egy alkalommal adományozott rangos elismerést a horvát irodalom legeredményesebb külföldi népszerűsítőjének ítélik oda. Az alapító Horvát Írószövetség döntése alapján az idén – a díj 1997-es alapítása óta immár harmadik alkalommal – az egri irodalomtörténész, az évekig a zágrábi egyetem vendégprofesszoraként is tevékenykedő dr. Lőkös István munkásságát ismerték el vele.

Abban, hogy a felnémeti családból induló kisdiákból a zágrábi egyetem „gostprofessora” legyen, fontos szerepet játszott az, hogy meghatározó szellemiségű tanárok egyengették az útját iskoláról iskolára. Így jutott el végül a debreceni egyetem magyar–orosz szakára, ahol a szláv barokk kiváló szakértője, Angyal Endre vette rá arra, hogy az orosz mellett – legalább olvasás szintjén – egy másik szláv nyelvet is tanuljon meg.

– Így esett a választásom a horvátra, aminek az elsajátítását egy nemzetiségi olvasókönyv és egy ősrégi szótár segítségével kezdtem el – idézte fel a nyugalmazott egyetemi tanár. Máig emlékezetes történetként meséli, hogy az 1962-ben az akkori Jugoszláviában tett első utazása előtt senkivel sem volt módja horvátul beszélni. Így egyből a mélyvízbe került, amikor Fiumébe vonatozott. – Az első szó, amit megértettem, a kalauz kiáltása volt, hogy „Indulás!” Ez egyben a nyelvgyakorlás kezdetét is jelentette, miután a fülkében utazók kedvesen megszólítottak…

Időközben az érdeklődő diákból egri főiskolai, majd debreceni, illetve zágrábi egyetemi tanár lett, s a kroasztika – a horvát irodalom és történelem – nemzetközi szaktekintélyévé vált. A két ország kulturális kapcsolatait és hagyományait taglaló tanulmányai, kötetei mind itthon, mind Horvátországban, illetve a világ szakkönyvtáraiban számon tartott hiánypótló művekként jelentek meg. Nagy elismerést jelentett számára, hogy a tudományos, kulturális intézmény, a Matica Hrvatska (Horvát Anyácska) által 1998-ban „Külföldi croatisták könyvtára” címmel indított sorozat első kiadványa az ő kötete volt.

Előtte egy évvel „A horvát irodalom története” című munkájával elsőként, 2008-ban pedig Marko Marulić „Zsuzsanna” című elbeszélő költeményének magyar fordításával érdemelte ki a Davidias-díjat. Az idén pedig a „Pristupi Gjalskom” (Közelítések Gjalskihoz) című tanulmánykötetéért ítélték neki a magyar József Attila-díjnak megfelelő elismerést.

– Ami a XIX–XX. századforduló idején élt Ksaver Sándor Gjalskit illeti, regényeiben, s az általam fordított írásaiban számos magyar vonatkozás van – mondta a kitüntetett irodalomtörténész, aki szerint a legérdekesebb a „Szülőföld” című regény. A „Grinczinger Pál kirándulása a Magyar Tengerre” című írása az 1900-as évek mindenáron tengerre vágyó, kardos, díszmagyaros világát kifigurázó szatíra. Gjlaski 1924-ben folytatásokban közölt regénye, az „Elsikkadt ideálok” egészen 2003-ig nem jelenhetett meg, ugyanis a trianoni békeszerződés első, kis-antant államokbeli kritikájának számított, s ez sértette a jugoszláv érdekeket.

– A Marulić-szoborig tartó séta az idén elmaradt, ugyanis koromnál fogva nem tudtam személyesen elmenni Splitbe. A díszes oklevelet ezért most postán küldték el a címemre – újságolta az amúgy fáradhatatlan munkabírású szakember.

Szilvás István

Forrás: http://heol.hu/heves/kultura/nyelvlecke-a-fiumei-vonaton-382533

Az esztendők gyors rohanásával már lassan a hetedik iksz felé sodorja életének történetét a könyörtelen idő dr. Lőkös Istvánnak, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék egyetemi tanárának, a Magyar Tudományos Akadémia Modern Filológiai Bizottsága tagjának, akadémiai doktorának, több hazai és külföldön kiadott könyv szerzőjének, de amire ő mindig is büszke volt, Eger város polgárának.

A sok cím, rang, csendes egyszerű embert takar, akit az egri „Agórán”, a piactéren sokszor meg lehet találni barátainak, ismerőseinek és egykori tanítványainak gyűrűjében, amint magyaráz valamit a tudományból, vagy a kedvtelésből űzött erdei gombázás titkaiba avatja be hallgatóságát.

A baráti indítványra, hogy beszélgetni, történelmet, életutat idézni üljünk be egykoron szeretett kávézójába. Kicsit vonakodva fogadta, mintha szülővárosával kapcsolatban némi gondjai lennének, de belenyugvó mosollyal adta meg magát, és szaporázó léptekkel indultunk a Dobos cukrászda csendes miliőjébe, ahol először a kedves közös ismerősünkre, Gyurkó Gézára, Márkusz Lacira és Somody „Kukóra”,  a népszerű sportkrónikásra emlékeztünk.

- Az egri születés és a felnémeti gyermekkor milyen indíttatást adta az életednek?

- Hároméves alig múltam, amikor szegény édesapámat a Tihaméri Malomban, ahol malomgépész volt, komoly baleset érte, s itt tovább nem dolgozhatott. Talán valami végkielégítést kaphatott, amiből házat bérelt Felnémeten, és a házban anyám nevére fűszerüzletet nyitott.

A Kertész úti életünket a falusi lét váltotta fel, amit én nemigen bántam. A szomszédban lakó hasonló korú gyerekekkel, Bíró Lajcsival, Kovács Mikivel jó cimboraságban teltek napjaim. Az általunk eszkábált „eketaliga” szekéren vidáman száguldoztunk a kertek alatt. Az elemi iskola első tanítója Szele Mária néni volt, akinek már dédapja, nagyapja, sőt nagybátyja is felnémeti kántortanító volt. Mária néni tanított betűvetésre és számolásra, de nagyon boldog voltam, amikor később kezembe adta az „Egri csillagokat”, mert addig a Hangya Naptárt, a „Függetlenség” sárguló újság lapjai adtak olvasnivalót, pedig olvasni rettenetesen szerettem. A fonóházak vidám nótázása, a „Bankó Apó” rezesbandája, a kukoricafosztáskor elhangzó mesék, regék, vagy izgalmas katonatörténetek nagy hatással voltak nyiladozó gyermeki értelmemre.

Az olvasás mellett, csak úgy magamtól megtanultam – mert nagyon szerettem a zenét is – klarinéton játszani. A nagyapai örökségemen pedig szaxofont vásároltam a szüleim legnagyobb örömére. A Farkas Miklós szervezte felnémeti jazz zenekar „rendes” tagja lettem, és hétvégi „cuhárékban”, lakodalmakban szórakoztattuk a vendégeket. Ez kis pénzt,is hozott a házhoz, amiből a középiskolás ruhámat megvehettem. Az egri polgári iskolát az akkori „kereskedelmi” követte. hiszen drága szüleim szerint a kereskedelmit végzettekből bankár, vasúti vagy postatiszt, azaz „tisztviselő”, állami alkalmazott lehetett. Ez akkor biztos jövőt jelentett.

- Ekkor következett tehát a „kereskedelmi”!

- Igen. Csak az az érdekessége a dolognak, hogy míg 1949 nyarán az Érseki Felsőkereskedelmi Fiúiskolába írattak be, de ősszel már a Közgazdasági Gimnáziumba, és 1950-ben pedig ugyanott, a Közgazdasági Technikumban folytattam tanulmányaimat. Hála az akkori oktatási program bizonytalanságának, a könyvvitel mellett főtárgyként tanították a magyar nyelv és irodalmat, a történelmet és a földrajzot is.

 Drága emlékű néhai osztályfőnököm, Somlay Mihály tanár úr észrevette a humán érdeklődésemet, zenei vonzódásomat, és volt bátorsága ahhoz, hogy az 1951-52-ben a kötelező irodalmak mellett Gulácsy Irén, Makkai Sándor és Kodolány János műveit is figyelmünkbe ajánlotta. A pályára, ha lehet így fogalmaznom, orosz tanárom, Tóka János tanár úr indított, aki mindössze egy évig tanított bennünket, de kemény, férfias szigorral alapozta meg tudásunkat. Osztályfőnököm a Lenin Intézet felé egyengette volna lépteimet, de én, mint álmodozó, a Zeneművészeti Akadémiát céloztam meg, de mert nem volt konzervatóriumi végzettségem, szóba sem kerülhetett a Zeneművészeti. Az Orosz Intézetbe adtam be a jelentkezési lapomat, de mert az intézet megszűnt, az anyagaimat és engem átirányítottak Debrecenbe.

- A cívis város, az univerzitász milyen alapot, s irányítást adott a kutatói pályára?

- Még itt is vívódott bennem a zenész és az irodalmár. Az egyetemi diákzenekarban együtt játszottam Szepesi Gyuri barátommal, s legnagyobb sikerünket 1956 tavaszán, a 40 tagú szimfonikus zenekar bemutatkozásán értük el. A klarinét szólómnak nagy sikere volt. A diákesteken kívül játszottunk a városi MÉMOSZ székházban is. A zenekartól kaptam második ösztöndíjamat, amire akkor igen nagy szükségem volt. Az egyetemen az orosz nyelv mellé felvettem a magyart is, de fő szakom az orosz maradt és a szlávisztika. Egyetemi mestereim, Barta János, Bán Imre, Dombrovszky József és Angyal Endre professzori türelemmel vezettek az úton. Király Gyula professzor úr segítségével, támogatásával életem első tudományos pályamunkájával országos elismerést, díjat kaptam a II. Országos Diákköri Konferencián. Önszorgalommal, a nemzetiségi iskolai tankönyv, szószedet, szótár segítségével megtanultam szerb-horvátul, és így eredetiben tudtam olvasni, tanulmányozni a dél-szláv irodalmat, későbbi jó barátom Miroslav Krléza munkásságát.

Forrás: EgriRiport 1999.02.19. /-ács/

A Heves Megyei Hirlap 2009. február 10-i számában jelent meg a következő cikk Dr.Lőkös Istvánról (76) aki Felnémeten nevelkedett és az Átölelő szivárvány c. könyvében (melyből többször is idéztünk oldalunkon) mesél is a „felnevelő” falujáról.

 

Horvát irodalmi kapcsolatok diplomatája  

Elismert irodalomtörténészként tartják számon Horvátországban is az Egerben élő dr. Lőkös Istvánt, aki hosszú évtizedek óta ápolja a két ország kulturális kapcsolatait és hagyományait. Az irodalomtudományok professzora – egri főiskolai oktatói tevékenységét követően – csaknem két évtizeden át dolgozott a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, ahol az utolsó tíz évben az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék vezetője volt.

A hetvenéves korában nyugállományba vonult szakember – a zágrábi egyetem hungarológiai tanszékének vendégprofesszoraként – napjainkban is aktívan foglalkozik a közös kulturális gyökerek kutatásával, ezen belül pedig a magyar és a horvát irodalom kapcsolatának feldolgozásával. – A horvátoknak a miénkkel szorosan összefüggő történelme nem érthető meg a magyar nyelv és a közös kulturális örökség ismerete nélkül – állítja a tanár úr. Ennek az alapvetésnek a jegyében születtek meg az elmúlt évek során azok az általa írt irodalomtörténeti tanulmányok, kötetek, amelyek részben itthon, másrészt Horvátországban láttak napvilágot. Időközben ezek a tudományos munkák a szlavisztikával foglalkozó egyetemi tanszékek könyvtárainak értékes darabjaivá váltak világszerte. Ekként tartják számon például a német nyelven kiadott “Nemzettudat és regény” című könyvét, amelyben a XIX. századi horvát regény magyarságképét rajzolta meg. Dr. Lőkös István munkái közül eddig három mű jelent meg a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia mellett második “tudós társaságként” működő Matica Hrvatska kiadásában. A “Külföldi croatisták könyvtára” sorozat az egri szakember kötetével indult. A szerző ebben a magyarul is verselő romantikus költő, Ivan Mazuranic, illetve a XVIII-XIX. század fordulóján a budai egyetemen tanító Matija Petar Katancic ferences szerzetes itteni kötődésével foglalkozik. A következő kötet – tanulmányok a régi horvát és magyar irodalom kapcsolatáról – az INA kulturális díját érdemelte ki Zágrábban. A “Craotohungarica” című harmadik könyvét a napokban kapta kézhez a szerző. Tanulmányaiban dr. Lőkös István többek között Spisi Marulic-tyal foglalkozik, de a horvát Karnarutica és Zrínyi Miklós eposzainak összehasonlító elemzését is megírta. Szó esik benne Balassi és a horvát petrarkista költők munkásságának a párhuzamosságáról, valamint arról a Verancsics Antalról, aki a XVI. században egri püspökként is tevékenykedett. Sz. I. 

Gyermekkorom “süllyedő világának” emlékei között végtelennek tűnő téli estéken hallott történeteket őrzök. Mesélőkedvű öregemberektől hallottam valamennyit. Némelyik valóságos kis novella, de akadt köztük terjedelmesebb elbeszélés is. Hőseik egy része valóságos személy, más részük a mesék birodalmába illő. Egyszer Vidróczki hőstetteit, máskor a vízenjáró boszorkány meséjét hallgattuk feszült figyelemmel, de a legizgalmasabb mesék egyike mégis a “cár fiúról” szóló történet volt. Pontosabban történetek, mert több változatban adták őket szájról szájra. Kiszínezve, kerekítve az előadást és persze minden mesélő a saját változatát tartva hitelesnek. A gyerekhallgatóságot mindegyik lekötötte, hisz újabb és újabb mozzanatok váltak általuk ismertté arról: hogyan is került a “cár fia” Felnémetre, s milyen sors várt rá a Bükk lábainál meghúzódó kis faluban.

Az egyik mesélő szerint 1849-ben, a világosi fegyverletétel után történt a dolog, amikor a cári seregek Egert és a környékbeli falvakat is elözönlötték. Egyik nap a felnémeti kocsma előtt szőke hajú, délceg cári tiszt szállott le lováról, s miután lovát megkötötte, bement a kocsmahelyiségbe. Díszes ruháját aranygombok ékesítették, s gazdagságát, s nagyúri voltát vélték felfedezni abban is, hogy az elfogyasztott italért aranypénzzel fizetett. A kocsmában időző falubeli legények összenéztek: csábító volt az aranypénz, meg az aranygombok is. A legények látták, hogy a tiszt egyedül jött, nem soká tanakodtak, leütötték. Aztán – nehogy gyanút fogjon az Egerben időző sereg – gyorsan elhantolták a közelben levő községi magtárépületben. Társai keresték is a tisztet – akiről közben “kiderült”, hogy a cár fia -,de hiába. A nyomok eltűntek, a falu meg néma maradt. Pedig nagy sarcot vetettek ki a falura. Aztán a cári seregek elvonultak, s lassan már csak az emlékezet őrizte a történteket.

Telt-múlt az idő, a falu lakossága gyarapodott, több lett a gyermek is, új iskola kellett. Az elöljárók úgy határoztak, hogy a régi magtárt le bontják, s helyére építtetik az új iskolát. Ahogy a magtár padlatát felbontották, s ásni kezdtek, rátaláltak a sok-sok évvel azelőtt meggyilkolt tiszt tetemére. A jegyző bevitette a “faluházára”, koporsót csináltatott, hogy tisztességgel eltemessék. Az esetet hallván Korózs mama, akkor a falu tán legöregebb asszonya, lélekszakadva rohant a jegyzőhöz, bíróhoz, s intette az elöljárókat: temessék el mihamarább a halott maradványait, mert az maga az ifjú cár, akit 1849-ben öltek meg a felnémetiek, s akit máig halálra keresnek, s nagy baj jöhet a falura, ha kitudódik, hogy mégis csak itt tették el láb alól. A tanácsot megfogadták, a temetés szép csendben megtörtént.

A történet más változatát ismerők a felnémeti temetőtől északra eső Kutyahegy-dűlőben mutogattak egy sírhantszerű dombot, amelyben – szerintük – a faluban megölt cári tiszt nyugszik. Ma már aligha van meg ez a dombocska, de a történet őrzi emlékét. Eszerint a tiszt kora őszi időben járt Felnémeten, gyümölcs-és szőlőérés idején. A falubeli férfiak a szőlőkbe csalták. Az út a Kutyahegy-dűlőn át vezetett, ahol a szekerek egymást érték, folyt a betakarítás. Az egyik szekeres gazda körtével kínálta az idegent, az a kocsiderékba hajolva válogatni kezdte a körtét. Vesztére, mert hátulról fejszével agyonütötték. Az összesereglett férfiemberek el is temették ott helyben, nehogy kitudódjék a dolog, s a falut katonák felégessék. A cár fiáról szóló történetekről több mint három évtizeddel ezelőtt Kolacskovszky Lajos is írt az egri Igazság című lap hasábjain. Az ő általa lejegyzett változatok közül az alábbi különösen érdekes -lévén, hogy már akkor is igen idős felnémeti ember közlése nyomán írta le. Az elbeszélő olyan tősgyökeres felnémeti család tagja volt, amelyik már múlt században szerepel a község anyakönyveiben. Góner Miskának hívták az idős embert, írja Kolacskovszky -,aki nagy mesélő hírében állott, a falu szájaként emlegették. A családneve eredetileg Glóner volt, az anyakönyvekbe így is jegyezték be az itt tán másfél évszázada honos család tagjait. A könnyebb ejtés miatt változott a név az élő nyelvhasználatban, a mai napig is Gónernek mondják. Nos, Góner Miska így tudta a “cár” agyonveretésének históriáját: “a cári seregek 1849-ben a Vécsey-völgyön jöttek be Egerbe, s a vásártéren táboroztak le. A mindig éhes katonák kegyetlenül dézsmálták a szőlőket, gyümölcsösöket. Még a cár is rákapott a finom szotyogós körtére. Addig-addig kóstolgatta kínálatlanul, hogy a felnémetiek rajtamentek, agyonverték. Bár ne tették volna! Mert a főgenerális ezért rettentő sarcot rótt ki a falura. A nép képtelen volt a pénzt mind előteremteni. Úgy aztán egyik jóravaló egri kofa, Rendekné (az Ostrom utcában lakott, s a Kisasszony temetőben fekszik) adott egy véka aranyat, meg egy véka ezüstöt. Így maradt meg a község! A cárt Felnémeten nagy pompával, bandaszóval temették el”

A kételkedő Kolacskovszkyt az alábbi szavakkal nyugtatta Góner Miska:

“- Tán nem hisz?… Már pedig, édes Uram, úgy volt a dolog, ahogy mondtam. Nem az ujjamból szoptam, a nagyapámtól hallottam.

- Hátha tiszta papírosból olvasott a nagyapja?

- No, hallja, ha hazudós lett volna a nagyapám, meg se hallgattam vóna.”

Kolacskovszky Lajos azt is leírta, a felnémeti temetőben levő sírt maga is látta úgy 1927 körül, s akkortájt gyűjtött adatok szerint a falu népe így emlékezett: “Felnémeten a magtárt 1888-han alakították át iskolává. Amikor a kőpadlót felszedték, alatta teljesen száraz fővényben, szép szál férfi egészen ép csontvázát találták, Dús szőke haja leért a válláig. Homlokán kardcsapás (vagy baltaütés) helye látszott. A csontokat beszállították a községházára, és persze csodájára járt a fél falu. Dr. Hunyadi Búzás János szerint akkor rontott be édesapjához, a jegyzőhöz Korózs Tera néni, s jajveszékelve kérte az elöljáróságot, igyekezzék mielőbb eltűntetni a csontvázat, mert aki itt fekszik, az maga a cár. És ha nem a cár, legalábbis herceg. 1849. nyarán egyedül jött lóháton a faluba. A kabátján aranygombokat viselt. Szomjas volt a lelkem, betért egy pohár borra a kocsmába (a kocsma az erdészlak helyén állt.). A lovát egy cölöphöz kötötte. A zsebei tele voltak arannyal. A kocsmárost is arannyal fizette ki. Meglátták ezt az éppen ott lebzselő felnémetiek, nyolcan-tízen közülük összebeszéltek, a cárt agyonverték, kizsebelték, a lovát meg elkötötték. A hullát félelmükben a magtár pádimentuma alá rejtették.”

Kolacskovszky tudott egy nem Felnémetről, hanem Egerbocsról származó változatot is, amelyet egy Göböly Veres Zoltán nevű bocsi embertől hallott. Eszerint: “a cárt négy tábornokával a falu közepén, a híd mellett hantolták volna el. Ezek emlékét örökíti az ottani öt topolyafa.”

A “cár sírját” ma már hiába keressük a felnémeti temetőben. Lassan elfogytak mellőlünk azok az öregek is, akik a történet hagyományozói voltak. És a falu is átalakul, mi több: át is alakult már, elveszítve, elhagyva meseszerű, de megmentésre érdemes hagyományait. Őrizzünk meg ezekből mindent, ami ma talán még megmenthető! (1982)

Részletek Lőkös István: Átölelő szivárvány c. könyvéből

A farkasok téli garázdálkodásáról vagy a Kutyahegyben éjszakánként sétálgató „fejetlen barátról” szóló történetek, meg a boszorkánymesék tarkasága épp oly lebilincselő volt az egykori gyermekhad számára, mint a „cár fiának” rejtélyes, az 1849-es szabadságharc idején, Felnémeten történt, végzetes haláláról szóló história. És persze, azok a történetek is, amelyek egy nagyobb, a Mátra és a Bükk tájait egybefogó régió emlék anyagába tartoznak. Még akkor is, ha ezek java része nem egyéb, mint másutt is ismert elbeszélés vagy versezet variánsa. Mint pl. a Vidróczki emlékét őrző történetek. Valóságalapot sem nélkülöző, apáról fiúra hagyományozódott históriák voltak ezek, s az egykor híres betyár életének egy-egy epizódját örökítették meg. Kár, hogy csak kevés maradt fenn belőlük, hisz lejegyzésükre évtizedekkel ezelőtt aligha gondolt valaki is. Pedig öt-hat évtized előtt még olyanok is élhettek a faluban szép számmal, akik valóban találkozhattak a pandúrok üldözte, menyecskék bújtatta, és dédelgette szegénylegénnyel… 

Az alábbi történetet a legszínesebbek egyike ez az egyre ritkuló, a szájhagyomány őrizte, s Felnémeten hallott Vidróczki-históriák között. Elbeszélője a felnémeti születésű dr. Csank István nyugalmazott ügyvéd. Sokak által szeretett és nagyra becsült Csank Pista bácsija volt, aki édesapjától hallotta a kalandos történet részleteit. Elbeszélése szerint így esett a dolog Vidróczkival valamikor a 19. század második felében, hogy Pontosan melyik esztendőben, nem tudni, meg nem is nagyon fontos, hisz a történet így, egy kicsit az időtlenség szintjén lesz általános érvényű.

Az apám 1 848-ban született — mesélte Pista bácsi — s ő mondogatta, hogy legény korában gyakran mulattak a templom közelében levő kocsmában, ahová a helybeliek mellett az utasemberek is be-betértek. Történt egyszer, hogy nagy lódobogásra, patkócsattogásra figyeltek fel a legények, aztán nemsokára nyílt az ajtó, s társaival a kocsmába lépett a mátrai erdők híres betyárvezére, Vidróczki. A pandúrok elől menekültek, s a falu szélén nem az erdő irányába nyargaltak tovább, hanem vissza, a faluba. Az üldözők nem is álmodtak ilyen cselfogásról, sokáig „kergették” őket a falu határán is túl. A betyárok nagy mulatásba kezdtek (a kocsmárosné régi ismerősük volt), s széles jókedvükben néhányszor a plafonba is belelőttek. A falusi legénység előbb csak szemlélte Vidróczkiék duhajkodását, a pisztolylövések hallatán aztán inukba szállt a bátorság, kimenekültek a kocsmaajtón. Egyedül az apám maradt ott köztük. Vidróczki, látva ezt, odalépett hozzá és megszólította: - Nohát, öcskös, te nem ijedtél meg? - Miért ijedjek én meg? – kérdezte az apám, majd hozzátette: – láttam én már betyárokat, másokat is. - Láttál? De Vidróczki nem olyan betyár! Nem kapcabetyár! Hé! - Tőle sem ijednék meg – mondta az apám.

Vidróczkinak úgy megtetszett a bátorsága, hogy közéjük hívta, és együtt mulattak tovább. Igaz, nem túl sokáig, mert a strázsát álló betyárok jelentették: a pandúrok rájöttek a huncutériára, s jönnek már vissza a falu felé. Vidróczkiék erre, lóra kaptak és elvágtattak. Így került ismeretségbe az apám Vidróczkival. Később aztán még egyszer találkoztak.

Az apám egyszer vásárra indult Miskolcra, át az erdőkön, Répáshuta felé. Akkor még nem létezett a mai lillafüredi Út. Ökröket akart venni a miskolci vásáron, pénzt is vitt hát magával, nyakába akasztott vászonzacskóba rejtve — mivelhogy akkoriban parasztember nemigen használt pénztárcát. Már jól benn járta rengeteg erdőben, amikor innen is, onnan is egy-egy koppanást hallott a fék között. Ment tovább, de a koppanások csak nem maradtak el, sőt, gyakoribbak lettek. Apám megállt, nézett a hangok irányába, de embert nem látott sehol. Látott Viszont fokost, nem kegyet. Hamar rájött: a fokosok gazdái a fák mögé rejtőztek. Apám már tudta: körbefogták a betyárok. Lassan továbblépett, de akkor megszólalt valaki az egyik fa mögött: - Állj meg! Hova mégy? - A miskolci vásárra. - Mennyi pénzed van? - Kétszázötven korona. - Biztos? - Biztos – mondta az apám. -Akkor tedd le a pénzed arra a kőre, oszt Te pedig eridj, amerre látsz, gyorsan.

Mit tehetett, előhúzta inge alól a pénzes zacskót, óvatosan a mondott kőhöz lépett, s rátette. Akkor nézte meg őt jobban az egyik betyár, aki nem volt más, mint Vidróczki. Meg is szólította nyomban: - Hát te vagy az, Te Csank, akivel a felnémeti kocsmában mulattunk? Te vagy az a bátor legény? - Igen, én vagyok. - No, akkor mennyi pízed is van? - Már mondtam: kétszázötven korona. - Na itt van még kétszáz és menj Isten hírével.

Az apám elvette a pénzt, a zacskóba tette, aztán a zacskót visszadugta az inge alá, s mire útnak eredt, a betyároknak már hűlt helye volt. Vidróczki hát vele is csak jót cselekedett… 

Boszorkányokat ugyan már réges-régen nem küldtek máglyára, de velük kapcsolatos hiedelmek makacsul éltek tovább a népi világban. Fél százada sincs, hogy még komolyan vették a felnőttek is a „rontást”, a „szemmel verést”, s nehéz álmok után ébredve határozottan állították: megnyomott a boszorkány. Jól emlékszem, egyszer apám egy ismerősével útra kelt taposni való káposztáért Hétbe. Putnoki születésű lévén, jól ismerte ezt a falut is, úgy tudom, távoli rokonság is volt még ott abban az időben. A káposztájáról ma is híres faluban két napot kellett tölteniük, éjszakára valami ismerősnél vagy rokonnál kaptak szállást. Nem sokkal elalvás után arra ébredt, hogy a szomszéd ágyon igencsak nagyokat nyög, néha jajgat, majd összefüggéstelenül beszél a cimborája, aztán leugrik az ágyról, ki a szoba közepére, s elfúló hangon kiáltja: - A boszorkány, a boszorkány, megnyomott a boszorkány!

Öregek meséi szerint volt aki „látta” is, amint holdfényes estén fiatal menyecske alakjában táncolt a patak vizén a boszorkány, anélkül, hogy a lába a vízbe merült volna. Mások fürödni „látták” mezítelenül a Zúgónál (a malom duzzasztó gátja volt a Zúgó, Szép ipari műemlék, 1956-ban egy szovjet tank zúzta szét), kezében kés volt, s azzal „hasította” a vizet. Néha a hiedelem az általánosságok szférájából kiszakadt, valamely személyhez kötődött. Ettől az időtől kezdve óvták is az illetőtől a gyereket s a jószágot. Egy idő után azt mondták rá: barboncás. Mesék is övezték személyét csakhamar, amelyeket téli estéken vagy ősszel, kukoricafosztáskor adtak elő. A gyerekek szájtátva hallgatták a történeteket s más nap elkerülték az illető háza táját, nehogy megrontsa őket. Voltak történtek, amelyeknek szereplője már rég a sírban volt, de a róluk szóló történet hosszú ideig fennmaradt. Miként a Barboncás Folórról szóló is. 

Ez a Barboncás – a mese szerint – sokat járt-kelt a falu határán túl, útjait mindig titokzatosság övezte. Gyalogszerrel indult mindig, de különös módon mindenhová hamar megérkezett. Senki sem tudta hogyan. Csak tudni vélték: boszorkánymestersége segítette mindig. Egyszer a falu egyik kovácsa Szarvaskőbe indult. Befogta lovait annak rendje és módja szerint, az abrakos tarisznyát berakta a kocsiderékba, az ülésdeszkára pokrócot tett, s vitte az itatóvödröt is. Nyár volt, a nap hetedmagával sütött; még az erdők között kanyargó „szarvaskövi út” sem volt árnyasnak mondható. A kovács alig hagyta el Almárt, még a Barátbérc nyergét szemlélgette, mikor észrevette az út szélén ballagó Barboncást. Nem volt gyáva ember, de a boszorkányságot ő is respektálta. Meg is akarta szólítani, meg nem is. Amíg ezen gondolkodott, a kocsi utolérte Folórt, az meg nyomban megállt, s megkérdezte: - Hová mégy, kovács? - Szarvaskőbe. - Elvihetnél engem is.

A kovács előbb tűnődött, mit is válaszoljon, mert nem szívesen vette volna kocsijára a banboncás hírében álló embert. Legszívesebben azt mondta volna, hogy előbb még kitérőt tesz ide a Nyugodóra, s csak később indul majd tovább, fával. Ez persze füllentés, s az ilyen boszorkányos személy biztos belelát az ember lelkébe, s még elhíreszteli, hogy hazugságon kapta – gondolta a kovács. Ezért hát nem is teketóriázott tovább, egyenesen a szemébe mondta: - Nem viszlek, Folór, mert barboncás vagy, nem akarok bajba kerülni miattad.

Rácsapott a lovakra, azok meg csaknem vágtába kezdve röpítették a kocsit, a kovács alig tudta megfékezni. Folór a botját magasba emelve kiáltott utána: - Megállj, kovács, megbánod még te ezt!

A lovak aztán lassan megnyugodtak, s csendesen poroszkáltak tovább. Már a Vaskapunál járt a szekér, amikor a kovács észrevette, hogy a lovai hátát kiverte a tajték. Úgy küszködött a két ló a kocsival, mintha több mázsányi teher lett volna rajta. Feszült az istráng, szinte elszakadni látszott, a lovak mintha emelkedőn kaptatnának felfelé, ügy vonszolták a kocsit. A kerekek meg úgy nyikorogtak, mintha ezer gyerek jajgatott sikongott volna bennük. Csodálkozott is a kovács, mert előtte nap kente meg valamennyit.

- Biztos a rontás morogta magában -‚ az az átkozott Barboncás tette biztosan. Már-már őt is a hideglelés környékezte. Alig várta, hogy elérje a falu határát. Biztatni sem merte nagyon a jószágokat, félt, hogy megszakadnak a nagy erőlködésben. Végre aztán mégiscsak elérte a szélső házakat. Megkönnyebbülten sóhajtott, most már benn van a faluban, ha nagyobb baj esnék is, lesz, aki segít rajta. Nyugalma nem sokáig tartott. Ahogy elérte a falu közepét, meglátta Folórt, aki botjára támaszkodva ballagott előtte az úton. A kovács tágra meresztett szemmel nézte. Megállította a fogatot, a szája mozdult, mondani akart valamit, de hang nem jött ki a torkán. Kis idő múltán csak ezt mormogta:

- Barboncás! Jól mondják, hogy Barboncás. Másképp… másképp hogy előzött volna meg az úton. Láthatatlanná vált, felkapaszkodott a kocsimra, azért verte ki a tajték a lovaimat…

A lovak maguktól-e vagy egy gyenge gyeplőrántástól, elindultak. A kovács a kocsma elé érve megállította őket, lecsutakolta mind a kettőt, az abrakos tarisznyát a nyakukba akasztotta. Még az istrángot sem vette le a hámfáról, a nagy ijedségben bement a kocsmába, egyenesen a kármentőhöz lépett, s bort kért, egy félliteres butellával… (1986)

(Részlet Lőkös István: Átölelő szivárvány c. könyvéből)

A 19. század első évtizedének végén jelentős változást hozott Felnémet életében az Eger és Putnok közötti vasútvonal megépítése. Nem kevés viharral járt ugyan a dolog, egyik elképzelés szerint ugyanis Egert Szarvaskővel összekötő, s a falun áthaladó út mentén készült volna a vasúti pálya, ami heves tiltakozást váltott ki a felnémeti lakosság körében. Állataik, gyermekeik biztonságáért aggódtak, s a falu nyugalmáért is. Végül ők győztek: a falut megkerülve, mai nyomvonalán épült meg a vaspálya, s mai helyén az állomásépület, amely nemcsak a falu, hanem a környék gazdasági lehetőségeinek is kedvezett. 1908 áprilisában – tehát mindjárt a vasúti közlekedés megindulása idején – Gesztes Lajos uradalmi erdőmester “gazdasági vasút kiépítésére” tesz javaslatot. Indoklását az érseki uradalom felsőtárkányi erdőbirtokának 1897-1905 közötti „üzemátvizsgálási munkálatában” így fogalmazta meg: „Az Eger-Putnok vasútállomástól 8 kilométer távolságba jut. Ajánlatos lenne a vasúti állomást vágásokkal – gazdasági vasúttal összekötni. A gazdasági vasút kiépítése nem kerülne nagy összegbe, mert a vonal, melyen haladna, egyenletesen és mérsékelten lejt, semmi nagyobb akadály, áthidalás, vagy erősebb töltésre szükség nem lenne. Kiváló előnye lenne az, hogy a tervelt anyagokat a kívánt időre biztosan és olcsón lehetne kiszállítani. A ma mar fizetett tengelyen való szállítási bérek csak emelkedni fognak – hogy az elért jobb árak tetemesebb részét a fuvarbérek emésztik fel.”  Az erdőmester javaslatát elfogadták, a Felnémet és Felsőtárkány közötti iparvasút megépült, s az uradalom felsőtárkányi erdőbirtokán az elkövetkező két évtized alatt az összes erdei vasutak (a birtok területén lévőkről van szó) üzemi központját alakítottak ki. 1934 februárjában Urbántsek Ignác érseki uradalmi erdőtanácsos az összes erdei vasutak üzemvezető posztjára Vendel Ferenc kinevezését javasolja, aki nemrég fejezte be, s kifogástalanul teljesítette kétéves ,erdőmérnök-gyakornoki próbaszolgálatát. Amikor mindez történt, Felnémet már nagy uradalmi gazdasági központ, fejlett tehenészettel, tejüzemmel, disznóhizlaldával és -tenyésztővel, s itt van az egész uradalmi erdőgazdálkodás központja is. A hordógyár, vagyis az Egri Erdő- és Faipari Rt. fűrésztelepe és hordógyára mar 1930-ban 119 munkást foglalkoztatott, de jelentős ipari üzem – a harmincas évek derekán történt bezárásáig – az Érseki Bánya- és Ipartelepek Rt. szénbányája is, amelynek épületei, egykori irodaházai, szolgálati lakásai még ma is állnak Almárban, ahol a vasúti megállóhelyet épp a bányatelep üzemeltetése idején létesítették. Szembetűnő az a prosperálás, ami például a lakosság lélekszámának gyarapodásában is kifejeződik: 1920 és 1935 között 330 lélekkel gyarapodott a falu lakossága. A kor szociális körülményeit ismerve talán az is érdekes lehet, hogy a fenti esztendő statisztikai adatai szerint az 510 lakóházból mindössze hét készült vályogból, a többi kőből. Az ipartelepítés, a korábbi vasútépítések, az Érseki uradalom majorjának felfejlesztése nyomán viszonylag sok a bevándorló. Érdekes a nyelvi és vallási megoszlás is: az alapjában véve tiszta magyar ajkú lakosság mellett 1936-ban már két német, egy szlovák, egy horvát és két szerb anyanyelvű polgára is van a községnek, az összlakosságból pedig a 2351 katolikus mellett 23 a reformátusok, 2 az evangélikusok, 2 a görögkeletiek, 7 a zsidók és 7 az ismeretlen vallásúak száma. Beilleszkedésük a faluközösségbe éppúgy zavartalan volt, mint a későbbi években jövő lakosoké (van közöttük erdész, faipari szakmunkás, kereskedő, tisztviselő stb.). A közösségre, az otthonra, a szűkebb hazára találás szembetűnő példái ezek, amit a későbbi ragaszkodás, a Felnémetről való eltávozás után is jól kifejez.

(Részlet Lőkös István: Átölelő szivárvány c. könyvéből)

Rendelési időpontok

Naptár

2024. március
H K S C P S V
« ápr    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031