Get Adobe Flash player

Legutóbbi hozzászólások

Izelítő fotóinkból

2013 Felnémeti lecsófesztivál Felnémeti lakodalmas menet (Holló József) Gondozási Központ irodalomkedvelő nyugdíjasai a Felnémeti Fiókkönyvtárban Irodalmi délután nyugdíjasoknak Házassági AK - Barta Piroska és Farkas József 1902.10.26 Téli népviselet 1940 táján Halotti AK - Szele László 1912-1917.01.16.az 5 éves Sándor gyermek, Boross Irén és Szele Sándor fia Bervai óvodások a Felnémeti Fiókkönyvtárban Kender áztatás Automatizált fúrógépek a kompresszorgyártásban

igásállat

Felnémet szőlőtermesztő kultúrája, szokásai 

Felnémet szőlőtermesztő kultúrája egészen a XIII. századig nyúlik vissza. Letelepedtek itt szőlőműveléshez értő, németek és olaszok, valamint a sertéstenyésztéshez és méhészethez értő szláv népek. A XIV.-XV. századtól az egyházi központokban – Egerben is – a helyi szükségleteket ellátó szőlő- és bortermelés. Felnémet délies expozíciójú, meleg, dombvidéki lejtői a málok, kiválóan alkalmasak voltak gyümölcsöskertek és szőlőskertek, ún. promontóriumok (előhegység) telepítésére. A szőlőskerteket 15-30O-os lejtőkre, 250-300 m magasságig telepítették (Frisnyák S., 1995). Ma is nagy kiterjedésű szőlőket találunk ezeken a területeken.

A XVI. században a szőlő- és bortermelés súlypontja áthelyeződött a Mátraalja, a Bükkalja és a Tokaj-Hegyalja nagy tradíciókkal, kedvező geográfiai és ökonómiai feltételekkel rendelkező borvidékeire, mivel a törökök elfoglalták a legfontosabb borvidékeinket (Frisnyák S., 1995).

1750-es évek táján a szőlőművelés igen kifizetődő volt. Az ekkor jellemző nyilas földosztás során a földek kisorsolásában csak az vehetett részt, akinek igásállata volt. Viszont a szőlőművelő zsellérek igásállatot sem tartottak, így állattenyésztésből eredő jövedelmük nem lehetett. Saját birtokai megművelése mellett mások szőlőjét is megmunkálták bérfizetés ellenében. Az 1770. évi urbárium Felnémetet első osztályú helynek nyilvánította, földjének viszonylag nagy termékenysége miatt. A művelhető határrész, az Eger-Felnémet közötti és a faluhely körüli, a hegyek lábánál elterülő termékeny síkságra terjedt ki. Felnémet gazdasági életét a szántógazdálkodás és a szőlőművelés határozta meg ebben az időben (Soós I.).

A XIX. századi nagy kiterjedésű szőlőskerteket a Barkóczy Szőlőhegyre, a Rácz-hegyre és a Szőlő-hegyre – ma Öreg-hegy – (1856-os, és 1858-as tájhasznosítási térkép), valamint a Nagy- és a Kisbajuszba telepítették. Ma a Barkóczy Szőlőhegyen, a Rácz-hegyen a Nagy- és Kisbajuszban is szőlőskertek vannak, az Öreg-hegyen hétvégi telkek épültek.

Helyiek elmondásai alapján: A szüretnek évszázados hagyományai voltak a településen. Meghívták a szomszédot, atyafit, jóbarátot, ismerőst, akik lovas kocsin, dalolva mentek ki a hegyre. Kocsin vitték az üres hordókat is. Kint a szőlőben sort fogtak, s puttonyokban vitték a sor végén álló szüretelőkádakba a szőlőt. Akinek kevesebb volt, hordóban vitte haza, s otthon taposták ki. A szüretelőket illett megvendégelni, ebédre bográcsban paprikást főztek, otthon sütött, zsíros pogácsával, lepénnyel, rétessel, tavalyi borral kínálták a szüretelő munkásokat.

Az őszi mulatságok közé tartoztak a szüreti mulatságok is. Ezek a mulatságok lovas felvonulással kezdődtek, s bállal értek véget. A szüreti menet élén két lovas haladt, utánuk szekéren ült a bíró. Mögötte a kocsira nagy hordókban bort tettek fel. Ebből a hordóból végig a menet ideje alatt lopókkal vették ki a bort, s azt az ünneplő nézők között szétosztották. Fiatal lányok vitték a megszentelt szüreti koszorút, amelyet a menet végén, a megszentelt ételnek kijáró tisztelettel fogyasztottak el. Egy kocsira gyökerestől kivett szőlőtőkét tettek, amely ládába vagy vödörbe volt betéve.

A bált a volt tűzoltószertár és községháza előtti téren tartották. A termeket, lugasokat szőlőfürtökkel ékesítették, s aki lopott a szőlőből, annak büntetést kellett fizetnie. Az ünnepséget hajnalig tartó tánc követte. 

Felnémet legeltető állattartása 

A XVI-XVII. századtól a belső telkekhez kapcsolódó külső telkek közül az erdőt a földesúr közösen használta jobbágyaival. Értékelhető adataink a legeltetéses állattartásra vonatkozóan a XVIII. századtól vannak. Ekkortól kezdve az erdő allodiális jogúnak számított, a jobbágyságot a legjobb esetben is csak haszonvételi jog illette meg. 1848 előtt sem különült még el igazán a jobbágyok és a földesúr által használt erdőterület. A földesúr gazdasági törekvései később azonban módosították a helyi haszonvétel lehetőségeit. A Mária-Terézia féle úrbérrendezés előtt a jobbágyok erdőhasználatát leginkább a helyi szokásjog befolyásolta. Részesülhettek a makkoltatási, gyűjtögetési lehetőségekből különféle szolgáltatások ellenében (Petercsák T., 1992).

A hegységek lábánál irtásterületeken települt falvak határának 80-90%-a erdő volt. Az erdő a lakosság számára élelmet, tüzelőt, munkalehetőséget, az irtások révén szántóföldet, az épületekhez alapanyagot de legfőképpen a háziállatoknak legelőt és takarmányt jelentett. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a közös erdő és legelő használatát szervező közbirtokosságok a legtöbb kiadást a legeltetési és állattenyésztési funkciókra szánták. Ennek fedezéséhez szükséges anyagiakat legtöbb esetben a közös erdő fájának értékesítése, illetve a tagok által kifizetett illetőségi díj jelentette. Az erdő hasznosítása az állattenyésztésben (a XVIII – XX. században):

  • az erdei tisztásokon, fák között történő legeltetés,
  • a sertések és juhok erdei teleltetése, makkoltatása, az erdő termékeinek (lombtakarmány, makk, fűfélék) felhasználása az istállózó takarmányozásban,
  • a falevéllel való almozás (Petercsák T. 1992). 

1. Az erdők nyári legeltetése: 

Az 1790-es katonai térkép alapján a Nagy-verő és a Pirittyó-lápa még nem, de a mai Pásztorvölgyi lakótelep és az Agyagos-tető területe már legelőterület volt. Az 1856-os, az 1858-as tájhasználati és az 1858-as, 1870-es katonai térképek szerint az Agyagos-tető, a Nagy-verő – Csurgó-orom -, és a Pirittyó-lápa is legelőterületként funkcionált, a hozzájuk kapcsolódó erdővel együtt. Az 1870-es évben már a Csurgó-völgyben is folyt legeltetéses állattartás.

Az erdei legeltetés tehát az Agyagos-tető, a Nagy-verő, a Pirittyó-tető és a Csurgó-völgy erdőit érintette. Az itt található tölgyesek a szükséges gyeplegelő hiányában kitűnő erdei legelőket szolgáltattak. Az erdők kincstári, illetve állami, világi és egyházi nagybirtokosok, valamint a jobbágyfelszabadulás után megalakult úrbéres közbirtokosságok tulajdonában voltak. A XIX-XX. század fordulójától egy-egy település lakói közösen is vásároltak erdőt, és a vásárlások egyik célja az volt, hogy legelőterülethez jussanak. Az 1950-es évekig fennmaradt a szarvasmarhák erdei legeltetése, bár a XVIII. századi erdőtörvények ezt már tiltották. Ekkor válik általánossá az erdők olyan jellegű védelme, hogy különválasztják a legeltetéstől tilalmazott vágáserdőt és sarjerdőt az úgynevezett „legellőerdőtől”, ahol engedik a jobbágyoknak a közös csordában és gulyában történő legeltetést (Petercsák T., 1988). Az Északi-középhegység sok falujában jellemző, hogy a tulajdonképpeni legelő, magfákkal, cserjékkel vegyes „legellőerdő” volt. Ez Felnémet esetében is igaz. A pásztorok a jobb legelők miatt gyakran behajtották nyájaikat a tiltott sarjerdőkbe, óriási károkat okozva ez által, de legeltették az erdei tisztásokat is. A juhok tavasztól aratásig tartózkodtak az erdőben, rágták a fák, bokrok rügyeit, friss hajtásait. A kecskék erdei legeltetését az erdő tulajdonos már a XVI. századtól tiltotta, mert az állatok a fák leveleit, hajtásait lerágva nagyon sok kárt okoztak. Mindezek mellett a felnémeti erdei legelőket sok bükkaljai település is bérelte. A legelőbérlet nem vonatkozott a vágásokra és a fiatal erdőrészekre. Az erdészet évente kétszer mérte fel a kiadható legelőterületet. Tavasszal a nyárra, három hónapra kiadható legelőterületet, augusztus-szeptemberben pedig az őszi legelőket mérték fel. Amennyiben az időjárás engedte télen is legeltettek, mert az őszi bérlet  fél évre  szólt, március 19-ig azaz József napig. Összességében a bükki falvakban 1901-1910. között az erdőgondnokság területének 61%-án engedték meg az állattartást (Petercsák T.1991). 

2. Erdei teleltetés, lombtakarmány: 

A passzív takarmányozás (Szabadfalvi József) egyik megnyilvánulása az erdős, hegyes területek téli legeltetése volt, ahol a nyáron dúsan megnőtt természetes vegetáció biztosít téli takarmányt. A téli takarmány legnagyobb részét a makk szolgáltatta. A területen a XIX. század végéig jelentékeny számban tenyésztettek a telet jól bíró magyar juhokat. Enyhe tél esetén a nyájat még a XX. század közepén is az erdőben teleltették, ősszel hajtották ki őket, ahol vadgyümölcsöket etettek velük (vackor, vadóka). Ugyanakkor a juhok összeszedték a gombákat és fogyasztottak borókát, fagyöngyöt is, a hó alól felszedték az avarlevelet is.

A lombtakarmányt az istállózó állattenyésztésben használták. Nagyobb méretű alkalmazása a XIX. század végéig jellemző, de még a XX. században is megfigyelhető volt.  A XIX. század közepén jelentékeny kárt okozott az erdőkben a lombtakarmány szedése megye szerte, mert a nemcsak az oldalgallyak végeit nyesték le, hanem ágakat, sőt nemritkán a fa csúcsát is levágták. A lombszénát az 1860-as években is használták, különösen takarmányhiány esetén. Felnémeten és Felsőtárkányban a tavasszal szedett falevelet és zöld gallyakat a szarvasmarhának, a kecskének és a sertésnek is adták. A bükkaljai falvakban mindenhol téli takarmánynak gyűjtötték a tölgyfa lombját. Lombszénát nemcsak a parasztok, hanem az uradalmak is készítettek (Petercsák T. 1988). 

3. Makkoltatás: 

Mind a sertés-, mind pedig a juhmakkoltatáshoz társult kísérő jelenség, a migráció. A migrációs területen belül megkülönböztetünk egy közelebbi és egy távolabbi migrációs körzetet. Az Északi-középhegység minden kistájára jellemző volt egy 10-20 kilométer távolságú belső migráció, amely révén a makkos erdővel nem rendelkező falvak uradalmaktól, illetve községektől béreltek makkoltatási lehetőséget. Távolabbi migrációs körzetnek tekinthetők a Bükk belső erdőségei, ahová a Bükkaljáról, Mezőkövesd vidékéről és Dél-Hevesből fogadtak makkoló sertéseket (Petercsák T. 1988). 

Az erdő késő őszi és téli hasznosításának legáltalánosabb módja volt a sertésmakkoltatás. A terület ilyen hasznosítására vonatkozó adatok a XVI. századtól ismertek, de a tevékenység a XVIII-XIX. századra erősödött fel. A földesúr a maga számára tartotta fenn a legjobb erdőket, és csak akkor engedte meg a makkoltatást a jobbágyoknak és a zselléreknek, ha a saját szükségletét már kielégítette. Minden falunak megvoltak a jó makkoltató helyei. Felnémeté a Nagy Güdör volt a Nagy-verő vagy Csurgó-orom lejtőjén. Fontos kritériumnak számított, hogy víz legyen a közelben, mert “a makk süti a disznót”, ezért naponta többször is meg kellett itatni a kondát. A makkoltató helyek távolsága falvanként változó volt, s ettől függően voltak hazajáró és kintháló kondák (nyájak). A makkoltatás szeptember végén, október elején kezdődött. A sertések Karácsonyig, Újévig, de ha bő volt a termés és nem esett a hó tovább is kint maradtak az erdőben. A sertésmakkoltatás a XX. század közepéig volt jellemző, amelyhez a kistájon belüli és távolabbi migráció is társult. A XVII. századi adatok szerint, a makkos erdőkre más falvak határaiból is hajtottak sertéseket. „Tóth Mihály felnémeti kondás húsz esztendőn keresztül őrizte a püspökség és Bossányi uraság füzesabonyi, meg klinóci (Hont megye) sertéseit a solymosi Mátrában.” A XIX. század elejétől a makkoltatási lehetőség csökkent. Az erdő nagyobb arányú pusztítása már a XVIII. század közepén megkezdődött, amikor a nagyobb földbirtokosok a szántóföld bővítése során az erdők jelentős részét kivágatták. Később a kisebb birtokosok is az uradalmi erdők nagymértékű irtásával növelték termőföldjeiket. A parasztok a sertéseket csak a közbirtokossági erdőkben makkoltathatták. Makkos erdeje azonban ekkorra már kevés közbirtokosságnak volt. Néhány uradalom engedélyezte ugyan ezt az állattartási módot, de ezért nagyon magas bért kellett fizetni. A makkoltatásnak nemcsak a sertéstartásban, hanem a juhok teleltetésében is szerepe volt ezen a területen. „Az egri érsekség dél-hevesi gazdaságaiból gyakran jártak fel juhnyájak a Bélapátfalva, Szarvaskő, Felnémet, Felsőtárkány határában lévő erdőkbe.” A juhok makkoltatásának is kísérő jelensége volt a migráció. „A felnémeti és a bélapátfalvi Bükkbe Füzesabony, Maklár, Mezőtárkány térségéből hajtottak nyájakat.” A makkot az erdőn történő makkoltatás megszűnése után, a sertések és juhok otthoni takarmányozásában is használták, esetenként az 1970-es 1980-as évekig. Nagysága miatt a csermakkot tartották a legjobbnak. A nagy juhtartó gazdák a falusi szegényektől és a cigányoktól is vásárolták, ez is jelentősen hozzájárult a tölgyerdők csökkenéséhez (Petercsák T. 1988).  

4. Erdei rétek, kaszálók az istállózó takarmányozásban: 

 A nagytestű állatok téli istállózó takarmányozásának az alapja a XX. század elejéig elsősorban a réteken, kaszálókon gyűjtött széna volt. Magyarországon ugyanis a vetéskényszerrel összekapcsolt nyomásos gazdálkodás gátolta a szálas- és kapástakarmányok meghonosítását. A takarmánynövények termesztése a XVIII. század első felétől az ugaron hagyott területeken indult meg. A dombságok, középhegységek lombos erdeinek tisztásai, vágásai az erdei kaszálók körébe tartoztak. Napjainkig előforduló jelenség, hogy a hegyi falvak lakói pénzzel vagy munkával váltják meg az erdészetnek, a rétilletményt. A takarmánynövények intenzívebb szántóföldi termesztéséig az erdős határral bíró falvakban, Felnémeten is, tavasszal általános volt az erdőben a fűfélék sarlózása és az ezzel való takarmányozás. Az 1950-es évekig kora tavasszal az asszonyok, leányok az erdőbe és a patakpartra (Almár-patak, Eger-patak, Tárkányi-patak, Csurgó-patak) jártak füvet sarlózni (Petercsák T. 1988).

A két világháború között a hóolvadástól kezdve az első kaszálásig a fűszedés volt az asszonyok mindennapos feladata, bár a falusi közbirtokosság tiltotta az erdei fűfélék szedését, mert ilyenkor az új ültetést és a fiatal hajtásokat is kivágták. Az erdőben a friss favágások helyén, a „szeksziókban” vagy „szekciókban” termett a legjobb fű. A szarvasmarháknak általában a perjéket és a téli sást szedték. Száraz, aszályos években nyár végén már gyűjtötték a fűféléket. Ekkor még az erdőn megszárítva vitték haza. 

5. Falevéllel való almozás: 

A külterjes tartásformák visszaszorulásában fontos tényező volt a tervszerű erdőgazdálkodás megjelenése, amely a XVIII. század végétől elsősorban a kecskéket és a juhokat próbálta kiszorítani az erdő területéről. Az egykori külterjes állattartás mellett a migrációt a termesztett takarmányok és a gyeplegelő hiánya is maga után vonta. Ez utóbbiak által okozott migráció a Bükkben és a Zempléni-hegységben volt a legerősebb az Északi-középhegység területén. A tölgyerdők lehullott száraz levelét alomként is felhasználták elsősorban azokban a falvakban, ahol kevés volt a gabonaszalma. A Bükkben sok helyen gyűjtötték a harasztokat (tölgy) is zöld gallyakkal együtt (Petercsák T. 1988).

Mindezek mellett erősen hozzájárult Felnémet környékének vegetációbeli változásához a gyűjtögetés jelensége.

A XX. század első felében még igen sokoldalú volt az ember és a természetes növénytakaró kapcsolata. A gyűjtögetés révén az ember elsősorban a földrajzi környezet növényzeti adottságait használta ki és fordította saját hasznára. A gyűjtögetést a földesurak a feudalizmus évszázadaiban engedélyezték jobbágyaiknak, de ezért a szedett mennyiség meghatározott hányadával fizetniük kellett. Később az erdők elkülönítése után az uradalmi birtokokon sokféle engedélyhez kötötték a tevékenységet. Ekkor jelent meg a Mátrában és a Börzsönyben jellemző cédulás rendszer. A Börzsönyben a málna-, a szeder- és a gombaszedésre vonatkozott. A Mátrában a tűzifa gyűjtése volt cédulához kötve. A felnémeti földesúrnak többek között az erdei szömörce (cserszömörce) is bevételt jelentett, amiért az egri cserzőtímárok évente 14 Ft-ot fizettek. A gyűjtögetésben meghatározó szerepe volt a nőknek és a gyerekeknek, ez az ő feladatuk volt a családi munkamegosztás rendszerében. Gyűjtögetni csoportosan és egyedül is jártak. Jellemző gyűjtögető tevékenység volt a gombaszedés. Felnémet erdeiben és tisztásain elsősorban „májusi gombát” és „tinórát” szedtek, de ezek mellett „fagygombáért”, „szentgyörgygombáért”, pereszkéért és tövisalja gombáért is járták a vidéket (Petercsák T. 1988).

Kovácsné Parádi Katalin – Császár Zsuzsanna

Külön köszönet Dr. Petercsák Tivadarnak, rendelkezésünkre bocsátott anyagaiért. 

Felhasznált irodalom: 

CSÁSZÁR, ZS. – PARÁDI, K. (2000): Felnémet tájhasználata. A Csurgó-völgy geológiai, geomorfológiai és botanikat értékeinek feltárása. – OTDK dolgozat, Debrecen FRISNYÁK, S. (1995): Magyarország történeti földrajza – Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. PETERCSÁK, T. (1992): Az erdő szerepe Észak-Magyarország népi állattartásában – Kossuth Lajos Tudomány Egyetem, Debrecen PETERCSÁK, T. (1988): Az erdő szerepe Észak-Magyarország népi állattartásában – Agria Évkönyv 24. kötet, Dobó István Vármúzeum, Eger PETERCSÁK, T. (1987): Egy gazdasági közösség a XX. század első felében (A Felsőtárkányi “volt úrbéres gazdaközönség”) – Agria Évkönyv, 23. kötet, Dobó István Vármúzeum, Eger PETERCSÁK, T. (1991): Feudalizmus kori erdőhasználat az Északi-középhegységben – Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 28-29. kötet, Miskolc SOÓS, I. (): kéziratok, Eger 

Térképek:

Katonai felmérések térképei: I. 1790., II. 1858., III. 1870. Heves Megyei Levéltár, Eger: tájhasználati térképek 1856-ból és 1872-ből Heves Megyei Földhivatal, Eger: tájhasználati térképek 1995-ből, módosítva 1998-ban

Megosztás

Felnémet ezen első, 1706. évi újjáépítése során a következők telepedtek meg az alábbi helyekről:

Benedek Máté Szecsőről, Borsos Jakab Egerbõl, ahol ennek elõtte szolga volt, Barsek Máté zsellér Liptómegyéből, Bíró Gergely szabados Felsődarócról, Bojtos András Egerből ment Mezőtárkányba, onnét Felnémetre, Doma Mátyás és Márton Sipekről, Nógrád megyéből, Dömösi György Bicskéről, Fekete Mátyás Olasziból, Helmecz György molnár Helmeczről, Trencsén megyéből, Horváth György Egerből, Józsa Gergely Jászjákóhalomról, Illés Benedek Kátáról, Kassai Jakab Beszterce melletti Panikról, Kiss Mihály taksás Kátáról, Kiss László Nagyszőllősről, Bihar megyéből, Korózs János Felsőtárkányból, Korózs Pál vargamester Előbbi Korózs fia, Szobotyia nevű tóth városból, Kostyán Benedek Ráckevéről, ahol szolga volt, Kovács György szabados Gyarmatról, Kovács Jakab mester Bartfáról, Kovács Mátyás mester Késmárkról, Lengyel János kordovánműves Dunaföldvárról, Mihalóczi Simon Tótszentgyörgyről, Szepes megyéből, Molnár Mihály, kinek atyja imitt amott molnárkodott, Nagy István Rozsnyóról, Putnoki János Putnokról, Patai Péter Gyöngyöspatáról, Rácz János horvátországi, Sikator András fegyveres mester ennek előtte Egerből ment ki Sotis Márton Tótlóbányáról, Szécsényi György nemesrendű tiszttartó, Szabó János mesterember, Rajcról, Trencsén megyéből, Szabó István Újvárról, ahol katona volt Szarvaskőalji Csányi nevű ember, Tóth Ádám Kátáról, ahol szolga volt, Takács Tamás pázmándi fi, Egerből ment ki. (Érs.gazd.lt. VI.cl.V.96.)

 A 110 éves elnéptelenedés után Felnémet lakossága az ország legkülönösebb tájairól terelődött össze. A 33 betelepült között 21 rendel­kezett a kis jobbágygazdaság elindításához szükséges minimális két ökörrel, 2-3 tehénnel, a többi 11 viszont mesterember volt, aki itt kívánt igásállathoz jutni. Bár az új telepesek jelentős könnyítéseket, kaptak a földesúri és vármegyei terhek alól, megtelepedésük mégsem bizonyult ál­landónak. A Rákóczi-féle szabadságharc utolsó éveiben, a kuruc-labanc csapatok gyakori átvonulásai, a katonák beszállásolásával kapcsolatos ter­hek és az 1710. évi pestisjárvány elől jórészt elmenekültek innét az új lakók, úgy hogy csupán 10 család maradt Felnémeten. Csak 1711-ben, a szatmári békekötés évében kapott Felnémet ismét új betelepülőket. Ez volt Felnémet második újjáépítése. Az elsõ és második újjáépítés körülményeit a püspökség jószágkormányzója a következőképp mondja el:

 “…1706-ban az akkori egri püspök ezen helyet /Felnémetet/ meg akarván szállítani, megszálló szabadosokat keresvén, más vármegyék­ből és Egerből is szabad személyek összegyűlvén, azon dombnak körülötte letelepítette, kik is az töröktül betöltött pincéket nagy munkával és fáradsággal felkeresvén, kitisztították és házikókat építettek. De a mostani mostoha idő és a mindennapos megszálló vitézek miatt tőlem elbucsúztak, kiket én első fogadásom szerint ablicenciáltam /elengedtem/ és elbocsájtottam.

Most vagyok oly szándékban, hogy Eger várának és városának annál nagyobb aIkalmatossága legyen, némelyiket közülük megtartván az Eger vi­zén túl, napnyugat felől a régi faluhelyre vagy telekre Heves vármegyébe szállítsam, mivel a régi telekjük, mezejük, szántóföldjük, szőlőhegyük, melyet most nagyobb részben az egri rácok bírnak, és erdejük is Heves megyében van. Letelepítvén őket, a ceglédi, felsőtárkányi, szarvaskői erdőkbül, rétekbül, szántóföldekbül, szőlőhelyekbül szakasztottam ki szá­mukra és ennek utána is, ha a vizen túl telepednek, azokat szabadon birhatják.” ( Egri érs.gazd.lt.I.classis, Liber 17.pag.263. )

1706-ban 33, 1709-ben 43, 1712-ben 11, 1715-ben 21, 1718-ban 20, 1720-ban 22 a családok száma Felnémeten. 1709, 1718, és 1720 években a következő családfők laktak itt ( A családnév után tett szám a családok számát jelenti.Ahol nincs szám, ott a családok száma:egy.)

1709 1718 1720 Balog Árvai Árvai Berczi Bársony Bársony Bíró Barta PáI Barta Borsós Barta Péter Berecz 2 Cimbalmos. Berecz Borsós Császár Bíró Gergely Bojtos Cserney Császár Bukta Deák Fekete Mihály Erdélyi János Dömösi Fegyveres Fegyveres Fülöp Fülöp Fülöp György Hegyi Jakab Kocsis Jakab Mátyás Kocsis Korózs Kocsis Mihály Makláry Kostyán Mikó Molnár 2 Kovács Molnár György Nagy Molnár 2 Nagy Péter Osgyán Nagy 5 Petróczi Petróczi Német 5 Sütő Boldizsár Sütő Rácz Takács Tamás bíró Tóth Sándor Varga Pál   Sikator   Szabó 2   Szűcs   Tóth 3   Öveges   Varga  

Ezek szerint az 1706-ban beköltözött első települők közül a Borsós, Bíró, Dömösi, Korózs, Kovács, Molnár, Nagy, Rácz, Sika­tor, Szabó, Takács, Tóth családnév maradt meg itt az 1711 utáni évekre. Felnémet mai lakosságának legrégibb törzsét ez az 1706-ban beköltözött s az1710. évi pestis ellenére is helybenmaradt 11 család alkotja. 1706-nál korábbra egyetlen felnémeti család sem tudja  visszavinni itteni történetét. 

1711-1720 között végbement Felnémet második újjátelepítése. Ennek so­rán is sok olyan család került ide, amelynek ivadékai mai napig is itt élnek. E második -lassú, több évig folyó- betelepülés résztvevői, s azok szárma­zási helyét az alábbi szószerint idézett levéltári okmány örökíti meg (Egri Állami Levéltár, Acta publice incertorum annorum Nro 106 ).

- Osgyan Benedek Mezőkövesdrül Fölnémetnek Borsodi részérül való megszálláskor jött Fölnémetre. - Boros Jakab Egerbül Borsod megyei részre az elsőkkel szállott, szol­gálat alól. - Molnár György Rédérül az elsőkkel Borsodi részre szállott. - Kocsis Mihály Dózsárul az elsőkkel Borsod részére szállott. - Takács Mihály Dózsárul az elsőkkel Borsod részére szállott. - Takács Tamás Mezőkövesdrül az elsõ gazdákkal szállotta meg Fölnémetet. - Bereczki István Apátfalvárul 12 esztendeje mostani helyére szállott. - Bereczki Mihály hasonlóképpen együtt jöttek Fölnémetre. - Erdélyi János Tárkányrul mostani megszállott helyre jött. - Nagy Péter együtt jött Bereczki Istvánnal Apátfalvárul mostani helyére. - Tóth János Tótországból szakadt az mostani helyre, ott is házasodott meg. - Jakab Mátyás Csánybul 10 esztendeje szolgálatbul jött Fölnémetre. - Sütő Boldizsár Csehibül, szolga lévén, 4 esztendeje, hogy Fölnémetre jött. - Fegyveres Jakab az Jászságbul szállot az mostani helyére. - Barta Pál Apátfalvárul pestiskor jött Fölnémetre, ott is házasodott meg. - Rufus György Szendrői bányászok közül pestiskor szakadt a mostani helyére. - Bojtos Pál Mezőtárkánybul 4 esztendeje, hogy ide szakadott. - Fekete Imre Szarvaskőbül nem régen jött Fölnémetre. - Bereczki Pál Bélapátfalvárul jött Bereczki Péterrel a mostani helyére. - Kovács Marci Maconkáról nemrég szakadt Fölnémetre. - Koldus Manyi Vécsről szakadt a mostani helyére. - Juhász Mihály szolga lévén Mezőtárkányból jött a mostani helyére. - Mikó András Apátfalvárul pestis után jött felnémetre. Ez a szószerint ideiktatott okmány valószínűleg 1121-ben keletkezett. 

A Telekessy után hivatalba lépő új földesúr, Erdődy Gábor püspök 1718-ban újból szabályozta a felnémeti jobbágyok szolgáltatásait.

 Együttesen megmunkálják az eddig művelni szokott egy darab urasági szőlőt. A felnémeti urasági téglavetőkemencéhez fövenyt hordanak, az égetéshez szük­séges fa kivágására kétfejszés embert állítanak. A felnémeti, vagyis nagy major alatti rétet tisztán tartják, irtják, kaszáljak, gyűjtik, behordják, emberül kazalba rakják. Minden marhásgazda igaerejéhez képest, amennyi jármos ökre van, vagy hámos lova, esztendőnkint 18 szekér fát egri rezidenciánkhoz tartozni fognak hordani. A marhásemberekhez képest a gyalogemberek is tehetségük szerint a szőlő és a széna körül való munkán kívül 24 napon külön szolgálnak. Minden hónapban az egész helység fog adni nyolc rostáló asszonyt egy napból úgy szőlőnek termésébül az igaz dézsmát tartozni fognak kiadni. Kilencedet nem kell fizetniük. Húsvétkor egy borjút ad a püspökföldesúrnak az egész falu együttesen. (Érs. gazd. lt. I. cl. fasc. II. Nro. 62o. )

 Felnémet gazdasági élete az 1711 után bekövetkezett békés időkben, az 1718. évi úrbéri szerződés szerint indult meg a szántógazdálkodásból és a szőlőművelésből állott. A művelhető határrész az Eger-Felnémet közt és a falu­hely körül, a hegyek lábánál elterülő termékeny síkságra terjedt ki s az új betelepülők számára bőven nyújtott lehetőséget új területfoglalásra. Felnémetiek művelték a török alatt néptelenné vált és soha többé be nem népesített Ceglédpuszta földjeit is, bár ennek egy részét a földesúr a saját majorüzeme számára visszatartotta. Az évenként szántás-vetés alá fogott terü­let, alig átható töredéket tette ki szántható-vethető 1500 kat. holdnak. 1715-ben például csak 168 köblös (mintegy 60 kat. holdas) 1720-ban 528 köblös (mintegy 200 kat. holdas) terület állt művelés alatt. A ténylegesen szántott terület csak a 18. század végén érte el az 1000 kat. holdat. A művelés alá fogott szántóföld területe mindig a jobbágyok birtokában lévő igásökrök számától függött, ebben az időben még az igásökör, hámosló volt a legfonto­sabb termelőeszköz a falu népe számára. 

1720-ban 22 jobbágy kézen volt 34 igásökör, 1732-ben 32 jobbágy kézen volt 74 igásökör és 8 ló, 1751-ben 42 jobbágy kézen volt 116 igásökör és 11 ló, 1764-ben 46 jobbágy kézen volt 112 igásökör és 57 ló. 

A határ 1720-ban két nyomásra oszlik, az egyik nyomás a pataktól nyugatra, Heves megyében, a másik nyomás a patak keleti oldalán, Borsod megye területén feküdt. Kétnyomásos gazdálkodást folytattak, ami abban áll, hogy évenként felváltva csak az egyik nyomást szántják-vetik, a másik nyomást, vagyis a ha­tárfelerészét ugarnak hagyják, pihentetik, hogy termőerejét így szerezze vissza. Trágyázás abban az időben még nincs. Az ugarnak hagyott határrészen egész éven át legeltetnek. Minden évben, az őszi első szántás ugartörés, az igásállatokra megerőltető munka, ezért is használják szívesebben az erősebb ökröt, mint a lovat. Az ugarszántáshoz nem elég két ökör, oda 6 ökör kell, akinek nincs 6 ökre, másik 2-4 ökrös gazdával fog össze. Háromszor szántottak, az el­vetett mag ötszörösét arathatták le, beleszámítva az aratók, cséplők, illetve nyomtatók díját. 

1767-ig a szántóföldek használata – síkvidékről lévén szó – az úgynevezett földközösség szabályai szerint folyt. Senkinek sem volt egyénileg megállapított, kimért földje, hanem az egész szántóterület­tel a faluközösség rendelkezett. Az őszi szántás megkezdése előtt a bíró és urasági tiszt irányítása mellett a gazdák sorsot húztak s a földek ki­sorsolása nyilazás utján történt, ezért nevezték az eljárást nyilas osztásnak, a kisorsolt földeket nyilas földnek, nyilasrétnek.

A földek kisorsolásában csak az vehetett részt, akinek igásállata volt, de ez is csak igásállatai számában, arányában kapott földet. A jobbágygazdaság alapja ebben az időben az igásmarhák száma.

A 6 ökrös gazda volt az egésztelkes, egészhelyes, a 4 ökrös a féltelkes, a 2 ökrös a negyed telkes. A marhátlan, igátlan (régi szóval „ökörtelen”) a kézimunkát teljesítő gyalogszeres, zsellér, aki iga hiányában földkiosztásban sem részesült. 1715-ben még minden jobbágy legfeljebb 2 ökörrel rendel­kező nagytelkes volt, tehát mindegyikük egyformán 8 köblös (körülbelül 3 kat. holdas) szántót és 1 kaszásrétet kapott a földek kisorsolása alkalmával. 1720-ban már volt néhány 4 ökrös gazda is, ezek 24 köblös kiosztásban részesültek, míg a 2 ökörrel bíró negyedtelkesek 12 köblös szántóföldet kaptak. (1 köblös, 1 mérős föld: fele az 1200 négyszögöles magyar holdnak, tehát körülbelül 600 négyszögöl olyan terület, melybe 11 mérő vetőmagot lehet elvetni.)

Amint a felnémeti jobbágyok lassan tollasodnak, növekszik igásállataik száma s ezzel együtt a nekik évente kiosztott földdarabok területe is. 1744-ben már van egy nyolc ökrös gazda, ezen kívül hat ökrös gazda van: 7, négy ökrös: 12, két ökrös: 18, marhátlan zsellér volt 18.

Megosztás

Naptár

2017. november
H K S C P S V
« szept    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Heves megyei Hírlap

Időjárás