Get Adobe Flash player

Izelítő fotóinkból

lucaszeke Fazekas műhely Fajcsák Attila: Rózsa nyílik - ötven felnémeti népdal Gesztenyefasor Elsőáldozók 1970-es évek elején 14 2013 Felnémeti lecsófesztivál Bervai óvodások a Felnémeti Fiókkönyvtárban Disznókő Házassági AK -nagybátyám első házasság Bíró Mária és Korózs József  1931.09.28. apu testvére

lakodalom

(Eredeti nyelvezettel!)

Felnémet kicsiny falu Hevesben, a Bükk-hegység aljában, Egertől néhány kilométernyire. Igazi palóczos fajmagyar nép lakja s vérének heves lüktetése a jókedvnek keresetlen csapongása az, mely őt a megye más községeinek lakóitól megkülönbözteti.

Törhetlenül ragaszkodik vallásához s minden, a mi ezzel némileg is összefüggésben van : szent neki. A vallás törvényei szerint a házasság: szentség. Nagy czeremóniával készül reá s ez ad e szentség fölvételének komoly színezetet; de beleviszi humorát, fékezhetlen jó kedvét s e szertartások némely scénája alatt felolvad a lelke és — elérzékenyül.

Szombat este van: a felnémeti lányok fogadónapja. Már hazajött a gulya is ; a napi munkában elfáradt lakosok is hazafelé ballagnak, a falu templomának harangja is megszólal s esti imára inti a híveket. Ott, a hol eladólány van, tisztára söprik, fellocsolják a ház elejét: vendéget várnak.

Csakhamar a lányok vidám dalolása üti meg fülünket:

„Este van, este van, De nem minden lánynak, Csak annak a lánynak, Kihez sokan járnak.

Én hozzám nem járnak, Nincsen nekem este, A csillagos égbolt Pirosra van festve !”

De a nótának vége szakad s nem sokára kezeiket egymás vállain nyugtató legényeket látunk jönni-menni, kik egyenként térnek be a lányos házakhoz. A leány szülei most itthon vannak — nappal a föld munkája foglalja le minden perczöket — s a házi kisasszony csak ilyenkor fogadhatja szíve választottját.

A házhoz való járásnak rendesen a leány megkérése a vége. A leánykérés minden különösebb szertartás nélkül folyik le. A legény ünneplőbe öltözik, s úgy megy a lány szüleihez. Köznapi beszélgetésen kezdi a legény, pl.:

— Hol dolgoztak a héten? Jól fizet-e a búza? Tojnak-e a tyúkok?

Nehezen, félve terjeszti elő aztán a kívánságát, mert tart attól, hátha másnak szánták a leányt? Végre mégis csak belefog:

„Kedves András bátyám, tudja már, hogy régen járok a házhoz, azt is tudja, hogy másért nem járok, mint a szívem vonz ide: szeretem a Pannikát. A szerelemnek meg a házasodás a betetőzője. Én is szeretném már tetőzni boldogságom várát, melyet már oly régen építünk Pannikával; engedjék hát meg, hogy a paphoz mehessek a maguk boldogságával: Pannikával.”

András bá’ megköszörüli a torkát, pipára gyújt . . . érzi, hogy az, mit most mondani fog, jelentős esemény kezdő pontja lesz. Ránéz a leányára .. . a boldogság pirja rí le arczárói. Most már nyugodtan beszél:

,,No hát, ha má’ így vagytok, ha ennyire szeretitek egymást: nem bánom.

Gyere ide, Panna! Az Isten áldása legyen rajtatok, legyetek boldogok és szeressétek egymást.”

Most még megállapítják a napot, melyen elvihetik a jegykendőt s beszélgetnek egy keveset, míg a kakukos óra el nem huhogja a tizenegyet, azután a legény indul hazafelé.

A jegykendő-átadás estélyen nagy sürgés-forgás van a lányos háznál, sütnek-főznek. Hagyományos étel ilyenkor a tyúk, vagy paprikás csibe. A ház tisztaszobája is ki van meszelve, a pislogó mécsest rózsás lámpa váltotta föl, mely bevilágítja az egész szobát. Az étel kész s a háziasszony már türelmetlenül várja a jövevényeket.

Végre megérkeznek. A legény anyja jött el, meg valamelyik nénje. Letelepednek az asztalhoz s eléjük kerül a paprikás csirke, a bor, a „herőcze”, meg a „pampuska”. A „követeknek” jó kedvük támad, tréfálódnak egymással, majd komolyra fordul a beszélgetés. Megszólal a legény nénje s mondja a leánynak:

„Kedves Pannikám! Úgy hallottuk, hogy te egy páratlan galambocska voltál eddig és keservesen turbékoltál egy pár után. Régen keresed már a párod s most az én testvéremben, Jóskában megtaláltad. Kérdezem most tőled, hát akarsz-e a párja lenni? Ha igen, úgy adj nekünk valami jelet, hogy azoknak beszámolhassunk, kik bennünket ide küldöttek.”

Erre a leány szemlesütve felel:

„Szívem még mindig a Jóskáért dobog s ezután is csak ő érte fog dobogni. Hogy pedig beszámolhassanak azoknak, kik magukat ide küldöttek, íme a jel! (szépen hímzett selyemkendöt vesz elő s átnyújtja a „követnek”). Ez legyen a jel s ha szerelmünk megszakadna, szaggassa darabokra e kendőt is, hogy össze ne köthessen bennünket semmi-ember.”

(Ha a leány megbánja választását s vőlegényéhez hűtlen lesz, a legény csak az alkalomra vár, hogy teljesen szakítson menyasszonyával. Ez az alkalom el is érkezik, midőn pl. a leány egy más legénynyel az ivóban mulat. Ilyenkor az ott hagyott legény muzsikaszó mellett keseregve, darabokra tépi a lány előtt a selyem zsebkendőt.)

Ezzel bevégződött az ünnep s a küldöttek összehajtogatják a kendőt s indulnak hazafelé ; egész úton annak szépségéről folyik a szó.

A lakodalmat megelőzi a hivogatás. Úgy a vőlegénynek, mint a menyasszonynak van két-két vőfénye, úgynevezett nagy- és kisvőfény. Ezek, a lakodalmat megelőző harmadik napon megjelennek a lakodalmas háznál s itt a koszorús lánytól, meg az úgynevezett „mellette levő lánytól” készített bokrétával díszítik fel kalapjukat s miután fölírták a lakodalomba meghívandók neveit, elindulnak muzsikaszóval hívogatni.

A menyegző napja többnyire a hétfő : az előtte való napon, tehát vasárnap este a násznagy, a „szószóló”, a vőfények, lányok és menyecskék kíséretében kocsikkal elmegy a menyasszonyi házhoz a ,menyasszonyágyért és a hozományért”.

A leány hozománya egy tulipános nyoszolya hat párnával, egy dunna és egy saját készítésű ágyterítő : egy szekrény és egy tulipános, színes, czifravirágos láda, melyben kalács, sütemény s egyéb apróság van.

Minden lovon csengő van, a kantáron fátyol vagy kendő s víg dalolással indulnak útnak.

Megérkezvén a lányos házhoz, mindannyian asztalhoz ülnek.

A gazda megkérdezi:

„Mi járatban vónának kigyelmetek?”

A „szószóló” felel neki:

 „Hát mi bizony egy kis galambocskának akarnánk fészket rakni, azért kérnénk, ha valamicskével hozzájárulnának, igen jó szívvel elfogadnánk.”

Erre a gazda kijelenti, hogy ők nagyon vendégszeretők s szívesen adnak a galambocskának szállást, de a maguk tollát nem adhatják oda.

A „szószóló” ismét beszél:

„Gazd’uram! A mi galambocskánk nem szereti ezt az éghajlatot, azért szeretnénk neki másutt rakni fészket.”

Hosszas évődés, beszéd után hozzájárulnak a „fészekrakáshoz” hat párnával, egy dunnával stb., aztán nagy diadallal hordják ki a kocsira. E közben néhány legény behozza az istállóból a „saraglyá”-t, s azon akarják kivinni a tiszta új dunnát, de bizony kiverik őket a szobából a „saraglyával” együtt. Miután felpakoltak, dalolva indulnak a vőlegény házához.

A lakodalom.

Hétfőn, a mint a vendégek összegyülekeznek, mennek misére, mely után a fiatal pár megesküszik. Az esküvő után úgy a vőlegény, mint a menyasszony visszatérnek a szülei házhoz. Délben nagy ebéd van. Az asztalfőn a násznagy ül, mellette a „szószóló” s utána a többi vendég.

Most már az ú. n. „nagyvöfóny”-nek kell a vendégeket kiszolgálnia s az ételt behordania. S ha már látja, hogy a konyhában a gazdasszony készen van, elkezdi a mondókáját:

„Uraim, az asztal meg vagyon terítve, Kés, tányér, villával s kanállal készítve, Jönnek az étkek is mindjárt sorjába, Ez a sok legénység nem áll itt hiába.

Nehogy az asztalon a leves elhűljön, Fölmelegítése dologba kerüljön. Tessék mindnyájuknak helyre telepedni, Úgy is a muzsikás kezd megmelegedni.

Én mindent, mi tőlem telik, elkövetek, Jó appetitussal egyenek kelmétek.”

Azután kimegy s nemsokára kopog az ajtón, majd így szól: „Csilaj, csilaj.”

„Azt kiáltja szám, legyetek csendesen, Hogy elvégezhessem a dolgom rendesen. Annak szolgálok én e házban szívesen, A ki szépen mulat és becsületesen.”

Most ismét kimegy s behozza a levest.

„Itt van hát az első tál étel, behoztam És hogy el ne ejtsem, mindig imádkoztam, A szakácsnéval jól megfűszerszámoztattam, Bors, sáfrány, gyömbérrel, még meg is sózattam.

Örvendek, ha tálat viszem ki üresen. Úgy a vendég gyomra nem marad üresen, Lássanak hát hozzá, uraim, de frissen, - Jó appetitussal, kívánom szívesen.”

Ezután behozza a második fogást:

„Elhoztam a kakast egész tarajával, Jó puhára főzve apró rizskásával, Nem spórolt jó gazdám a maga vagyonával, Költse jóízűen, Isten áldásával.”

Ekkor a násznagy, a vöfény fáradozásainak elismeréséül, kedveskedni akar s nagy titkolódzással egy jókora csontot nyom annak markába.

Legutolsó fogás a kása, melyet a vőfény a következő rigmussal szolgál fel:

„Utoljára jön már a kitoló kása, Jóízű, mert mézes, nem tom, hol van mása, Sok lesz ennek ára, mert volt másfél mázsa, Ki döfölést szenved, önnönmaga lássa!”

E fogás után gyűjti a vőfény az ú. n. „kásapénzt” a főzőasszony számára s hozzá a következő rigmust mondja:

„Midőn már mindenben véget értek volna, Egyéb a kásánál hátra nem lett volna, Az egyik közülök, a mint kavargatta, Megkapta a kása, rosz helyen találta.

Azért is engemet mostan arra kére, Hogy lennék nékie oly segítségére, Valamicskét kérnék útiköltségére. Adjanak hát neki, tekintvén sebére.

Minden ember azért erszényének száját Megnyitván, vegye ki belőle garasát, Násznagy uram pedig ne szánja márjását, Hogy ki ne átkozzák hasából a kását!”

A vőlegényes háznál ebédelők délután 3 óra tájban elmennek a menyasszonyos házhoz a menyasszonyért. Előbb azonban a menyasszony elbúcsúztatásának kell megtörténnie, mely a nász legmeghatóbb jelenete. A búcsúztatáskor elnémul a kaczaj, felfüggesztik a jó kedvet annak tartama alatt. Mindenki átérzi e perczek jelentőségét, mely soha el nem muló jegyet hagy a lélekben.

A leány szülei a szoba jobb sarkában elhelyezett asztal mellett ülnek, a násznép pedig két oldalt ül, míg asztal előtt, középen a menyasszony számára van hely föntartva.

Egyszerre elhallgat mindenki, szomorú nótába fognak a falu hegedűsei. A nóta vége felé a vőfény megfogja a menyasszony kezét s az asztal elé vezeti, majd a nóta végeztével kezdi a búcsúztatót:

„Vajda, hegedűnek álljon meg zengése, A sarkantyúknak is szűnjön meg pengése, Mert búcsúzásomnak most lészen kezdete.”

A czigány szomorú nótát húz, mely után a vőfény folytatja:

„Elsőben is, atyám, szóm hozzád fordítom, Búcsúzó beszédem zokogva indítom. Szívemet szíveddel együvé szorítom, Így valamennyire szívünket újítom. Azután fordítsad könyes szemeidet, Kedves jó atyádnak add vala kezedet.”

A czigány folytatja a szomorú nótát.

„Kedves szülőanyám, hozzád fordulok már, Mert tudom, szíved is tőlem búcsúzást vár. Már a letett hitem tőled mindjárt elzár, Kívánom: éltedben ne érjen semmi kár! Végtére fordítsad könnyes szemeidet, Kedves jó anyádnak add oda kezedet. Kedves, édes anyám, a te hűségedet Fizesse meg isten! Csókold meg most őtet!

Húzzad czigány!

Kedves testvéreim, álljatok élőmbe, Most keserves könnyek áradnak szemembe, Csaknem elájulok s bágyadok szívembe. Én elválásomon, változik szivemben.

Húzd czigány!

Kedves leány barátim, kik valaha voltatok, Könnyező szemekkel nézek most reátok, Ne fogjon rajtatok semmiféle átok. Édes jó pajtásim, így szólok hozzátok: Szerencse, mint főkincs, mellettetek álljon, Mind kívül, mind belül veletek sétáljon. Egy szerelmes társsal, olyannal szolgáljon, A kiben szivetek örömet találjon.”

A czigány ismét szomorú nótába kezd.

„Násznagy uraim! Sok szíves fáradságtok, Köszönöm értem tett sok fáradságot. Tovább víg mulatást, kellő vigasságot, E sereghez mutassátok nyájasságtok!

Húzd czigány!

Nyoszolyó asszonyom, nyoszolyó leányom, Fáradságotokat, kívánom. Jézusom drága sebeiből értünk kifolyt vére Legyen a lelketek váltságának bére.

Húzzad czigány!

Halljátok! Élőmbe, sok híres legények, Akik személyemet gyakran szemléltétek. Ajándékba nekem hajfonót vettetek, Most már sajnáljátok, nem lettem tiétek.”

A czigány szomorú nótát húz.

„Már jó egészségben elhagylak titeket, A szentek áldása tartson benneteket. Vigasztalja szépen bágyadt lelketeket, Már megyek, kisérvén az én kedvesemet!’

Ezzel véget ér a búcsúztató megható aktusa. A násznép a Rákóczi-induló hangjai mellett törli le könnyeit s indulnak a vőlegény házához, majd megérkezvén, megkezdődik a „menyasszony táncz”, Mindenki, aki a menyasszonynyal tánczolni akar, köteles azt megfizetni s bizonyos összeget dobni annak kötényébe. Legutoljára a vőlegény veszi meg s bizonyára ő fizet a leggavallérosabban . . .

Vacsora előtt elmennek a menyasszony atyjáékhoz a „héroszért”, a mi nem más, mint a rokonoktól kapott ajándékok összessége s nagy diadallal hozzák az új házhoz.

Vacsoránál az ételek felszolgálása éppen olyan módon történik, mint délben. Éjfélkor van a menyasszony-völegénylefektetés. A vőfény így szól a vőlegényhez:

„Nyugodalomra már én is elmegyek, Azért Istenemtől jó éjszakát kérek. Hanem ti mindnyájan nagy vígan legyetek, Holnap reggel én is örvendek veletek!”

Majd a menyasszonyhoz fordul s mondja:

„A mi menyasszonyunk neki azt beszéli, Hogy ö a mátkáját köztünk nem szemléli. Ő is le akarna hozzája feküdni, Hogyha, násznagy uram aztat megengedi.

Már jó éjszakával itt hagylak titeket, Virraszszon holnapra az Úr benneteket. Vigasztalja szépen bágyadt sziveteket, Már megyek keresni elment kedvesemet.

Másnap reggel a menyasszony leteszi koszorúját s felveszi a czifra menyecskefőkötöt. A vőfény a következő szavakkal mutatja be a „felkontyolt” menyecskét az ünneplő gyülekezetnek: (A vőfény a menyasszony nevében beszél.)

„Tekintsetek reám, óh, be pórul jártam, Minden szabadságot magamtól elzártam. Ezt a kedves órát régtől fogva vártam, A mi rajtam történt, régen így akartam !

A Magyar Néprajzi Társaság értesítője • 19. évfolyam, Budapest, 1908

Megosztás

            Felnémet lakossága 1945-ig korra és nemre való tekintet nélkül, népviseletben járt. Kivételt képeztek a más vidékről idetelepült családok, a falu jegyzője, értelmiségiek illetve a tanítók.

            A község lakóinak népviselete eltért a régi egri viselettől, hasonlít a felsőtárkányira, de nem volt azonos vele. Hétköznap, vasárnap több, réteges, bő szoknyát viseltek, amelyhez a hét minden napján ünnep- és vasárnapokon is kötényt kötöttek. Az ifjú menyecskék vasárnapi öltözéke annyiban tér el az átlagostól, hogy az első gyerek megszületéséig viselhették a főkötőt. Akinek nem született gyermeke, öt év után már nem vehette fel azt. A fiatalasszonyok gyöngyös „fékötőt” (főkötő) viseltek. Hétköznapi fejviselet a piros, bordó, zöld és fekete kázsmérkendő volt.

Idősebb asszonyok piros vagy bordó hátra kötött kendőt, rajta selyem vagy bársony kendőt viseltek ünnepnapokon, pl. vasárnap. Hétköznap szőrkendőt. Bársonykabátot viseltek miséken, télen pedig még egy melegkendőt (beliner kendő) vettek fel. Egyébként bő szoknyát hordtak.

A férfiak bő, vászon nadrágot, bő, hosszú ujjú inget viseltek, fekete kalapot és szögletet kötőt. 

Felnémet szokásrendszere – néprajzi felmérés

1900-1945 között, 1998 májusában készített interjúk alapján. 

1. A család

Több generáció lakott egy házban. A fiatalok találkozó- illetve ismerkedő helye a vásár volt, ahova az eladó lányok az anyjuk kíséretében mehettek el. Itt találkoztak a fiúkkal is, akiktől egy bögrét vagy szív mézeskalácsot kaptak ajándékba. Házasságot csak az azonos társadalmi osztályba tartozó fiatalok köthettek egymással. Ritka esetnek számított az, hogy a lakosság más falubeliekkel házasodjon.

Az esküvő után a szülőkhöz költöztek, ott kaptak egy szobát. A szokásrendszerek megszabták, hogy az ifjú házasok mit kapnak a szülőktől, ezek a következők voltak: 2 szekrény, 2 ágy, 6 párna, kaszli (erre rakták a poharakat, egyébként kihúzós szekrény volt) 1 asztal és 2 szék.

A gyerekre a nagymama vigyázott, amíg a szülők dolgoztak. A 6 osztályos iskola elvégzése után, a lányok még 2 évig jártak iskolába, hogy megtanuljanak varrni, hímezni, szőni, főzni.

Minden család tartott állatokat (malac, tehén, csirke, nyúl, kutya stb.). Reggelenként a kondás körül járta a falut, és a kürtjelre a gazdák leadták a sertéseket. A malacokért ezután a kondás felelt és lehajtotta az állatokat a völgybe legelni. Az emberek megbíztak egymásban, egy háznál sem volt kerítés, és mikor este visszajött a konda, minden állat bement a saját gazdájának udvarába.

            Ősszel és tavasszal tartották a vásárokat, ahol többek között állatokat is árultak. A szomszédos falvak között, a jószágokat áthajtották a több napig is tartó vásárokba. Szállásukat ismerőseiknél oldották meg, ahol 5-6 kéve zsúfot (hosszúszárú rozsszalma) leterítettek és ezen aludtak.

A szegények az érseki uradalomba jártak, itt kaptak munkát, és szállást.  Ennek épülete még ma is meg van, a templom mögött. Ezt az uradalmat bárki megnézhette.

A tej tárolása ún. jégveremben történt a tehenek megfejése után ide rakták le. A gazdagok (orvos, tanár) nem tartottak állatokat, ők vették a tejet és a tejtermékeket. Minden háznál sütöttek kenyeret. Általában 4 kenyeret és 1 cipót + vakarót sütöttek egyszerre, 12 kg lisztből. Ez általában 2 hétig tartott ki.

A fiatalok és az idősek együtt laktak, együtt dolgoztak. Reggel 6-kor mentek dolgozni. A lányok végezték a könnyebb munkát (kötözték a szőlőt, egyeltek, kukoricát vagy krumplit kapáltak), a fiúk ástak vagy kapáltak. Az anyós osztotta be a család pénzét, azt is pontosan tudta, hogy a menyének kell-e vásárolni valamit, vagy nem. 

2. Farsang és udvarlás:

A farsangi bál 3 napig tartott. Ezután húsvétig nem volt újabb mulatság. Az első két nap (vasárnap és hétfőn) mindenki ünnepelt. Kedden az ún. tojásszedést tartották, amikor is a huszon éves férfiak beöltöztek és  kettesével a lányos házakhoz jártak. A fiúk hátán kos vagy kátyi volt, az ajándékok begyűjtésére. Egyikük miatt a lány menyecskének öltözött. A fiúk minden háznál kaptak egy darab szalonnát, 3-4 tojást, hagymát, bort és szódát. Utána minden fiú meghívta azt a lányt akinek udvarolt és közösen megették a fiú ajándékát. A lányok általában 19 évesen kerültek eladósorba. 5-6 fiú udvarolt egy lánynak. Mindig együtt mentek, harmonikáztak, énekeltek és táncoltak közben. 

3. Lakodalom

            A fiú anyja ment és még egy nőrokon a lány családjához, ők kérték meg a lány kezét. Vettek neki gyűrűt (köveset). Csak az asszonynak volt gyűrűje. A gyűrű mellé kapott még egy selyemkendőt is. Csak akkor köthette fel mikor menyecske lett, és még nem volt gyermeke, utána már csak szőrkendőt, ezen pedig selyemkendőt viselhetett. Annyi ruhája volt ahány selyemkendője.

Esküvő előtt egy ágyat ajándékoztak a menyasszonynak. 6 férfi vitte a vállán, 1-1 párnán és erre a párnára tették az ágyat, hogy ne nyomja a vállukat. A keresztanya a dunnát vitte egymagában.

A lakodalom előtti napon a faluban lakó nők a lakodalmas házhoz mentek és „bordáscsíkot” (csigatésztát) gyúrtak. Mindenki segített az ételek elkészítésében is. Reggel kötelező nászmise volt.

Délután esküvő, először a községházán jegyző előtt, majd a templomban. Este menyasszonytánc volt. A férj, a lány keresztapja és a nagyvőféj asztalhoz ültek itt gyűjtötték össze a pénzt, egy kalapban. A nagyvőféj vitte a menyasszonyt először táncolni, tőle kérték le. A pénz összegyűjtését felügyelte az asztalnál a vőlegény és a lány keresztapja.

Az asszony (ara) másnap felvette a főkötőt és végigvonultak a falun, a vőlegényes háztól a menyasszonyos házig. Közben (egy tálcáról) kalácsot kínálgattak és bort, azoknak akik a kapuban álltak. Csak ősszel volt lakodalom (szept., okt., nov.) addig jegyben jártak. 

4. Temetés

Az első szobába vitték a halottat. Letakarták a tükröt, hogy a halott ne lássa meg magát. Az ismerősök, rokonok, barátok a halottas házhoz jöttek és egész nap énekeltek, imádkoztak. A gyerekekkel, hogy ne féljenek a halottól, megfogatták a halott lábát. Csak másnap volt a temetés. 

5. Mise

Vasárnap délután mindenki misére ment. A lakosság római katolikus volt. Minden hónap első vasárnapján Szentséges mise volt, ekkor nagyon szépen felöltöztek, felvették a legszebb ruhájukat, amit csak ilyenkor viselhettek. Lányok singolt szoknyát, 6 kemény vasalt szoknyát a tetején selyemszoknyát. Ez sokféle színű lehetett, de minden ünnepnek meg volt a saját színe. Húsvétkor csak fehér, Pünkösdkor piros vagy bordó, Búcsúra mindenféle színt viselhettek.

            Mindenki a Szent Rozália templomba járt. A templom nevének eredete 1900-ból származik, nagy pestis járvány tört ki ekkor a faluban. A lakosság Szent Rozáliát kérte, hogy vessen véget neki. Innen ered tisztelete. 

6. A malomban és a fonóban

A kendert nyáron vetették, amikor „felnőtt” külön szedték ki a virágos és a magvas kendert. A virágos kendert „kévékbe” kiütötték és elvitték valamelyik patakba „áztatni”. Karókat raktak a kévék közé, hogy „fel ne szabaduljon.” „Felhányták” kaviccsal, ez volt a „lesúlyozás”. 9-10 napig hagyták a vízben ázni. Később kihúztak egy szálat, hogy megnézzék törik-e már, ha tört, talicskán hazavitték, otthon szétterítették, hogy megszáradjon. Ha megszáradt „bitózták”. Bitón megtörték, kirázták, kiverték, hogy a „pozderva” kimenjen belőle. A magvas kendert lerakták, megvárták míg „kipállott” a magva; ponyván kiverték, utána áztatták, szárították és bitózták. Utána mind a virágos, mind a magvas kendert elvitték a törőbe (a malomba). Ez a malom Szarvaskő mögött volt. Kora hajnalban az asszonyok és a lányok elindultak a kenderrel. Almárig vonattal mentek, onnan gyalog. Miután megtörték a kendert „jó szálas lett” elindultak haza. Ez egy napos munka volt. Otthon „tilózták”. A tilónak ugyanaz volt a funkciója, mint a bitónak csak finomította a szálat. Novemberben gerebenyezték. Végül a szálakat külön választották: „csepű”- durvább, gubancosabb szál, ezt zsáknak használták vagy kötélnek; „tincsi” rövidebb, de finomabb szál és a „java”, a hosszabb és finom szál. Ezeket ruhák készítéséhez szőtt vászonnak használták fel. Télen jártak fonni. A csepűt „guzsajról” „sodorták”. Amikor a guzsajról lefogyott a csepű, akkor hagyták abba. A fonalat „lehajtották” „orsóra”, majd „motollára”  tették, meghatározott számú fonal volt egy „pászma”. Amikor az összes kész volt „kilúgozták”. A felhamut összegyűjtötték, kirostálták, leforrázták. A tiszta hamut rátették egy vászonra a vásznat egy négylábú mosószékre, amely alatt egy dézsa volt, ezen a dézsán alul volt egy lyuk, amibe beletették a kész fonalat. Ez alatt a dézsa alatt volt még egy, amibe a vizet leengedték. A hamut leforrázták, amikor a felső dézsa tele lett, leengedték a vizet, újra forrázták a hamut stb. Végül leöblítették a fehérített fonalat. Ezek után lehetett az eszvátára tenni és szőni. A szálakat elvitték a szövők, pl.: Bátorba is hordták.

A kender mellett termesztettek gabonaféléket is. Főleg árpát.

A termés betakarítása, feldolgozása, ahogyan az állatok őrzése is közös munka volt. A falu lakossága nagyon összetartó volt, mindent közösen végeztek, oda mentek segíteni, ahol éppen szükség volt rá. Együtt törték, fosztották és üszkölték a kukoricát. Akár éjfélig is fosztották a kukoricát és a babot. Ekkor az öregek boszorkányokról meséltek a gyerekeknek. Nyáron esténként kukoricát fosztottak, télen esténként a fonóba jártak. A fonókat elhagyott épületekben rendezték be. Egy pár lány és fiú bérelték közösen a fonóházat. Napközben az éppen esedékes munkát végezték. Így teltek a hétköznapok. Szombaton és vasárnap nem szabadott dolgozni. Szombat délelőtt még kiseperték az udvart és a házat. Délután beszélgettek, vasárnap misére ment a faluban mindenki. 

7. Hagyományok, ünnepek

Karácsonykor Betlehem járást tartottak. Húsvétkor hétfőn kölnivel locsolkodtak, kedden pedig ún. „vízbehányó” kedd volt. A lányokat a patakba dobták vagy a kútnál egy vödör vízzel lelocsolták. Szeptember 4-éhez legközelebb eső vasárnap tartották és tartják a Búcsút. A templom és a falu védőszentjének Szent Rozáliának az ünnepén. Augusztus 20-án és Péter Pál napján a Csurgó-völgyben vagy a Les-réten ünnepeltek. Zenekarral mentek ki és a szabadban lakomáztak. Pünkösdkor pénteken misét tartottak, majd Mátraverebélybe v. Szentkútra mentek el, s csak hétfőn jöttek haza. Egerben, a várban volt a mise hétfőn, majd a Kovács Jakab utcán táncos mulattságot tartottak a volt tűzoltó szertárnál.

Kovácsné Parádi Katalin – Császár Zsuzsanna

Megosztás

Naptár

2017. július
H K S C P S V
« máj    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  

Heves megyei Hírlap

Időjárás