(Eredeti nyelvezettel!)

Felnémet kicsiny falu Hevesben, a Bükk-hegység aljában, Egertől néhány kilométernyire. Igazi palóczos fajmagyar nép lakja s vérének heves lüktetése a jókedvnek keresetlen csapongása az, mely őt a megye más községeinek lakóitól megkülönbözteti.

Törhetlenül ragaszkodik vallásához s minden, a mi ezzel némileg is összefüggésben van : szent neki. A vallás törvényei szerint a házasság: szentség. Nagy czeremóniával készül reá s ez ad e szentség fölvételének komoly színezetet; de beleviszi humorát, fékezhetlen jó kedvét s e szertartások némely scénája alatt felolvad a lelke és — elérzékenyül.

Szombat este van: a felnémeti lányok fogadónapja. Már hazajött a gulya is ; a napi munkában elfáradt lakosok is hazafelé ballagnak, a falu templomának harangja is megszólal s esti imára inti a híveket. Ott, a hol eladólány van, tisztára söprik, fellocsolják a ház elejét: vendéget várnak.

Csakhamar a lányok vidám dalolása üti meg fülünket:

„Este van, este van,
De nem minden lánynak,
Csak annak a lánynak,
Kihez sokan járnak.

Én hozzám nem járnak,
Nincsen nekem este,
A csillagos égbolt
Pirosra van festve !”

De a nótának vége szakad s nem sokára kezeiket egymás vállain nyugtató legényeket látunk jönni-menni, kik egyenként térnek be a lányos házakhoz. A leány szülei most itthon vannak — nappal a föld munkája foglalja le minden perczöket — s a házi kisasszony csak ilyenkor fogadhatja szíve választottját.

A házhoz való járásnak rendesen a leány megkérése a vége. A leánykérés minden különösebb szertartás nélkül folyik le. A legény ünneplőbe öltözik, s úgy megy a lány szüleihez. Köznapi beszélgetésen kezdi a legény, pl.:

— Hol dolgoztak a héten? Jól fizet-e a búza? Tojnak-e a tyúkok?

Nehezen, félve terjeszti elő aztán a kívánságát, mert tart attól, hátha másnak szánták a leányt? Végre mégis csak belefog:

„Kedves András bátyám, tudja már, hogy régen járok a házhoz, azt is tudja, hogy másért nem járok, mint a szívem vonz ide: szeretem a Pannikát. A szerelemnek meg a házasodás a betetőzője. Én is szeretném már tetőzni boldogságom várát, melyet már oly régen építünk Pannikával; engedjék hát meg, hogy a paphoz mehessek a maguk boldogságával: Pannikával.”

András bá’ megköszörüli a torkát, pipára gyújt . . . érzi, hogy az, mit most mondani fog, jelentős esemény kezdő pontja lesz. Ránéz a leányára .. . a boldogság pirja rí le arczárói. Most már nyugodtan beszél:

,,No hát, ha má’ így vagytok, ha ennyire szeretitek egymást: nem bánom.

Gyere ide, Panna! Az Isten áldása legyen rajtatok, legyetek boldogok és szeressétek egymást.”

Most még megállapítják a napot, melyen elvihetik a jegykendőt s beszélgetnek egy keveset, míg a kakukos óra el nem huhogja a tizenegyet, azután a legény indul hazafelé.

A jegykendő-átadás estélyen nagy sürgés-forgás van a lányos háznál, sütnek-főznek. Hagyományos étel ilyenkor a tyúk, vagy paprikás csibe. A ház tisztaszobája is ki van meszelve, a pislogó mécsest rózsás lámpa váltotta föl, mely bevilágítja az egész szobát. Az étel kész s a háziasszony már türelmetlenül várja a jövevényeket.

Végre megérkeznek. A legény anyja jött el, meg valamelyik nénje. Letelepednek az asztalhoz s eléjük kerül a paprikás csirke, a bor, a „herőcze”, meg a „pampuska”. A „követeknek” jó kedvük támad, tréfálódnak egymással, majd komolyra fordul a beszélgetés. Megszólal a legény nénje s mondja a leánynak:

„Kedves Pannikám! Úgy hallottuk, hogy te egy páratlan galambocska voltál eddig és keservesen turbékoltál egy pár után. Régen keresed már a párod s most az én testvéremben, Jóskában megtaláltad. Kérdezem most tőled, hát akarsz-e a párja lenni? Ha igen, úgy adj nekünk valami jelet, hogy azoknak beszámolhassunk, kik bennünket ide küldöttek.”

Erre a leány szemlesütve felel:

„Szívem még mindig a Jóskáért dobog s ezután is csak ő érte fog dobogni. Hogy pedig beszámolhassanak azoknak, kik magukat ide küldöttek, íme a jel! (szépen hímzett selyemkendöt vesz elő s átnyújtja a „követnek”). Ez legyen a jel s ha szerelmünk megszakadna, szaggassa darabokra e kendőt is, hogy össze ne köthessen bennünket semmi-ember.”

(Ha a leány megbánja választását s vőlegényéhez hűtlen lesz, a legény csak az alkalomra vár, hogy teljesen szakítson menyasszonyával. Ez az alkalom el is érkezik, midőn pl. a leány egy más legénynyel az ivóban mulat. Ilyenkor az ott hagyott legény muzsikaszó mellett keseregve, darabokra tépi a lány előtt a selyem zsebkendőt.)

Ezzel bevégződött az ünnep s a küldöttek összehajtogatják a kendőt s indulnak hazafelé ; egész úton annak szépségéről folyik a szó.

A lakodalmat megelőzi a hivogatás. Úgy a vőlegénynek, mint a menyasszonynak van két-két vőfénye, úgynevezett nagy- és kisvőfény. Ezek, a lakodalmat megelőző harmadik napon megjelennek a lakodalmas háznál s itt a koszorús lánytól, meg az úgynevezett „mellette levő lánytól” készített bokrétával díszítik fel kalapjukat s miután fölírták a lakodalomba meghívandók neveit, elindulnak muzsikaszóval hívogatni.

A menyegző napja többnyire a hétfő : az előtte való napon, tehát vasárnap este a násznagy, a „szószóló”, a vőfények, lányok és menyecskék kíséretében kocsikkal elmegy a menyasszonyi házhoz a ,menyasszonyágyért és a hozományért”.

A leány hozománya egy tulipános nyoszolya hat párnával, egy dunna és egy saját készítésű ágyterítő : egy szekrény és egy tulipános, színes, czifravirágos láda, melyben kalács, sütemény s egyéb apróság van.

Minden lovon csengő van, a kantáron fátyol vagy kendő s víg dalolással indulnak útnak.

Megérkezvén a lányos házhoz, mindannyian asztalhoz ülnek.

A gazda megkérdezi:

„Mi járatban vónának kigyelmetek?”

A „szószóló” felel neki:

 „Hát mi bizony egy kis galambocskának akarnánk fészket rakni, azért kérnénk, ha valamicskével hozzájárulnának, igen jó szívvel elfogadnánk.”

Erre a gazda kijelenti, hogy ők nagyon vendégszeretők s szívesen adnak a galambocskának szállást, de a maguk tollát nem adhatják oda.

A „szószóló” ismét beszél:

„Gazd’uram! A mi galambocskánk nem szereti ezt az éghajlatot, azért szeretnénk neki másutt rakni fészket.”

Hosszas évődés, beszéd után hozzájárulnak a „fészekrakáshoz” hat párnával, egy dunnával stb., aztán nagy diadallal hordják ki a kocsira. E közben néhány legény behozza az istállóból a „saraglyá”-t, s azon akarják kivinni a tiszta új dunnát, de bizony kiverik őket a szobából a „saraglyával” együtt. Miután felpakoltak, dalolva indulnak a vőlegény házához.

A lakodalom.

Hétfőn, a mint a vendégek összegyülekeznek, mennek misére, mely után a fiatal pár megesküszik. Az esküvő után úgy a vőlegény, mint a menyasszony visszatérnek a szülei házhoz. Délben nagy ebéd van. Az asztalfőn a násznagy ül, mellette a „szószóló” s utána a többi vendég.

Most már az ú. n. „nagyvöfóny”-nek kell a vendégeket kiszolgálnia s az ételt behordania. S ha már látja, hogy a konyhában a gazdasszony készen van, elkezdi a mondókáját:

„Uraim, az asztal meg vagyon terítve,
Kés, tányér, villával s kanállal készítve,
Jönnek az étkek is mindjárt sorjába,
Ez a sok legénység nem áll itt hiába.

Nehogy az asztalon a leves elhűljön,
Fölmelegítése dologba kerüljön.
Tessék mindnyájuknak helyre telepedni,
Úgy is a muzsikás kezd megmelegedni.

Én mindent, mi tőlem telik, elkövetek,
Jó appetitussal egyenek kelmétek.”

Azután kimegy s nemsokára kopog az ajtón, majd így szól: „Csilaj, csilaj.”

„Azt kiáltja szám, legyetek csendesen,
Hogy elvégezhessem a dolgom rendesen.
Annak szolgálok én e házban szívesen,
A ki szépen mulat és becsületesen.”

Most ismét kimegy s behozza a levest.

„Itt van hát az első tál étel, behoztam
És hogy el ne ejtsem, mindig imádkoztam,
A szakácsnéval jól megfűszerszámoztattam,
Bors, sáfrány, gyömbérrel, még meg is sózattam.

Örvendek, ha tálat viszem ki üresen.
Úgy a vendég gyomra nem marad üresen,
Lássanak hát hozzá, uraim, de frissen,
- Jó appetitussal, kívánom szívesen.”

Ezután behozza a második fogást:

„Elhoztam a kakast egész tarajával,
Jó puhára főzve apró rizskásával,
Nem spórolt jó gazdám a maga vagyonával,
Költse jóízűen, Isten áldásával.”

Ekkor a násznagy, a vöfény fáradozásainak elismeréséül, kedveskedni akar s nagy titkolódzással egy jókora csontot nyom annak markába.

Legutolsó fogás a kása, melyet a vőfény a következő rigmussal szolgál fel:

„Utoljára jön már a kitoló kása,
Jóízű, mert mézes, nem tom, hol van mása,
Sok lesz ennek ára, mert volt másfél mázsa,
Ki döfölést szenved, önnönmaga lássa!”

E fogás után gyűjti a vőfény az ú. n. „kásapénzt” a főzőasszony számára s hozzá a következő rigmust mondja:

„Midőn már mindenben véget értek volna,
Egyéb a kásánál hátra nem lett volna,
Az egyik közülök, a mint kavargatta,
Megkapta a kása, rosz helyen találta.

Azért is engemet mostan arra kére,
Hogy lennék nékie oly segítségére,
Valamicskét kérnék útiköltségére.
Adjanak hát neki, tekintvén sebére.

Minden ember azért erszényének száját
Megnyitván, vegye ki belőle garasát,
Násznagy uram pedig ne szánja márjását,
Hogy ki ne átkozzák hasából a kását!”

A vőlegényes háznál ebédelők délután 3 óra tájban elmennek a menyasszonyos házhoz a menyasszonyért. Előbb azonban a menyasszony elbúcsúztatásának kell megtörténnie, mely a nász legmeghatóbb jelenete. A búcsúztatáskor elnémul a kaczaj, felfüggesztik a jó kedvet annak tartama alatt. Mindenki átérzi e perczek jelentőségét, mely soha el nem muló jegyet hagy a lélekben.

A leány szülei a szoba jobb sarkában elhelyezett asztal mellett ülnek, a násznép pedig két oldalt ül, míg asztal előtt, középen a menyasszony számára van hely föntartva.

Egyszerre elhallgat mindenki, szomorú nótába fognak a falu hegedűsei. A nóta vége felé a vőfény megfogja a menyasszony kezét s az asztal elé vezeti, majd a nóta végeztével kezdi a búcsúztatót:

„Vajda, hegedűnek álljon meg zengése,
A sarkantyúknak is szűnjön meg pengése,
Mert búcsúzásomnak most lészen kezdete.”

A czigány szomorú nótát húz, mely után a vőfény folytatja:

„Elsőben is, atyám, szóm hozzád fordítom,
Búcsúzó beszédem zokogva indítom.
Szívemet szíveddel együvé szorítom,
Így valamennyire szívünket újítom.
Azután fordítsad könyes szemeidet,
Kedves jó atyádnak add vala kezedet.”

A czigány folytatja a szomorú nótát.

„Kedves szülőanyám, hozzád fordulok már,
Mert tudom, szíved is tőlem búcsúzást vár.
Már a letett hitem tőled mindjárt elzár,
Kívánom: éltedben ne érjen semmi kár!
Végtére fordítsad könnyes szemeidet,
Kedves jó anyádnak add oda kezedet.
Kedves, édes anyám, a te hűségedet
Fizesse meg isten! Csókold meg most őtet!

Húzzad czigány!

Kedves testvéreim, álljatok élőmbe,
Most keserves könnyek áradnak szemembe,
Csaknem elájulok s bágyadok szívembe.
Én elválásomon, változik szivemben.

Húzd czigány!

Kedves leány barátim, kik valaha voltatok,
Könnyező szemekkel nézek most reátok,
Ne fogjon rajtatok semmiféle átok.
Édes jó pajtásim, így szólok hozzátok:
Szerencse, mint főkincs, mellettetek álljon,
Mind kívül, mind belül veletek sétáljon.
Egy szerelmes társsal, olyannal szolgáljon,
A kiben szivetek örömet találjon.”

A czigány ismét szomorú nótába kezd.

„Násznagy uraim! Sok szíves fáradságtok,
Köszönöm értem tett sok fáradságot.
Tovább víg mulatást, kellő vigasságot,
E sereghez mutassátok nyájasságtok!

Húzd czigány!

Nyoszolyó asszonyom, nyoszolyó leányom,
Fáradságotokat, kívánom.
Jézusom drága sebeiből értünk kifolyt vére
Legyen a lelketek váltságának bére.

Húzzad czigány!

Halljátok! Élőmbe, sok híres legények,
Akik személyemet gyakran szemléltétek.
Ajándékba nekem hajfonót vettetek,
Most már sajnáljátok, nem lettem tiétek.”

A czigány szomorú nótát húz.

„Már jó egészségben elhagylak titeket,
A szentek áldása tartson benneteket.
Vigasztalja szépen bágyadt lelketeket,
Már megyek, kisérvén az én kedvesemet!’

Ezzel véget ér a búcsúztató megható aktusa. A násznép a Rákóczi-induló hangjai mellett törli le könnyeit s indulnak a vőlegény házához, majd megérkezvén, megkezdődik a „menyasszony táncz”, Mindenki, aki a menyasszonynyal tánczolni akar, köteles azt megfizetni s bizonyos összeget dobni annak kötényébe. Legutoljára a vőlegény veszi meg s bizonyára ő fizet a leggavallérosabban . . .

Vacsora előtt elmennek a menyasszony atyjáékhoz a „héroszért”, a mi nem más, mint a rokonoktól kapott ajándékok összessége s nagy diadallal hozzák az új házhoz.

Vacsoránál az ételek felszolgálása éppen olyan módon történik, mint délben. Éjfélkor van a menyasszony-völegénylefektetés. A vőfény így szól a vőlegényhez:

„Nyugodalomra már én is elmegyek,
Azért Istenemtől jó éjszakát kérek.
Hanem ti mindnyájan nagy vígan legyetek,
Holnap reggel én is örvendek veletek!”

Majd a menyasszonyhoz fordul s mondja:

„A mi menyasszonyunk neki azt beszéli,
Hogy ö a mátkáját köztünk nem szemléli.
Ő is le akarna hozzája feküdni,
Hogyha, násznagy uram aztat megengedi.

Már jó éjszakával itt hagylak titeket,
Virraszszon holnapra az Úr benneteket.
Vigasztalja szépen bágyadt sziveteket,
Már megyek keresni elment kedvesemet.

Másnap reggel a menyasszony leteszi koszorúját s felveszi a czifra menyecskefőkötöt. A vőfény a következő szavakkal mutatja be a „felkontyolt” menyecskét az ünneplő gyülekezetnek: (A vőfény a menyasszony nevében beszél.)

„Tekintsetek reám, óh, be pórul jártam,
Minden szabadságot magamtól elzártam.
Ezt a kedves órát régtől fogva vártam,
A mi rajtam történt, régen így akartam !

A Magyar Néprajzi Társaság értesítője • 19. évfolyam, Budapest, 1908

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Rendelési időpontok

Naptár

2024. március
H K S C P S V
« ápr    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031