Get Adobe Flash player

Legutóbbi hozzászólások

Izelítő fotóinkból

Felnémeti Civilház teremhasználat 2.hét Felnémet madártávlatból szobor4 KISZ élet Bervai óvodások a Felnémeti Fiókkönyvtárban Parlagi sas Mária képet vivő felnémeti lányok 1955 Kislány a kerekeskút előtt 1953 Heves Megyei Hírlap 1993. Korózs József 1896.11.18-án 47 éves Lakóhely,Feln. 251.sz.(mint házassági tanú)

urbárium

Felnémet szőlőtermesztő kultúrája, szokásai 

Felnémet szőlőtermesztő kultúrája egészen a XIII. századig nyúlik vissza. Letelepedtek itt szőlőműveléshez értő, németek és olaszok, valamint a sertéstenyésztéshez és méhészethez értő szláv népek. A XIV.-XV. századtól az egyházi központokban – Egerben is – a helyi szükségleteket ellátó szőlő- és bortermelés. Felnémet délies expozíciójú, meleg, dombvidéki lejtői a málok, kiválóan alkalmasak voltak gyümölcsöskertek és szőlőskertek, ún. promontóriumok (előhegység) telepítésére. A szőlőskerteket 15-30O-os lejtőkre, 250-300 m magasságig telepítették (Frisnyák S., 1995). Ma is nagy kiterjedésű szőlőket találunk ezeken a területeken.

A XVI. században a szőlő- és bortermelés súlypontja áthelyeződött a Mátraalja, a Bükkalja és a Tokaj-Hegyalja nagy tradíciókkal, kedvező geográfiai és ökonómiai feltételekkel rendelkező borvidékeire, mivel a törökök elfoglalták a legfontosabb borvidékeinket (Frisnyák S., 1995).

1750-es évek táján a szőlőművelés igen kifizetődő volt. Az ekkor jellemző nyilas földosztás során a földek kisorsolásában csak az vehetett részt, akinek igásállata volt. Viszont a szőlőművelő zsellérek igásállatot sem tartottak, így állattenyésztésből eredő jövedelmük nem lehetett. Saját birtokai megművelése mellett mások szőlőjét is megmunkálták bérfizetés ellenében. Az 1770. évi urbárium Felnémetet első osztályú helynek nyilvánította, földjének viszonylag nagy termékenysége miatt. A művelhető határrész, az Eger-Felnémet közötti és a faluhely körüli, a hegyek lábánál elterülő termékeny síkságra terjedt ki. Felnémet gazdasági életét a szántógazdálkodás és a szőlőművelés határozta meg ebben az időben (Soós I.).

A XIX. századi nagy kiterjedésű szőlőskerteket a Barkóczy Szőlőhegyre, a Rácz-hegyre és a Szőlő-hegyre – ma Öreg-hegy – (1856-os, és 1858-as tájhasznosítási térkép), valamint a Nagy- és a Kisbajuszba telepítették. Ma a Barkóczy Szőlőhegyen, a Rácz-hegyen a Nagy- és Kisbajuszban is szőlőskertek vannak, az Öreg-hegyen hétvégi telkek épültek.

Helyiek elmondásai alapján: A szüretnek évszázados hagyományai voltak a településen. Meghívták a szomszédot, atyafit, jóbarátot, ismerőst, akik lovas kocsin, dalolva mentek ki a hegyre. Kocsin vitték az üres hordókat is. Kint a szőlőben sort fogtak, s puttonyokban vitték a sor végén álló szüretelőkádakba a szőlőt. Akinek kevesebb volt, hordóban vitte haza, s otthon taposták ki. A szüretelőket illett megvendégelni, ebédre bográcsban paprikást főztek, otthon sütött, zsíros pogácsával, lepénnyel, rétessel, tavalyi borral kínálták a szüretelő munkásokat.

Az őszi mulatságok közé tartoztak a szüreti mulatságok is. Ezek a mulatságok lovas felvonulással kezdődtek, s bállal értek véget. A szüreti menet élén két lovas haladt, utánuk szekéren ült a bíró. Mögötte a kocsira nagy hordókban bort tettek fel. Ebből a hordóból végig a menet ideje alatt lopókkal vették ki a bort, s azt az ünneplő nézők között szétosztották. Fiatal lányok vitték a megszentelt szüreti koszorút, amelyet a menet végén, a megszentelt ételnek kijáró tisztelettel fogyasztottak el. Egy kocsira gyökerestől kivett szőlőtőkét tettek, amely ládába vagy vödörbe volt betéve.

A bált a volt tűzoltószertár és községháza előtti téren tartották. A termeket, lugasokat szőlőfürtökkel ékesítették, s aki lopott a szőlőből, annak büntetést kellett fizetnie. Az ünnepséget hajnalig tartó tánc követte. 

Felnémet legeltető állattartása 

A XVI-XVII. századtól a belső telkekhez kapcsolódó külső telkek közül az erdőt a földesúr közösen használta jobbágyaival. Értékelhető adataink a legeltetéses állattartásra vonatkozóan a XVIII. századtól vannak. Ekkortól kezdve az erdő allodiális jogúnak számított, a jobbágyságot a legjobb esetben is csak haszonvételi jog illette meg. 1848 előtt sem különült még el igazán a jobbágyok és a földesúr által használt erdőterület. A földesúr gazdasági törekvései később azonban módosították a helyi haszonvétel lehetőségeit. A Mária-Terézia féle úrbérrendezés előtt a jobbágyok erdőhasználatát leginkább a helyi szokásjog befolyásolta. Részesülhettek a makkoltatási, gyűjtögetési lehetőségekből különféle szolgáltatások ellenében (Petercsák T., 1992).

A hegységek lábánál irtásterületeken települt falvak határának 80-90%-a erdő volt. Az erdő a lakosság számára élelmet, tüzelőt, munkalehetőséget, az irtások révén szántóföldet, az épületekhez alapanyagot de legfőképpen a háziállatoknak legelőt és takarmányt jelentett. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a közös erdő és legelő használatát szervező közbirtokosságok a legtöbb kiadást a legeltetési és állattenyésztési funkciókra szánták. Ennek fedezéséhez szükséges anyagiakat legtöbb esetben a közös erdő fájának értékesítése, illetve a tagok által kifizetett illetőségi díj jelentette. Az erdő hasznosítása az állattenyésztésben (a XVIII – XX. században):

  • az erdei tisztásokon, fák között történő legeltetés,
  • a sertések és juhok erdei teleltetése, makkoltatása, az erdő termékeinek (lombtakarmány, makk, fűfélék) felhasználása az istállózó takarmányozásban,
  • a falevéllel való almozás (Petercsák T. 1992). 

1. Az erdők nyári legeltetése: 

Az 1790-es katonai térkép alapján a Nagy-verő és a Pirittyó-lápa még nem, de a mai Pásztorvölgyi lakótelep és az Agyagos-tető területe már legelőterület volt. Az 1856-os, az 1858-as tájhasználati és az 1858-as, 1870-es katonai térképek szerint az Agyagos-tető, a Nagy-verő – Csurgó-orom -, és a Pirittyó-lápa is legelőterületként funkcionált, a hozzájuk kapcsolódó erdővel együtt. Az 1870-es évben már a Csurgó-völgyben is folyt legeltetéses állattartás.

Az erdei legeltetés tehát az Agyagos-tető, a Nagy-verő, a Pirittyó-tető és a Csurgó-völgy erdőit érintette. Az itt található tölgyesek a szükséges gyeplegelő hiányában kitűnő erdei legelőket szolgáltattak. Az erdők kincstári, illetve állami, világi és egyházi nagybirtokosok, valamint a jobbágyfelszabadulás után megalakult úrbéres közbirtokosságok tulajdonában voltak. A XIX-XX. század fordulójától egy-egy település lakói közösen is vásároltak erdőt, és a vásárlások egyik célja az volt, hogy legelőterülethez jussanak. Az 1950-es évekig fennmaradt a szarvasmarhák erdei legeltetése, bár a XVIII. századi erdőtörvények ezt már tiltották. Ekkor válik általánossá az erdők olyan jellegű védelme, hogy különválasztják a legeltetéstől tilalmazott vágáserdőt és sarjerdőt az úgynevezett „legellőerdőtől”, ahol engedik a jobbágyoknak a közös csordában és gulyában történő legeltetést (Petercsák T., 1988). Az Északi-középhegység sok falujában jellemző, hogy a tulajdonképpeni legelő, magfákkal, cserjékkel vegyes „legellőerdő” volt. Ez Felnémet esetében is igaz. A pásztorok a jobb legelők miatt gyakran behajtották nyájaikat a tiltott sarjerdőkbe, óriási károkat okozva ez által, de legeltették az erdei tisztásokat is. A juhok tavasztól aratásig tartózkodtak az erdőben, rágták a fák, bokrok rügyeit, friss hajtásait. A kecskék erdei legeltetését az erdő tulajdonos már a XVI. századtól tiltotta, mert az állatok a fák leveleit, hajtásait lerágva nagyon sok kárt okoztak. Mindezek mellett a felnémeti erdei legelőket sok bükkaljai település is bérelte. A legelőbérlet nem vonatkozott a vágásokra és a fiatal erdőrészekre. Az erdészet évente kétszer mérte fel a kiadható legelőterületet. Tavasszal a nyárra, három hónapra kiadható legelőterületet, augusztus-szeptemberben pedig az őszi legelőket mérték fel. Amennyiben az időjárás engedte télen is legeltettek, mert az őszi bérlet  fél évre  szólt, március 19-ig azaz József napig. Összességében a bükki falvakban 1901-1910. között az erdőgondnokság területének 61%-án engedték meg az állattartást (Petercsák T.1991). 

2. Erdei teleltetés, lombtakarmány: 

A passzív takarmányozás (Szabadfalvi József) egyik megnyilvánulása az erdős, hegyes területek téli legeltetése volt, ahol a nyáron dúsan megnőtt természetes vegetáció biztosít téli takarmányt. A téli takarmány legnagyobb részét a makk szolgáltatta. A területen a XIX. század végéig jelentékeny számban tenyésztettek a telet jól bíró magyar juhokat. Enyhe tél esetén a nyájat még a XX. század közepén is az erdőben teleltették, ősszel hajtották ki őket, ahol vadgyümölcsöket etettek velük (vackor, vadóka). Ugyanakkor a juhok összeszedték a gombákat és fogyasztottak borókát, fagyöngyöt is, a hó alól felszedték az avarlevelet is.

A lombtakarmányt az istállózó állattenyésztésben használták. Nagyobb méretű alkalmazása a XIX. század végéig jellemző, de még a XX. században is megfigyelhető volt.  A XIX. század közepén jelentékeny kárt okozott az erdőkben a lombtakarmány szedése megye szerte, mert a nemcsak az oldalgallyak végeit nyesték le, hanem ágakat, sőt nemritkán a fa csúcsát is levágták. A lombszénát az 1860-as években is használták, különösen takarmányhiány esetén. Felnémeten és Felsőtárkányban a tavasszal szedett falevelet és zöld gallyakat a szarvasmarhának, a kecskének és a sertésnek is adták. A bükkaljai falvakban mindenhol téli takarmánynak gyűjtötték a tölgyfa lombját. Lombszénát nemcsak a parasztok, hanem az uradalmak is készítettek (Petercsák T. 1988). 

3. Makkoltatás: 

Mind a sertés-, mind pedig a juhmakkoltatáshoz társult kísérő jelenség, a migráció. A migrációs területen belül megkülönböztetünk egy közelebbi és egy távolabbi migrációs körzetet. Az Északi-középhegység minden kistájára jellemző volt egy 10-20 kilométer távolságú belső migráció, amely révén a makkos erdővel nem rendelkező falvak uradalmaktól, illetve községektől béreltek makkoltatási lehetőséget. Távolabbi migrációs körzetnek tekinthetők a Bükk belső erdőségei, ahová a Bükkaljáról, Mezőkövesd vidékéről és Dél-Hevesből fogadtak makkoló sertéseket (Petercsák T. 1988). 

Az erdő késő őszi és téli hasznosításának legáltalánosabb módja volt a sertésmakkoltatás. A terület ilyen hasznosítására vonatkozó adatok a XVI. századtól ismertek, de a tevékenység a XVIII-XIX. századra erősödött fel. A földesúr a maga számára tartotta fenn a legjobb erdőket, és csak akkor engedte meg a makkoltatást a jobbágyoknak és a zselléreknek, ha a saját szükségletét már kielégítette. Minden falunak megvoltak a jó makkoltató helyei. Felnémeté a Nagy Güdör volt a Nagy-verő vagy Csurgó-orom lejtőjén. Fontos kritériumnak számított, hogy víz legyen a közelben, mert “a makk süti a disznót”, ezért naponta többször is meg kellett itatni a kondát. A makkoltató helyek távolsága falvanként változó volt, s ettől függően voltak hazajáró és kintháló kondák (nyájak). A makkoltatás szeptember végén, október elején kezdődött. A sertések Karácsonyig, Újévig, de ha bő volt a termés és nem esett a hó tovább is kint maradtak az erdőben. A sertésmakkoltatás a XX. század közepéig volt jellemző, amelyhez a kistájon belüli és távolabbi migráció is társult. A XVII. századi adatok szerint, a makkos erdőkre más falvak határaiból is hajtottak sertéseket. „Tóth Mihály felnémeti kondás húsz esztendőn keresztül őrizte a püspökség és Bossányi uraság füzesabonyi, meg klinóci (Hont megye) sertéseit a solymosi Mátrában.” A XIX. század elejétől a makkoltatási lehetőség csökkent. Az erdő nagyobb arányú pusztítása már a XVIII. század közepén megkezdődött, amikor a nagyobb földbirtokosok a szántóföld bővítése során az erdők jelentős részét kivágatták. Később a kisebb birtokosok is az uradalmi erdők nagymértékű irtásával növelték termőföldjeiket. A parasztok a sertéseket csak a közbirtokossági erdőkben makkoltathatták. Makkos erdeje azonban ekkorra már kevés közbirtokosságnak volt. Néhány uradalom engedélyezte ugyan ezt az állattartási módot, de ezért nagyon magas bért kellett fizetni. A makkoltatásnak nemcsak a sertéstartásban, hanem a juhok teleltetésében is szerepe volt ezen a területen. „Az egri érsekség dél-hevesi gazdaságaiból gyakran jártak fel juhnyájak a Bélapátfalva, Szarvaskő, Felnémet, Felsőtárkány határában lévő erdőkbe.” A juhok makkoltatásának is kísérő jelensége volt a migráció. „A felnémeti és a bélapátfalvi Bükkbe Füzesabony, Maklár, Mezőtárkány térségéből hajtottak nyájakat.” A makkot az erdőn történő makkoltatás megszűnése után, a sertések és juhok otthoni takarmányozásában is használták, esetenként az 1970-es 1980-as évekig. Nagysága miatt a csermakkot tartották a legjobbnak. A nagy juhtartó gazdák a falusi szegényektől és a cigányoktól is vásárolták, ez is jelentősen hozzájárult a tölgyerdők csökkenéséhez (Petercsák T. 1988).  

4. Erdei rétek, kaszálók az istállózó takarmányozásban: 

 A nagytestű állatok téli istállózó takarmányozásának az alapja a XX. század elejéig elsősorban a réteken, kaszálókon gyűjtött széna volt. Magyarországon ugyanis a vetéskényszerrel összekapcsolt nyomásos gazdálkodás gátolta a szálas- és kapástakarmányok meghonosítását. A takarmánynövények termesztése a XVIII. század első felétől az ugaron hagyott területeken indult meg. A dombságok, középhegységek lombos erdeinek tisztásai, vágásai az erdei kaszálók körébe tartoztak. Napjainkig előforduló jelenség, hogy a hegyi falvak lakói pénzzel vagy munkával váltják meg az erdészetnek, a rétilletményt. A takarmánynövények intenzívebb szántóföldi termesztéséig az erdős határral bíró falvakban, Felnémeten is, tavasszal általános volt az erdőben a fűfélék sarlózása és az ezzel való takarmányozás. Az 1950-es évekig kora tavasszal az asszonyok, leányok az erdőbe és a patakpartra (Almár-patak, Eger-patak, Tárkányi-patak, Csurgó-patak) jártak füvet sarlózni (Petercsák T. 1988).

A két világháború között a hóolvadástól kezdve az első kaszálásig a fűszedés volt az asszonyok mindennapos feladata, bár a falusi közbirtokosság tiltotta az erdei fűfélék szedését, mert ilyenkor az új ültetést és a fiatal hajtásokat is kivágták. Az erdőben a friss favágások helyén, a „szeksziókban” vagy „szekciókban” termett a legjobb fű. A szarvasmarháknak általában a perjéket és a téli sást szedték. Száraz, aszályos években nyár végén már gyűjtötték a fűféléket. Ekkor még az erdőn megszárítva vitték haza. 

5. Falevéllel való almozás: 

A külterjes tartásformák visszaszorulásában fontos tényező volt a tervszerű erdőgazdálkodás megjelenése, amely a XVIII. század végétől elsősorban a kecskéket és a juhokat próbálta kiszorítani az erdő területéről. Az egykori külterjes állattartás mellett a migrációt a termesztett takarmányok és a gyeplegelő hiánya is maga után vonta. Ez utóbbiak által okozott migráció a Bükkben és a Zempléni-hegységben volt a legerősebb az Északi-középhegység területén. A tölgyerdők lehullott száraz levelét alomként is felhasználták elsősorban azokban a falvakban, ahol kevés volt a gabonaszalma. A Bükkben sok helyen gyűjtötték a harasztokat (tölgy) is zöld gallyakkal együtt (Petercsák T. 1988).

Mindezek mellett erősen hozzájárult Felnémet környékének vegetációbeli változásához a gyűjtögetés jelensége.

A XX. század első felében még igen sokoldalú volt az ember és a természetes növénytakaró kapcsolata. A gyűjtögetés révén az ember elsősorban a földrajzi környezet növényzeti adottságait használta ki és fordította saját hasznára. A gyűjtögetést a földesurak a feudalizmus évszázadaiban engedélyezték jobbágyaiknak, de ezért a szedett mennyiség meghatározott hányadával fizetniük kellett. Később az erdők elkülönítése után az uradalmi birtokokon sokféle engedélyhez kötötték a tevékenységet. Ekkor jelent meg a Mátrában és a Börzsönyben jellemző cédulás rendszer. A Börzsönyben a málna-, a szeder- és a gombaszedésre vonatkozott. A Mátrában a tűzifa gyűjtése volt cédulához kötve. A felnémeti földesúrnak többek között az erdei szömörce (cserszömörce) is bevételt jelentett, amiért az egri cserzőtímárok évente 14 Ft-ot fizettek. A gyűjtögetésben meghatározó szerepe volt a nőknek és a gyerekeknek, ez az ő feladatuk volt a családi munkamegosztás rendszerében. Gyűjtögetni csoportosan és egyedül is jártak. Jellemző gyűjtögető tevékenység volt a gombaszedés. Felnémet erdeiben és tisztásain elsősorban „májusi gombát” és „tinórát” szedtek, de ezek mellett „fagygombáért”, „szentgyörgygombáért”, pereszkéért és tövisalja gombáért is járták a vidéket (Petercsák T. 1988).

Kovácsné Parádi Katalin – Császár Zsuzsanna

Külön köszönet Dr. Petercsák Tivadarnak, rendelkezésünkre bocsátott anyagaiért. 

Felhasznált irodalom: 

CSÁSZÁR, ZS. – PARÁDI, K. (2000): Felnémet tájhasználata. A Csurgó-völgy geológiai, geomorfológiai és botanikat értékeinek feltárása. – OTDK dolgozat, Debrecen FRISNYÁK, S. (1995): Magyarország történeti földrajza – Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. PETERCSÁK, T. (1992): Az erdő szerepe Észak-Magyarország népi állattartásában – Kossuth Lajos Tudomány Egyetem, Debrecen PETERCSÁK, T. (1988): Az erdő szerepe Észak-Magyarország népi állattartásában – Agria Évkönyv 24. kötet, Dobó István Vármúzeum, Eger PETERCSÁK, T. (1987): Egy gazdasági közösség a XX. század első felében (A Felsőtárkányi “volt úrbéres gazdaközönség”) – Agria Évkönyv, 23. kötet, Dobó István Vármúzeum, Eger PETERCSÁK, T. (1991): Feudalizmus kori erdőhasználat az Északi-középhegységben – Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 28-29. kötet, Miskolc SOÓS, I. (): kéziratok, Eger 

Térképek:

Katonai felmérések térképei: I. 1790., II. 1858., III. 1870. Heves Megyei Levéltár, Eger: tájhasználati térképek 1856-ból és 1872-ből Heves Megyei Földhivatal, Eger: tájhasználati térképek 1995-ből, módosítva 1998-ban

Megosztás

A földközösség rendszerében élő felnémeti jobbágyok a 18. század közepéig új családokkal gyarapodtak: 1732-1751 között négy időpontban a következő családok éltek Felnémeten: 

1732

Barta 2 Berecz 2 Bíró Eger Erdélyi Eszkáros Farkas Fegyveres Fekete Hegyi Jakab Juhász Kiss Kisztony Kocsis Kovács Mikó2 Nagy 5 Rauffer Sütő Szabó Tóth Vörös 

1737

Barta Berzsó Berecz Bíró Eger Erdélyi 2 Eszkáros Farkas Fegyveres Fekete Hegyi Horváth Jakab 2 Kiss Kocsis Korózs Kovács Mikó 2 Nagy 3 Pelyhe Raufusz Sütő Szabó Tóth 6

1745

Barta Barszó Berecz 2 Bíró Erdélyi Énekes Eszkárosi Farkas Fekete 2 Hegyi Jakab 2 Kiss Kocsis Korózs Kostány Kovács Mikó Nagy 6 Rácz Rufusz Sík Sütő 2 Takács Tóth 4 Vörös 

1751

Barta Barszó Bíró Dudás Énekes Erdélyi Eszkárosi Fekete Jakab 2 Kiss Kocsis Korócs Kostány Kovács 4 Mikó Nagy 5 Német Pelyhe Rufusz Tácz Sike Sütő Tóth 

 A 18. század közepéig lassú ütemben folyik a lakosság feltöltődése. Felnémet mai lakosságának törzsét alkotó több család jelentkezik ebben az időben. Egyikük-másikuk neve időszakosan nem mutatkozik a névsorban, mert a családneveket bárki bármikor kénykedve szerint változtathatja. Példa rá a Rófusz családnév sok változata: az eredetileg latin változatok alakultak ki. Gyakran előfordul, hogy a foglalkozást írják be családnév­nek (például: 1745-ben van 5 Kerülő, Mészégetõ, Tímár, Pálinkás, (mert az uraságnak nagy pálinkafőző üzeme volt Felnémeten) Harangozó, sőt egy Juhász gazda is az összeírásban, családnevük viszont nincs feltüntetve.

Az évenkénti földosztásnak, a földesúri és állami adóterhek kive­tésének, vagyis az egész jobbágygazdaságnak alapja a 18. század közepén továbbra is az igaerő marad, de annak értéke 1750 táján már megkétszerező­dött az egri püspökség uradalmaiban. Akkor már nem a 6 ökrös gazdát tekintik egésztelkesnek, hanem a 4 ökröset. Ellenben a 6 ökrös már kéttelkes s ezért kétszerannyi adóterhet is fizetettnek vele. A telek nagysága mérőszámát a földesúr önkényesen állapította meg. Banóczy püspökföldesúr viszont híres költséges úri kedvteléseiről, a nagyúri élet sokba került, ezért igyekezett az adórészt szorítani jobbá­gyainak nyaka körül. A földesúri terhek elsősorban a szántógazdálkodásból eredő jövedelmeket sújtották. Ellenben kifizetődő volt a szőlőművelés, mert a szőlőföldek használata fejében csupán a bor kilencedrésze járt a földesúrnak, tizedrésze az egyháznak. Mindez lényegesen kisebb teher volt, mint a szántók használatáért fizeten­dő sokféle adózás, robot együttvéve. Viszont a szőlőművelő zsellérek igásállatot nem tartottak, az állattenyésztésből eredő jövedelem nekik nem jutott osztályrészül. Saját szántóföldjük megművelése mellett mások szőlő­jét is megmunkálták bérfizetés ellenében.

Felnémeten fejlett juhászata is volt a püspökségnek. Az uraság juhállományát gondozásra bérbevevő száma­dó juhászok nem egyszer komoly jövedelemre tettek szert. 1763-ban például a felnémeti Kassai Mihály juhászgazda a következő feltételek mellett vál­lalta el a püspökség juhainak gondozását: “Szabad lészen nevezett Kassai Mihály juhászgazdának felnémeti uraság juhaklában lévő 500 öreg darabul álló kos és fejősbika juhát, vaját, és más efféléket elvenni, szabadon eladni, oda, ahova tetszik. Ezért tartozik évi 500 Ft bért fizetni, tehát darabjáért 1 Ft-ot, esztendőnként az uraság konyhájára 20 jó szopós bárányt adni. 5 évi árenda alatt az 500 db öreg birkát 50 darabban köteles szaporítani. A püspöki birtokon szabadon legeltethet. Téli teleltetésre az uraság ad szalmát és szénát, esztendőnként 2 mázsa sót. A bérlő juhász 12 pozsonyi mérőre való szántóföldet őszi vetés alá, továbbá kenderföldet. A nyájban esett kárt a juhászgazda magának tulajdonítsa, de a közönséges nagy dögletesség kárát az uraság betudja.” (Érs. gazd. l. t. Liber. pag. 29.)

 1762-ben Eszterházy Károly lett az egri püspök és az uradalom földesura. Ennek szenvedélye volt a költséges építkezés, bár ezt a tudomány érdekében tette. Milliós építkezéseinek költségeit ő is a jobbágyokból kívánta kiszedni. Neki mindenekfelett készpénz kellett. Ezért új szolgáltatásokat írt elő, a robotot pedig készpénzzel fizetette meg. Igyekezett minél magasabbra méretni a robotos napok számát.

 1770-ben év elején találtatott Felnémeten 63 telkesjobbágy és 1 földnélküli zsellér. A telkesjobbágyok közül 30 kisholdas birtokló egésztelkes gazda volt 11,; 15 holdas birtokban gazdálkodó féltelkes volt 18,;  3-7 holdon gazdálkodó negyedtelkes volt 32, ez utóbbiak jobbára marhátlanok lévén, nem annyira a szántógazdálkodásból, hanem inkább a szőlőművelésből éltek. Összesen 608 kisholdon folyt ekkor a szántógazdálkodás, 222 kapás területen a szőlőművelés. Ugyanezen év végén és 1771. év elején megtörtént a Mária Terézia-féle urbérrendezés, országos viszonylatában, amikor is nem a földesúr, hanem az uralkodó szabta meg, hogy az egész-, fél-, negyedtelek után melyik községben mennyi pénzbeli és terménybeli adózást, hány napi igás vagy kézirobotot köteles a jobbágy földesurának teljesíteni. E szolgáltatásokat megállapító ünnepélyes okiratot urbáriumnak nevezték. Az 1770. évi új országos urbárium a felnémetiek gazdasági helyzetét lényegesen nem változtatta meg, csupán annyiban teremtett előnyösebb állapo­tokat a korábbiaknál, hogy ezután az egésztelkes gazda hetenként 1 napi, vagyis évenként 52 napi igásrobotra volt kötelezve, de ennél többet nem igényelhetett tőle az uraság. Emelkedett némileg a negyedtelkesek szántóilletősége is. Az urbárium szerint tehát 1771 után felnémet agrárszociális helyzete a következő lett: 

Felnémet első osztályú helynek nyilvánított, földjének viszonylag nagy termékenysége miatt s ezért az egésztelkes gazda részére járt volna 26 kishold (1200 n.öles) szántó és 8 kaszás rét. De mivel a rétterület nem volt elegendő, a rétbeli hiányt is a szántófölddel kárpótolták, s így az egésztelkes 29 és fél kishold szántót kapott a 26 helyett, továbbá 6 és fél kaszás rétet. A féltelke­seknek 15 hold, a negyedtelkeseknek 7 és fél hold szántóföld járt. A föld rét, belsőtelek használata fejében az egésztelkes évente 52 napi igásrobotot, 1 Ft, telekbért, 1 öl tűzifát, 6 font zsákfonyát, 1 icze kifőzött vajat, 2 kappant, 2 csirkét, 12 tojást fizetett, illetve teljesített a földesúrnak. A féltelkes mindezeknek felét, a negyed telkes negyedrészét fizette. Volt akkor Felnémeten 62 jobbágy éspedig 11 egésztelkes, 19 féltelkes, 32 negyedtelkes és 2 földnélküli házas zsellés, ezek telki állománya együttesen 28 és fél telket 894 kishold szántóföldet és 186 kaszás rétet tett ki. Az 1771. évi urbérrendezés után végrehajtot­ták a határ mérnöki felmérését és tagosítását, ezután minden jobbágy 3-4 helyen kapta ki a földjárandóságát, de most már véglegesen kimérték mindenkinek a saját illetőségét, ezt nem váltogatták többé.

 Az úrbérrendezés 1771-ben megszüntette az addig divatozott földközösséget és nyilasosztást, ahelyett mindenütt az állandó, szilárd telekrendszert, a régi kétnyomásos gazdálkodás helyett a háromnyomásos gazdálkodást hozta be (őszi vetés – tavaszi vetés – ugar felváltva).

A felnémeti jobbágyföldek a következõ dűlőkben feküdtek ezután: 

első nyomás szántóföldjei: Szala gödör felett, Kővágó, Lapos, csinált út mellett összesen 335 kishold.második nyomás szántóföldjei: Lágyas, Pirittyó-alja, szőlőalja, Vízköz felé, összesen 301 kishold.

 harmadik nyomás szántóföldjei: felnémeti és ciglédi Eged-alja, Cigléd-alja, büdöskútalji tábla, Leitmeier rét, összesen 317 kishold.

kenderföldek: Rizskása-rét, Ostoros-völgy, Rácz, Gazsi, Tólápa pásztorok völgye, vízközti rét, összesen 33 kishold. 

Eszterházy püspök halálakor, 1799-ben felvett uradalmi leltár szerint Felnémet határa első osztályú, termény síkság, de van 2525 kat. holdra terjedő urasági erdő és szőlőhelyek (Ráchegy, Barkóczy-hegy, Nagy és Kisbajusz). E szőlőhelyek egy részét az egriek használják. A jobbágyok száma ekkor (1799-ben) már 77, zsellérek száma 35, a házak száma 112, a telki állomány 33 és fél telek. Van a község határában 356 hold urasági szántó és 170 kaszás rét.

Az urasági majorgazdaság főleg juhászatból áll, 448 darabot tesz ki az uradalom juhnyája. Az agg papok egri nyugdíjintézete birtokában van az ún. felnémeti Dobicz-malom. Van egy urasági kallómalom is. Itt a patak felduzzasztott vize lapátkereket forgatott, ennek tengelyére volt szerelve a sulykoló kalapács, mely az alatta levő vályúban a megnedvezett posztót tömítette, illetve nyújtotta, utána a ványolt posztót kiszárítot­ták. A felnémeti kallóüzem munkáját főleg az egri posztósok vették igénybe.

A Rizskásamalom neve a 18. század közepén megkísérelt rizstermelés és őrlés emlékét örökítette meg. Nagy múltja van a felnémeti mészégetésnek is. 1799-ben a földesúr 11 s fél kemencét tartott üzemben, ezek évi termelése 2521 mérő mész, értéke 1260 Ft. A mészégető, aki földesúrtól bérbevette a kemencét, munkadíj fejében minden kemence után 30 Ft-ot kapott, a termék a földesúré. 

Jövedelmet húzott a földesúr még az erdei szemercéből is. Az egri cserzőtímárok a bőrcserzéshez az itteni erdőkben szemercét szedtek, ezért az uradalomnak évente 14 Ft-ot fizettek. (Érs. gazd. lt. I. cl. Liber 79. pag. 343.)

A népgazdaság növekedése a 19. század folyamán erősebb ütemű, mint a 18. században. Míg a 18. században a szántóművelést folytató telekgazdák települtek meg, addig a 19. századi bevándorlás főleg a földnélküli zsellérek és szőlőkapások számát növelte meg.

1799-1852 között:

1799. 1828. 1852. Antal 12 Medák Agócs Nagy 17 Antal 2 Kormos Bajcsik Nagy 14 Antal 2 Nagyszügű Balog Kostyán Balog Nagy Pál 4 Balog 2 Német 2 Bárdos 2 Kósa Barzsó 3 Nagy János 2 Baltza Oláh Barta 3 Kovács 8 Barta 2 Németh Barzsó 4 Rácz 2 Barzsó 3 Kriba Bíró Perg Barta 3 Rófusz 4 Berkes Krizsán Borsos 2 Polóni Benedek Sike 2 Beszteri László Bóta Petyes Bíró 2 Somogyi 2 Bódi Laskó Csank Rigó Borsos 2 Sütő 13 Boros Lóczi 2 Dobos Rácz 3 Bóta 2 Szabó 3 Borsos Losonczi Dudás 3 Réka Csank Szecskó Bóta Makovics 2 Eged 3 Rófusz 5 Dávid Szarvas Bíró Bicskei 2 Énekes Sike 4 Dudás Szele Csank 2 Mikó 2 Erdélyi Sütő 7 Eged 8 Szűcs Csóka Nagy 19 Farkas 6 Szabó Erdélyi 6 Takács 9 Dávid Német 3 Fekete Szarvas Énekes Tóth 4 Dohány Oláh Foglár Szecskó Farkas 7 Török 2 Eged 11 Ottohál Fritzi Szele Ficzere Vitai 2 Elek Plank Fónagy 2 Szilvásy Fónagy Zakar Énekes 4 Poloni Gottlieb Takács 3 Gottlieb   Erdélyi 5 Pusomai Gromer Thomocsi, Groner   Farkas 9 Rácz 2 Hajdú Szabó Hajdú   Flasik Rófusz 4 Holló Tóth 4 Hegyi   Fónagy Rozsnaki Iglai Vojtek Hegedűs 2   Gál Sike 4 Jakab 4 Zachar Holló 2   Glóner 2 Somogyi 2 Kallós  Zörgőci Iglai   Góth Surányi Kassai   Jakab 9   Bruber Sütő 13 Kiss 2   Kassai 2   Hajdú 2 Szabó 5 Kocsis 2   Kiss 4   Hegedűs 2 Szarvas 4 Korózs 3   Kocsis 5   Hegyei Szecskó Kovács 5   Kovács 5   Holló Szele Kocsara   Korózs 5   Homonnai Szilágyi Kostyán   Kostyán   Iglai 3 Szurecka Kriba   Kerékgyártó   Jakab 7 Takács 10 Lámos   Kriba   Kassai 2 Tengely Leskó   Leskó   Kaszás Tolvaj Lipka   Lipka   Kerékgyártó Tóth Lóczi   Lóczi 2   Kiss 2 Török Makovics   Mentes   Kocsis 8 Víg  Mentusz       Kocsor Vitai         Koncz 2 Zakar         Korózs 3  

 Felnémet lélekszáma 1786-tól napjainkig a következőképpen alakult: (korábban nem volt népszámlálás). 

1786-ban           869 lélek 1869-ben         1360 lélek 1806-ban           982 lélek 1880-ban         1338 lélek 1816-ban         1195 lélek 1890-ben         1537 lélek 1821-ben         1170 lélek 1900-ban         1765 lélek 1830-ban         1132 lélek 1910-ben         2060 lélek 1840-ben         1270 lélek 1920-ban         2149 lélek 1849-ben         1420 lélek 1930-ban         2479 lélek 1860-ban         1390 lélek 1941-ben         2483 lélek   1949-ben         2433 lélek

 1848/49-ben a következő felnémeti honvédek vettek részt a szabadságharcban: Lóczi István, Német Ferenc és Nagy János.

1848-ban eltörölték a jobbágyságot, megszűnt a robot és a dézsma minden jobbágy öröktulajdonul kapta meg azt a földmennyiséget, amelyet eddig a jobbágytelek állományaként robot, dézsma és egyéb földesúri szolgáltatások ellenében bírt. A jobbágy most már tulajdonosa, nem pedig csak használója lett a portájának. A jobbágyfelszabadítás eredményeként végre kellett hajtani a paraszti birtokok és az uraságnak visszamaradó birtoktest, továbbá az eddig közösen használt erdő és legelő elkülönzését, a sok apró parcellára tagolt parasztbirtokok tagosítását. A tagosítás ügyében 1856. július 8-án jött létre a megegyezés az 1804-ben érseki rangra emelt földesurassággal. Ezen tagosítási egyesség szerint az uraság elismeri a 28 és fél telekről 33 egész telekre szaporodott úrbéri telki állományt és az 1770-tól az akkori 2-ről 65-re szaporodott zsellérséget.

Az uraság az időközi foglalások és irtások tekintetbevételével telkenkint 30 hold szántóföldet, 10 kaszás rétet, 11 hold legelőt és 7 hold erdőt adott ki a volt jobbágyoknak (a szántóföld holdját 1200 négyszögöllel, a rétet 980, a legelőét és erdőét 1200 négyszögöllel számították ekkor). Ezek szerint a volt jobbágyságé lett a 33 telek után a 990 kishold szántó, 330 hold rét, 307 ho1d erdő, 483 hold legelő a ciglédi és felnémeti határban. Ugyanakkor az érsekség birtokában maradt 390 hold szántó, 398 hold kaszáló, 399 hold legelő és 2912 hold erdő. Az egri érsekség, melynek a felnémeti jobbágyok és zsellérek évszázadokon keresztül annyi úrbéres szolgáltatást adtak, a jobbágyviszonyok végső felszámolásakor, búcsúzóul egyáltalán nem erőltette meg magát. Amit köteles volt kiadni a törvény szerint, azt kiadta, de annál egy négyszögöllel sem többet. 1856-ban a felnémeti gazdák nagyjából ugyanakkora területen kezdték el az önálló gazdálkodást, mint amekkora te­rületet 1771-ben Mária Terézia úrbérrendezése ősapáik számára kimért. 1770-től 1856-ig hiába növekedett Felnémet lakossága pontosan kétszeresére, a művelhető szántóterületük csupán 100 kisholddal emelkedett. A község lakosságában ezért 1770 után egyre határozottabban domborodott ki az agrár proletáriátus jellege. 

Megmutatkozott ez egyrészt a földbirtokos parasztság rétegezettségében, a parasztbirtokok felaprózódásában, másrészt a nincstelen zsellérség számának ugrásszerű megnövekedésében.

Telkes jobbágyok száma Földnélküli zsellérek száma 1715. 1770. 1771. 1851. 1715. 1770. 1771. 1851. 21 63 62 103 1 1 2 89

 A szántóterület növekedése nem tartott lépést a földet művelők számának növekedésével, ezért a jobbágytelkeket a felnövekvő gyermekek és unokák egyre apróbb darabokra osztották. Míg 1770-ben a 894 kisholdon 63 jobbágy gazdálkodott, addig 1851-ben 990 kishold földön már 105 gazdának kellett megosztoznia. Ennek folytán a gazdák birtokának átlagterjedelme jelentősen csökkent. 1851-ben a 103 gazda közül egésztelkes már nem volt egy sem, féltelkes volt 31, negyedtelkes 60.

A gazdák zöme 7 és fél kis hold terjedelmű szántóföldön, vagyis negyedtelken állt. Az 1856. évi tago­sítás nemcsak a gazdák jogos földigényének kielégítésére nem törekedett – a többi földesurak sem voltak különbek ebben a tekintetben – hanem egyenesen hátrányos intézkedést hozott azzal, hogy az elkülönítés után elcsa­tolta Felnémettől Egerhez a felnémetiek szőlőhegyeit: Donát-, Bajusz-, Eged-, Cegléd- és Ráczhegyet, összesen 2222 hold terjedelmű szőlőterületet, a Cifrahóstyán 37 beltelket, a Ráczhóstyán 67 beltelket. E területek átcsatolása az egriek, főleg pedig az egri érsekség egri uradalma érdekében történt (Egri Állami Levéltár, Felnémet úrbéri tagosítási iratai.)

Az 1856. évi tagosítás iratai teljes részletességgel és tömegesen tárják elénk Felnémet történelmi helyneveit, olyan dűlőneveket, amelyek megörökí­tésre érdemesek. Utca nevek 1858-ban: Patak melletti utca, Felvégi és Alvégi utca, Közutca, Kertek között utca, Lágyasi kerteknél lévő utca. Külső határbeli dűlőnevek ugyanakkor: Rózsás tábla, Berva-patak, Berva-Berek, Berva-lapos, Dézsmahely, Sáncalja, Sánclegelő, Sánc-alatti krumpliföld, Bervahíd, Régi Berva árok, Berva-malom, Kallómalom, Középhegyi legelő és szántó, Gonosztörök völgye, Nagyrét, Rizskása malom, Vízköz, Ostorosi kőbánya, Ostorosi völgyoldal csutaj, Hegymói út, Nagyegedoldal erdő, Török útja, Vécsey-völgyi téglaház, Rizskása malomnál kert, udvar, partoldal, Rizskása malomárka, Kenderföldnél gyep, Donát-szőlők alja, Cziglédalji lapos, Szárazdűlő, Laposi dűlő, Dabicz malom, lóherés a Dabicz malomnál, Kővágó, Ráczbánya, Szalagödör, Villó-út, Kisbánya, Szarkási szőlők, Töviskesvölgyi rét, Töviskes középhegyi legelő, Nyúzóbérc, Nagyverő, Danyi-Villó-oldal, Barés-pallag, Csúrgóvölgye-csatornás, Ráczszállás tisztása, Nagymod, Dobóoldal, Kismód, Almárpatak, Almárvölgy, Hármas oldal, Szarvaskői völgy, Szarvaskői patak, Csutajszőlők, Paphegy­erdő, Paphegyi szőlők, Nyugodó, Istennyak tisztása, Apátfalvi régi út, Kiskutoldali nyugodó, Punyi tisztása, Berva-völgyi kaszáló, tisztás, Cseresbérc, Diáne lépe, Felsőkút lépaorom, Csertő tisztása.

E dűlőnevek egy része az 1856. évi terület átcsatolása folytán ma már Eger város területére esik.

Megosztás

Naptár

2017. november
H K S C P S V
« szept    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930  

Heves megyei Hírlap

Időjárás