Get Adobe Flash player

Izelítő fotóinkból

Disznó vágás Nagy Olika és Petronka édesanyjukkal Régi képeslap Felnémetről Heves Megyei Hírlap 1994. március 14.; hétfő szeleczki_janos Barátcinege Heves Megyei Hírlap 1991. november 11.; hétfő Márciusi könyvajánló Újév ünneplése a szomszédokkal Szüreti napok: felvonulás

szőlő

Felnémet szőlőtermesztő kultúrája, szokásai 

Felnémet szőlőtermesztő kultúrája egészen a XIII. századig nyúlik vissza. Letelepedtek itt szőlőműveléshez értő, németek és olaszok, valamint a sertéstenyésztéshez és méhészethez értő szláv népek. A XIV.-XV. századtól az egyházi központokban – Egerben is – a helyi szükségleteket ellátó szőlő- és bortermelés. Felnémet délies expozíciójú, meleg, dombvidéki lejtői a málok, kiválóan alkalmasak voltak gyümölcsöskertek és szőlőskertek, ún. promontóriumok (előhegység) telepítésére. A szőlőskerteket 15-30O-os lejtőkre, 250-300 m magasságig telepítették (Frisnyák S., 1995). Ma is nagy kiterjedésű szőlőket találunk ezeken a területeken.

A XVI. században a szőlő- és bortermelés súlypontja áthelyeződött a Mátraalja, a Bükkalja és a Tokaj-Hegyalja nagy tradíciókkal, kedvező geográfiai és ökonómiai feltételekkel rendelkező borvidékeire, mivel a törökök elfoglalták a legfontosabb borvidékeinket (Frisnyák S., 1995).

1750-es évek táján a szőlőművelés igen kifizetődő volt. Az ekkor jellemző nyilas földosztás során a földek kisorsolásában csak az vehetett részt, akinek igásállata volt. Viszont a szőlőművelő zsellérek igásállatot sem tartottak, így állattenyésztésből eredő jövedelmük nem lehetett. Saját birtokai megművelése mellett mások szőlőjét is megmunkálták bérfizetés ellenében. Az 1770. évi urbárium Felnémetet első osztályú helynek nyilvánította, földjének viszonylag nagy termékenysége miatt. A művelhető határrész, az Eger-Felnémet közötti és a faluhely körüli, a hegyek lábánál elterülő termékeny síkságra terjedt ki. Felnémet gazdasági életét a szántógazdálkodás és a szőlőművelés határozta meg ebben az időben (Soós I.).

A XIX. századi nagy kiterjedésű szőlőskerteket a Barkóczy Szőlőhegyre, a Rácz-hegyre és a Szőlő-hegyre – ma Öreg-hegy – (1856-os, és 1858-as tájhasznosítási térkép), valamint a Nagy- és a Kisbajuszba telepítették. Ma a Barkóczy Szőlőhegyen, a Rácz-hegyen a Nagy- és Kisbajuszban is szőlőskertek vannak, az Öreg-hegyen hétvégi telkek épültek.

Helyiek elmondásai alapján: A szüretnek évszázados hagyományai voltak a településen. Meghívták a szomszédot, atyafit, jóbarátot, ismerőst, akik lovas kocsin, dalolva mentek ki a hegyre. Kocsin vitték az üres hordókat is. Kint a szőlőben sort fogtak, s puttonyokban vitték a sor végén álló szüretelőkádakba a szőlőt. Akinek kevesebb volt, hordóban vitte haza, s otthon taposták ki. A szüretelőket illett megvendégelni, ebédre bográcsban paprikást főztek, otthon sütött, zsíros pogácsával, lepénnyel, rétessel, tavalyi borral kínálták a szüretelő munkásokat.

Az őszi mulatságok közé tartoztak a szüreti mulatságok is. Ezek a mulatságok lovas felvonulással kezdődtek, s bállal értek véget. A szüreti menet élén két lovas haladt, utánuk szekéren ült a bíró. Mögötte a kocsira nagy hordókban bort tettek fel. Ebből a hordóból végig a menet ideje alatt lopókkal vették ki a bort, s azt az ünneplő nézők között szétosztották. Fiatal lányok vitték a megszentelt szüreti koszorút, amelyet a menet végén, a megszentelt ételnek kijáró tisztelettel fogyasztottak el. Egy kocsira gyökerestől kivett szőlőtőkét tettek, amely ládába vagy vödörbe volt betéve.

A bált a volt tűzoltószertár és községháza előtti téren tartották. A termeket, lugasokat szőlőfürtökkel ékesítették, s aki lopott a szőlőből, annak büntetést kellett fizetnie. Az ünnepséget hajnalig tartó tánc követte. 

Felnémet legeltető állattartása 

A XVI-XVII. századtól a belső telkekhez kapcsolódó külső telkek közül az erdőt a földesúr közösen használta jobbágyaival. Értékelhető adataink a legeltetéses állattartásra vonatkozóan a XVIII. századtól vannak. Ekkortól kezdve az erdő allodiális jogúnak számított, a jobbágyságot a legjobb esetben is csak haszonvételi jog illette meg. 1848 előtt sem különült még el igazán a jobbágyok és a földesúr által használt erdőterület. A földesúr gazdasági törekvései később azonban módosították a helyi haszonvétel lehetőségeit. A Mária-Terézia féle úrbérrendezés előtt a jobbágyok erdőhasználatát leginkább a helyi szokásjog befolyásolta. Részesülhettek a makkoltatási, gyűjtögetési lehetőségekből különféle szolgáltatások ellenében (Petercsák T., 1992).

A hegységek lábánál irtásterületeken települt falvak határának 80-90%-a erdő volt. Az erdő a lakosság számára élelmet, tüzelőt, munkalehetőséget, az irtások révén szántóföldet, az épületekhez alapanyagot de legfőképpen a háziállatoknak legelőt és takarmányt jelentett. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a közös erdő és legelő használatát szervező közbirtokosságok a legtöbb kiadást a legeltetési és állattenyésztési funkciókra szánták. Ennek fedezéséhez szükséges anyagiakat legtöbb esetben a közös erdő fájának értékesítése, illetve a tagok által kifizetett illetőségi díj jelentette. Az erdő hasznosítása az állattenyésztésben (a XVIII – XX. században):

  • az erdei tisztásokon, fák között történő legeltetés,
  • a sertések és juhok erdei teleltetése, makkoltatása, az erdő termékeinek (lombtakarmány, makk, fűfélék) felhasználása az istállózó takarmányozásban,
  • a falevéllel való almozás (Petercsák T. 1992). 

1. Az erdők nyári legeltetése: 

Az 1790-es katonai térkép alapján a Nagy-verő és a Pirittyó-lápa még nem, de a mai Pásztorvölgyi lakótelep és az Agyagos-tető területe már legelőterület volt. Az 1856-os, az 1858-as tájhasználati és az 1858-as, 1870-es katonai térképek szerint az Agyagos-tető, a Nagy-verő – Csurgó-orom -, és a Pirittyó-lápa is legelőterületként funkcionált, a hozzájuk kapcsolódó erdővel együtt. Az 1870-es évben már a Csurgó-völgyben is folyt legeltetéses állattartás.

Az erdei legeltetés tehát az Agyagos-tető, a Nagy-verő, a Pirittyó-tető és a Csurgó-völgy erdőit érintette. Az itt található tölgyesek a szükséges gyeplegelő hiányában kitűnő erdei legelőket szolgáltattak. Az erdők kincstári, illetve állami, világi és egyházi nagybirtokosok, valamint a jobbágyfelszabadulás után megalakult úrbéres közbirtokosságok tulajdonában voltak. A XIX-XX. század fordulójától egy-egy település lakói közösen is vásároltak erdőt, és a vásárlások egyik célja az volt, hogy legelőterülethez jussanak. Az 1950-es évekig fennmaradt a szarvasmarhák erdei legeltetése, bár a XVIII. századi erdőtörvények ezt már tiltották. Ekkor válik általánossá az erdők olyan jellegű védelme, hogy különválasztják a legeltetéstől tilalmazott vágáserdőt és sarjerdőt az úgynevezett „legellőerdőtől”, ahol engedik a jobbágyoknak a közös csordában és gulyában történő legeltetést (Petercsák T., 1988). Az Északi-középhegység sok falujában jellemző, hogy a tulajdonképpeni legelő, magfákkal, cserjékkel vegyes „legellőerdő” volt. Ez Felnémet esetében is igaz. A pásztorok a jobb legelők miatt gyakran behajtották nyájaikat a tiltott sarjerdőkbe, óriási károkat okozva ez által, de legeltették az erdei tisztásokat is. A juhok tavasztól aratásig tartózkodtak az erdőben, rágták a fák, bokrok rügyeit, friss hajtásait. A kecskék erdei legeltetését az erdő tulajdonos már a XVI. századtól tiltotta, mert az állatok a fák leveleit, hajtásait lerágva nagyon sok kárt okoztak. Mindezek mellett a felnémeti erdei legelőket sok bükkaljai település is bérelte. A legelőbérlet nem vonatkozott a vágásokra és a fiatal erdőrészekre. Az erdészet évente kétszer mérte fel a kiadható legelőterületet. Tavasszal a nyárra, három hónapra kiadható legelőterületet, augusztus-szeptemberben pedig az őszi legelőket mérték fel. Amennyiben az időjárás engedte télen is legeltettek, mert az őszi bérlet  fél évre  szólt, március 19-ig azaz József napig. Összességében a bükki falvakban 1901-1910. között az erdőgondnokság területének 61%-án engedték meg az állattartást (Petercsák T.1991). 

2. Erdei teleltetés, lombtakarmány: 

A passzív takarmányozás (Szabadfalvi József) egyik megnyilvánulása az erdős, hegyes területek téli legeltetése volt, ahol a nyáron dúsan megnőtt természetes vegetáció biztosít téli takarmányt. A téli takarmány legnagyobb részét a makk szolgáltatta. A területen a XIX. század végéig jelentékeny számban tenyésztettek a telet jól bíró magyar juhokat. Enyhe tél esetén a nyájat még a XX. század közepén is az erdőben teleltették, ősszel hajtották ki őket, ahol vadgyümölcsöket etettek velük (vackor, vadóka). Ugyanakkor a juhok összeszedték a gombákat és fogyasztottak borókát, fagyöngyöt is, a hó alól felszedték az avarlevelet is.

A lombtakarmányt az istállózó állattenyésztésben használták. Nagyobb méretű alkalmazása a XIX. század végéig jellemző, de még a XX. században is megfigyelhető volt.  A XIX. század közepén jelentékeny kárt okozott az erdőkben a lombtakarmány szedése megye szerte, mert a nemcsak az oldalgallyak végeit nyesték le, hanem ágakat, sőt nemritkán a fa csúcsát is levágták. A lombszénát az 1860-as években is használták, különösen takarmányhiány esetén. Felnémeten és Felsőtárkányban a tavasszal szedett falevelet és zöld gallyakat a szarvasmarhának, a kecskének és a sertésnek is adták. A bükkaljai falvakban mindenhol téli takarmánynak gyűjtötték a tölgyfa lombját. Lombszénát nemcsak a parasztok, hanem az uradalmak is készítettek (Petercsák T. 1988). 

3. Makkoltatás: 

Mind a sertés-, mind pedig a juhmakkoltatáshoz társult kísérő jelenség, a migráció. A migrációs területen belül megkülönböztetünk egy közelebbi és egy távolabbi migrációs körzetet. Az Északi-középhegység minden kistájára jellemző volt egy 10-20 kilométer távolságú belső migráció, amely révén a makkos erdővel nem rendelkező falvak uradalmaktól, illetve községektől béreltek makkoltatási lehetőséget. Távolabbi migrációs körzetnek tekinthetők a Bükk belső erdőségei, ahová a Bükkaljáról, Mezőkövesd vidékéről és Dél-Hevesből fogadtak makkoló sertéseket (Petercsák T. 1988). 

Az erdő késő őszi és téli hasznosításának legáltalánosabb módja volt a sertésmakkoltatás. A terület ilyen hasznosítására vonatkozó adatok a XVI. századtól ismertek, de a tevékenység a XVIII-XIX. századra erősödött fel. A földesúr a maga számára tartotta fenn a legjobb erdőket, és csak akkor engedte meg a makkoltatást a jobbágyoknak és a zselléreknek, ha a saját szükségletét már kielégítette. Minden falunak megvoltak a jó makkoltató helyei. Felnémeté a Nagy Güdör volt a Nagy-verő vagy Csurgó-orom lejtőjén. Fontos kritériumnak számított, hogy víz legyen a közelben, mert “a makk süti a disznót”, ezért naponta többször is meg kellett itatni a kondát. A makkoltató helyek távolsága falvanként változó volt, s ettől függően voltak hazajáró és kintháló kondák (nyájak). A makkoltatás szeptember végén, október elején kezdődött. A sertések Karácsonyig, Újévig, de ha bő volt a termés és nem esett a hó tovább is kint maradtak az erdőben. A sertésmakkoltatás a XX. század közepéig volt jellemző, amelyhez a kistájon belüli és távolabbi migráció is társult. A XVII. századi adatok szerint, a makkos erdőkre más falvak határaiból is hajtottak sertéseket. „Tóth Mihály felnémeti kondás húsz esztendőn keresztül őrizte a püspökség és Bossányi uraság füzesabonyi, meg klinóci (Hont megye) sertéseit a solymosi Mátrában.” A XIX. század elejétől a makkoltatási lehetőség csökkent. Az erdő nagyobb arányú pusztítása már a XVIII. század közepén megkezdődött, amikor a nagyobb földbirtokosok a szántóföld bővítése során az erdők jelentős részét kivágatták. Később a kisebb birtokosok is az uradalmi erdők nagymértékű irtásával növelték termőföldjeiket. A parasztok a sertéseket csak a közbirtokossági erdőkben makkoltathatták. Makkos erdeje azonban ekkorra már kevés közbirtokosságnak volt. Néhány uradalom engedélyezte ugyan ezt az állattartási módot, de ezért nagyon magas bért kellett fizetni. A makkoltatásnak nemcsak a sertéstartásban, hanem a juhok teleltetésében is szerepe volt ezen a területen. „Az egri érsekség dél-hevesi gazdaságaiból gyakran jártak fel juhnyájak a Bélapátfalva, Szarvaskő, Felnémet, Felsőtárkány határában lévő erdőkbe.” A juhok makkoltatásának is kísérő jelensége volt a migráció. „A felnémeti és a bélapátfalvi Bükkbe Füzesabony, Maklár, Mezőtárkány térségéből hajtottak nyájakat.” A makkot az erdőn történő makkoltatás megszűnése után, a sertések és juhok otthoni takarmányozásában is használták, esetenként az 1970-es 1980-as évekig. Nagysága miatt a csermakkot tartották a legjobbnak. A nagy juhtartó gazdák a falusi szegényektől és a cigányoktól is vásárolták, ez is jelentősen hozzájárult a tölgyerdők csökkenéséhez (Petercsák T. 1988).  

4. Erdei rétek, kaszálók az istállózó takarmányozásban: 

 A nagytestű állatok téli istállózó takarmányozásának az alapja a XX. század elejéig elsősorban a réteken, kaszálókon gyűjtött széna volt. Magyarországon ugyanis a vetéskényszerrel összekapcsolt nyomásos gazdálkodás gátolta a szálas- és kapástakarmányok meghonosítását. A takarmánynövények termesztése a XVIII. század első felétől az ugaron hagyott területeken indult meg. A dombságok, középhegységek lombos erdeinek tisztásai, vágásai az erdei kaszálók körébe tartoztak. Napjainkig előforduló jelenség, hogy a hegyi falvak lakói pénzzel vagy munkával váltják meg az erdészetnek, a rétilletményt. A takarmánynövények intenzívebb szántóföldi termesztéséig az erdős határral bíró falvakban, Felnémeten is, tavasszal általános volt az erdőben a fűfélék sarlózása és az ezzel való takarmányozás. Az 1950-es évekig kora tavasszal az asszonyok, leányok az erdőbe és a patakpartra (Almár-patak, Eger-patak, Tárkányi-patak, Csurgó-patak) jártak füvet sarlózni (Petercsák T. 1988).

A két világháború között a hóolvadástól kezdve az első kaszálásig a fűszedés volt az asszonyok mindennapos feladata, bár a falusi közbirtokosság tiltotta az erdei fűfélék szedését, mert ilyenkor az új ültetést és a fiatal hajtásokat is kivágták. Az erdőben a friss favágások helyén, a „szeksziókban” vagy „szekciókban” termett a legjobb fű. A szarvasmarháknak általában a perjéket és a téli sást szedték. Száraz, aszályos években nyár végén már gyűjtötték a fűféléket. Ekkor még az erdőn megszárítva vitték haza. 

5. Falevéllel való almozás: 

A külterjes tartásformák visszaszorulásában fontos tényező volt a tervszerű erdőgazdálkodás megjelenése, amely a XVIII. század végétől elsősorban a kecskéket és a juhokat próbálta kiszorítani az erdő területéről. Az egykori külterjes állattartás mellett a migrációt a termesztett takarmányok és a gyeplegelő hiánya is maga után vonta. Ez utóbbiak által okozott migráció a Bükkben és a Zempléni-hegységben volt a legerősebb az Északi-középhegység területén. A tölgyerdők lehullott száraz levelét alomként is felhasználták elsősorban azokban a falvakban, ahol kevés volt a gabonaszalma. A Bükkben sok helyen gyűjtötték a harasztokat (tölgy) is zöld gallyakkal együtt (Petercsák T. 1988).

Mindezek mellett erősen hozzájárult Felnémet környékének vegetációbeli változásához a gyűjtögetés jelensége.

A XX. század első felében még igen sokoldalú volt az ember és a természetes növénytakaró kapcsolata. A gyűjtögetés révén az ember elsősorban a földrajzi környezet növényzeti adottságait használta ki és fordította saját hasznára. A gyűjtögetést a földesurak a feudalizmus évszázadaiban engedélyezték jobbágyaiknak, de ezért a szedett mennyiség meghatározott hányadával fizetniük kellett. Később az erdők elkülönítése után az uradalmi birtokokon sokféle engedélyhez kötötték a tevékenységet. Ekkor jelent meg a Mátrában és a Börzsönyben jellemző cédulás rendszer. A Börzsönyben a málna-, a szeder- és a gombaszedésre vonatkozott. A Mátrában a tűzifa gyűjtése volt cédulához kötve. A felnémeti földesúrnak többek között az erdei szömörce (cserszömörce) is bevételt jelentett, amiért az egri cserzőtímárok évente 14 Ft-ot fizettek. A gyűjtögetésben meghatározó szerepe volt a nőknek és a gyerekeknek, ez az ő feladatuk volt a családi munkamegosztás rendszerében. Gyűjtögetni csoportosan és egyedül is jártak. Jellemző gyűjtögető tevékenység volt a gombaszedés. Felnémet erdeiben és tisztásain elsősorban „májusi gombát” és „tinórát” szedtek, de ezek mellett „fagygombáért”, „szentgyörgygombáért”, pereszkéért és tövisalja gombáért is járták a vidéket (Petercsák T. 1988).

Kovácsné Parádi Katalin – Császár Zsuzsanna

Külön köszönet Dr. Petercsák Tivadarnak, rendelkezésünkre bocsátott anyagaiért. 

Felhasznált irodalom: 

CSÁSZÁR, ZS. – PARÁDI, K. (2000): Felnémet tájhasználata. A Csurgó-völgy geológiai, geomorfológiai és botanikat értékeinek feltárása. – OTDK dolgozat, Debrecen FRISNYÁK, S. (1995): Magyarország történeti földrajza – Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. PETERCSÁK, T. (1992): Az erdő szerepe Észak-Magyarország népi állattartásában – Kossuth Lajos Tudomány Egyetem, Debrecen PETERCSÁK, T. (1988): Az erdő szerepe Észak-Magyarország népi állattartásában – Agria Évkönyv 24. kötet, Dobó István Vármúzeum, Eger PETERCSÁK, T. (1987): Egy gazdasági közösség a XX. század első felében (A Felsőtárkányi “volt úrbéres gazdaközönség”) – Agria Évkönyv, 23. kötet, Dobó István Vármúzeum, Eger PETERCSÁK, T. (1991): Feudalizmus kori erdőhasználat az Északi-középhegységben – Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 28-29. kötet, Miskolc SOÓS, I. (): kéziratok, Eger 

Térképek:

Katonai felmérések térképei: I. 1790., II. 1858., III. 1870. Heves Megyei Levéltár, Eger: tájhasználati térképek 1856-ból és 1872-ből Heves Megyei Földhivatal, Eger: tájhasználati térképek 1995-ből, módosítva 1998-ban

Megosztás

A szüreti koszorú megszentelésével és bállal ért végett a “14. Felnémeti Szüreti Napok”.

A TVEger híradása:

A felnemet.hu felvétele a szüreti napokról (1.rész)

A felnemet.hu felvétele a szüreti napokról (2. rész)

Megosztás

Naptár

2017. július
H K S C P S V
« máj    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  

Heves megyei Hírlap

Időjárás