Az esztendők gyors rohanásával már lassan a hetedik iksz felé sodorja életének történetét a könyörtelen idő dr. Lőkös Istvánnak, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék egyetemi tanárának, a Magyar Tudományos Akadémia Modern Filológiai Bizottsága tagjának, akadémiai doktorának, több hazai és külföldön kiadott könyv szerzőjének, de amire ő mindig is büszke volt, Eger város polgárának.

A sok cím, rang, csendes egyszerű embert takar, akit az egri „Agórán”, a piactéren sokszor meg lehet találni barátainak, ismerőseinek és egykori tanítványainak gyűrűjében, amint magyaráz valamit a tudományból, vagy a kedvtelésből űzött erdei gombázás titkaiba avatja be hallgatóságát.

A baráti indítványra, hogy beszélgetni, történelmet, életutat idézni üljünk be egykoron szeretett kávézójába. Kicsit vonakodva fogadta, mintha szülővárosával kapcsolatban némi gondjai lennének, de belenyugvó mosollyal adta meg magát, és szaporázó léptekkel indultunk a Dobos cukrászda csendes miliőjébe, ahol először a kedves közös ismerősünkre, Gyurkó Gézára, Márkusz Lacira és Somody „Kukóra”,  a népszerű sportkrónikásra emlékeztünk.

- Az egri születés és a felnémeti gyermekkor milyen indíttatást adta az életednek?

- Hároméves alig múltam, amikor szegény édesapámat a Tihaméri Malomban, ahol malomgépész volt, komoly baleset érte, s itt tovább nem dolgozhatott. Talán valami végkielégítést kaphatott, amiből házat bérelt Felnémeten, és a házban anyám nevére fűszerüzletet nyitott.

A Kertész úti életünket a falusi lét váltotta fel, amit én nemigen bántam. A szomszédban lakó hasonló korú gyerekekkel, Bíró Lajcsival, Kovács Mikivel jó cimboraságban teltek napjaim. Az általunk eszkábált „eketaliga” szekéren vidáman száguldoztunk a kertek alatt.
Az elemi iskola első tanítója Szele Mária néni volt, akinek már dédapja, nagyapja, sőt nagybátyja is felnémeti kántortanító volt.
Mária néni tanított betűvetésre és számolásra, de nagyon boldog voltam, amikor később kezembe adta az „Egri csillagokat”, mert addig a Hangya Naptárt, a „Függetlenség” sárguló újság lapjai adtak olvasnivalót, pedig olvasni rettenetesen szerettem.
A fonóházak vidám nótázása, a „Bankó Apó” rezesbandája, a kukoricafosztáskor elhangzó mesék, regék, vagy izgalmas katonatörténetek nagy hatással voltak nyiladozó gyermeki értelmemre.

Az olvasás mellett, csak úgy magamtól megtanultam – mert nagyon szerettem a zenét is – klarinéton játszani. A nagyapai örökségemen pedig szaxofont vásároltam a szüleim legnagyobb örömére. A Farkas Miklós szervezte felnémeti jazz zenekar „rendes” tagja lettem, és hétvégi „cuhárékban”, lakodalmakban szórakoztattuk a vendégeket. Ez kis pénzt,is hozott a házhoz, amiből a középiskolás ruhámat megvehettem.
Az egri polgári iskolát az akkori „kereskedelmi” követte. hiszen drága szüleim szerint a kereskedelmit végzettekből bankár, vasúti vagy postatiszt, azaz „tisztviselő”, állami alkalmazott lehetett. Ez akkor biztos jövőt jelentett.

- Ekkor következett tehát a „kereskedelmi”!

- Igen. Csak az az érdekessége a dolognak, hogy míg 1949 nyarán az Érseki Felsőkereskedelmi Fiúiskolába írattak be, de ősszel már a Közgazdasági Gimnáziumba, és 1950-ben pedig ugyanott, a Közgazdasági Technikumban folytattam tanulmányaimat. Hála az akkori oktatási program bizonytalanságának, a könyvvitel mellett főtárgyként tanították a magyar nyelv és irodalmat, a történelmet és a földrajzot is.

 Drága emlékű néhai osztályfőnököm, Somlay Mihály tanár úr észrevette a humán érdeklődésemet, zenei vonzódásomat, és volt bátorsága ahhoz, hogy az 1951-52-ben a kötelező irodalmak mellett Gulácsy Irén, Makkai Sándor és Kodolány János műveit is figyelmünkbe ajánlotta. A pályára, ha lehet így fogalmaznom, orosz tanárom, Tóka János tanár úr indított, aki mindössze egy évig tanított bennünket, de kemény, férfias szigorral alapozta meg tudásunkat.
Osztályfőnököm a Lenin Intézet felé egyengette volna lépteimet, de én, mint álmodozó, a Zeneművészeti Akadémiát céloztam meg, de mert nem volt konzervatóriumi végzettségem, szóba sem kerülhetett a Zeneművészeti. Az Orosz Intézetbe adtam be a jelentkezési lapomat, de mert az intézet megszűnt, az anyagaimat és engem átirányítottak Debrecenbe.

- A cívis város, az univerzitász milyen alapot, s irányítást adott a kutatói pályára?

- Még itt is vívódott bennem a zenész és az irodalmár. Az egyetemi diákzenekarban együtt játszottam Szepesi Gyuri barátommal, s legnagyobb sikerünket 1956 tavaszán, a 40 tagú szimfonikus zenekar bemutatkozásán értük el. A klarinét szólómnak nagy sikere volt.
A diákesteken kívül játszottunk a városi MÉMOSZ székházban is. A zenekartól kaptam második ösztöndíjamat, amire akkor igen nagy szükségem volt.
Az egyetemen az orosz nyelv mellé felvettem a magyart is, de fő szakom az orosz maradt és a szlávisztika. Egyetemi mestereim, Barta János, Bán Imre, Dombrovszky József és Angyal Endre professzori türelemmel vezettek az úton. Király Gyula professzor úr segítségével, támogatásával életem első tudományos pályamunkájával országos elismerést, díjat kaptam a II. Országos Diákköri Konferencián. Önszorgalommal, a nemzetiségi iskolai tankönyv, szószedet, szótár segítségével megtanultam szerb-horvátul, és így eredetiben tudtam olvasni, tanulmányozni a dél-szláv irodalmat, későbbi jó barátom Miroslav Krléza munkásságát.

Forrás: EgriRiport 1999.02.19. /-ács/

Share on Facebook