1. Földtani felépítés:
A Csurgó-patak vízgyűjtő területén (3. ábra), a 347,6 m magas Pirittyó-tetőt és déli előterének, a Nagy-verőnek nagy részét (Balogh K., 1964, 1981) szerint triász ladini-karni emeleti, sötét szericites pala és homokkő, vörös és zöldes kovapala építi fel, helyenként sötét, tűzköves mészkőbetelepülésekkel. Ez a palasorozat a kutatási terület legidősebb kőzete. A sorozat általában barna vagy zöldes színű radiolarittal kezdődik (Bányahegyi Radiolarit Formáció), amely a kalcit kompenzációs szint alatt rakódhatott le. A radiolaritban gyakori a felső-triász-alsó-liász zátonymészkő törmelék és a slump szerkezet. A radiolária alapján a formáció kallovi-oxfordi korú (Dosztály L., 1994). Az újabb korbeosztás szerint ma már ez az összlet a jura Lökvölgyi Pala Formáció tagja.
A Pirittyó-lápa, Csurgó-völgy, Barát-bérc, Almár-völgy középső része mentén, a miocén kárpáti – alsó-bádeni emeletébe (Hámor G. et al., 1980) sorolt Középső Riolittufa Komplexum (Tari Dacittufa Formáció) preatomagmatikus tufaösszlete található meg. A tufa andezites-dacitos összetételű. Feltárásaiban megfigyelhető, hogy alulról felfelé haladva egyre több a bázisos komponens (Póka T., 1988). Feltárásaiban rétegzett sávokban összesült és nem-összesült ignimbritek, preatomagmatikus üledékek, áttelepített tefra-rétegek és flúviális üledékek találhatók.
A Pirittyó-tető lealacsonyodó DK-i gerincén nyomokban, a 327 m magas Dobogó-bérc és a Csurgó-patak völgyfőjének közelében egységes vonulatként jelenik meg a miocén korú szarmata kavics, homok, szárazföldi agyag, helyenként riolittufa-betelepülésekkel (Balogh K., 1964). Ez a Tarnaszentmária-Sirok-Bátor vonalától K-re Eger-Felsőtárkány szomszédságáig nyúló, de bizonytalan vastagságú terresztrikum nyugatibb előfordulásain a helvéti és tortónai emelet különböző tagjainak lepusztulási felületére települ.
2. Geomorfológiai jellemzés:
A fent jellemzett változatos korú és összetételű kőzeteken igen élénk relief alakult ki. A Csurgó-völgy vízgyűjtőterületén (5. ábra) az idősebb, de a külső természeti erőknek ellenállóbb Lökvölgyi Pala Formáció kőzetei a harmadidőszak végén beköszöntő areális lepusztulás során kipreparálódtak. Ma itt a Pirittyó-tető 347,6 m magas szintje őrzi a Bükkalja idősebb, Sümegium (7-8 millió éves) hegylábfelszínét. Ezt a felszínt minden irányból meredek, 25%-os lejtők határolják.
250-300 m magasan, a Nagy-verő lealacsonyodó K-i gerincén, a Villó-bércen (309,8 m) és az Agyagos-tetőn (290,9 m), a Középső Riolittufa Komplexumhoz kötődve a fiatalabb, Bérbaltavárium hegylábfelszín maradványait (6,3-5 millió éves) találhatjuk meg. E hegylábfelszínek kialakításában döntően a pliocén váltakozóan meleg nedves-száraz, illetve szemiarid éghajlatán működő, a Bükk-hegységet areálisan pusztító külső eróziós folyamatoknak volt nagy szerepük (Pinczés Z., 1979, Pécsi M., 1991), de nem elhanyagolható a Pannon-beltenger visszahúzódását követő, a középhegységi régióinkban megfigyelhető, emelkedési tendencia sem. A felsőpliocén végétől középhegységeink relatíve egyre jobban megemelkedtek, míg az Alföld és a Kisalföld a felsőpannóniai átmeneti emelkedés után erőteljes, de szakaszos süllyedésnek indult.
A pleisztocén során a kiemelkedő középhegységekben (Bükk-hegység) a krioplanáció jelentősen átformálta az idősebb hegységperemi lépcsőket és a pliocén hegylábfelszín széles övezetét (Pécsi M., 1991). A negyedidőszaki szakaszos kiemelkedés 3 fázisban erősen megemelte a középhegységek zónájában a preglaciális hegylábfelszínt, az interglaciálisokban pedig az erőteljes völgyképződés hatására a hegységelőtéri pedimentek a medencék felé hosszan elnyúló, völgyközi hátakra tagolódtak. Az ismétlődő glaciális periódusok alatt a krioplanációs folyamamtok a völgyközi hátakra tagolódott pliocén hegylábfelszínt több esetben annyira lealacsonyították, hogy annak felszíne ma már pleisztocén pedimentnek nevezhető. Pleisztocén periglaciális korrelatív üledék borítja e felszíneket.
A pleisztocén kori periglaciális pedimentképződés bizonyítékát (18. ábra) és folyamamtát a magyar középhegységek peremén több esetben és több helyen már rekonstruálták (Pécsi M., 1963, 1964; Székely A., 1964). A periglaciális pedimentek ferde lejtőibe vízfolyás nélküli, száraz deráziós völgyek egymással párhuzamos sorozata mélyült. Megfigyelhető tehát, hogy a Bükk-hegység peremén a jellegzetes periglaciális pedimentek kialakulása szoros kapcsolatban állt a deráziós völgyképződéssel. Az idősebb és fiatalabb hegylábfelszín maradványokat övező 25-12%-os lejtőket ma deráziós-, eróziós-deráziós-, és eróziós völgyek szabdalják fel (17. ábra).
Az új tektonikus mozgások hatására a pleisztocénban alacsonyabbra tevődött az erózióbázis szintje, és megindult a folyóvízi teraszok képződése (II.a., II.b., III. terasz), illetve az egységes hegylábfelszín feldarabolódása. Az Eger-patak mentén a felnémeti Templom-dombon, a Kutyahegyi-dűlőn és a Csurgó-völgy bejárata fölött (6., 7., 8. ábra) döntően a pusztító erőknek kevésbé ellenálló miocén korú alsó riolittufán és kavics, homok, agyag összleten fennmaradt pleisztocén agyagos teraszkavicsok árulkodnak e teraszok épüléséről.
A lejtők fejlődését döntően a pleisztocénban uralkodó, s areálisan ható geliszoliflukció és különböző lejtős tömegmozgások alakították. A kriofrakció által továbbaprózódott finomabb kőzettörmelékeket, kőzetlisztet a szél, az olvadékvíz, a szoliflukció a lejtőn több ízben áthalmozta, és mint lejtőüledékek, delúviumok a hegy lábánál és a medencében egymásra rakódtak (Csurgó-völgy oldallejtői, a „Felnémeti-medence” területe). A nedvesebb klímaperiódusokban a lineáris erózió pusztította a puha kőzetet (eróziós völgyek, vízmosások). Erről árulkodnak a Nagy-verő evorziós üstjei ( .ábra). Az említett külső erők tevékenységének hatására a pleisztocénban és a holocénban erőteljesen felszabdalódott a terület, változatos felszíni formaegyüttesek alakultak ki.
A Csurgó-, Eger- és Tárkányi-patakok által lerakott pleisztocén és holocén üledékeken 500-700 m széles holocén allúvium képződött, mely ma jelentős mezőgazdasági tevékenységnek ad otthont.
Császár, Zs. – Parádi, K. (2000)
Legutóbbi hozzászólások