A Szent Mária Magdolnáról elnevezett almári pálos kolostor alapításának dátumát nem ismerjük. Először 1347-ből értesülünk arról, hogy Monoszlai Miklós egri püspök földeket, szőlőket és malmokat adományoz az almári völgyben megbújó kolostornak, amely Eger 1552. évi török ostroma alatt néptelenedett el.
1973-ban kezdődő ásatás kisebb-nagyobb megszakításokkal 1981-ig tartott. A régészek mindent dokumentáltak, majd a romokat visszatemették.
A területet a Szabadidő Szekció 2005-ben kezdte el rendbe tenni, most a „Vedd észre! Tedd szóvá! Szólj rá!” akció pályázati támogatásából sikerült információs táblákat, padokat, asztalokat, hulladékgyűjtőt elhelyezni itt, s elkészült az Eger-patakon egy gyaloghíd is.
2005-ben takarította először az almári pálos kolostorrom területét a Civil Kerekasztal Szabadidős Szekciója. A cél az volt, hogy a területet újra egy kedvelt kirándulóhellyé tegyék, s információkat is adjanak az arra járóknak a későbbiekben a kolostorról. Több év alatt elérték, ismét pihenőhellyé vált a kolostor környéke.
A kolostor történetét, a természeti értékeket bemutató információs táblákat állítottak, tűzrakóhelyet alakítottak ki, padokat, asztalokat, szemeteseket raktak ki az új pihenőhelyre.
Itt zárták a Vedd észre! Tedd szóvá! Szólj rá! projektet, erre tavaly nyert 2,2 millió forintot az önkormányzat és a szabadidő szekció. 16 helyszínen számoltak fel közösen illegális hulladéklerakókat, 150-en 280 szemetet gyűjtöttek össze – számolt be Habis László polgármester a sikeres programról.
(forrás: TvEger)
2008.0907.-én, Szent Rozália ünnepén áldották meg a nemrég elkészült gyaloghidat. A híd is a templomunk és az egyházközségünk védőszentje nevét kapta.
Szeretnénk több példaadó kezdeményezésről, értékteremtő önzetlenségről beszámolni. A helyi társadalom színes, lüktető, vagy álmos folyamatinak bemutatása tanulságos lehet közművelődési szakemberek, civil közösségvezetők, önkormányzati képviselők számára egyaránt. Ilyen írásoknak szívesen adunk helyet a folyóiratban. A következő történet feljegyzéseit, dokumentumait Farkas János bocsátotta rendelkezésünkre, hozzájárulásával szerkesztettem át olvasmányos formába.
„Az Eger Megyei Jogú Város Önkormányzata régóta tervezi Felnémet városrész megújítását, az előkészítő munka (felmérések, konzultációk, tanulmánytervek, engedélyezési és kiviteli tervek készíttetése, stb.) már évekkel ezelőtt megkezdődött. Anyagi lehetőségek hiányában a megvalósítás ez idáig azonban nem kezdődhetett meg. 2005-ben Eger Megyei Jogú Város Önkormányzata úgy döntött, hogy pályázatot nyújt be a Magyar Terület- és Regionális Fejlesztési Hivatal által meghirdetett, a fent említett városi területek rehabilitációját támogató pályázati felhívására. Az Eger Önkormányzata által benyújtott pályázat támogatásban részesült és így cca. 1,5 milliárd Ft összköltséggel az elképzelések a megvalósítás szakaszába léptek.” (Felnémeti Hírlevél 1. szám)
Kézzel írott szöveg fekszik előttem, amely „Felnémeti Összefogás Civil Csoport” címet viseli. Az első oldalon egy kezdeményezés indítéka, majd 1999-től 2 évekre bontott összegző leírás a végzett munkáról, hozzá csatolt rajzok, térképkivonatok, végül 2007. évi munkaprogram és a csoport névsora. Milyen összefüggés van a bevezetőben idézett városrész fejlesztési terv és egy civil csoport között? Nem hiszem, hogy első pillanatra felfedezhető, ezért érdemesnek tartom, hogy ebben a megosztott, önsajnáló, legyintős országban e történet közreadásával erre magyarázatot találjon az olvasó, és ezzel lehetősége nyílik arra, hogy levonhassa a tanulságot.
Felnémet helységnévtábla ma már nem látható, aki Szarvaskő felől érkezik be a településre azt Eger köszöntőtáblája fogadja. A nagy múltú falu önállóságát 1960-ban feladta, mert jövőjüket az itt élők a turizmus fellegvárával egyesülve látták biztosítottnak. Pedig jelentős gazdasági erővel rendelkezett a település: vállalatok, vállalkozók, jelentős szőlőterületek, mezőgazdasági termőterületek, ősöktől örökölt tudás és erős hagyományok éltették a faluközösséget. Hagyományszeretetüktől árulkodik, hogy a megyében a felnémeti asszonyok tartották meg legtovább népviseletüket, a felnémetiek voltak az utolsó „kivetkőzők”. Néhány idős asszonyon a mai napig látható a jellegzetes felnémeti viselet. Történelmi gyökere is van ennek a példaadó kitartásnak. Az egri törökök elleni utóvédharcokban résztvevő végvári huszárok a felnémeti templomdomb alatti pincék rejtekéből csaptak ki az ellenségre – így szól a legenda. Eger városrészeként – elismerése a falu történelmi jelentőségének – ma már önálló fertálymesterrel rendelkezik.
Arra, hogy ma is erős gyökerekkel bíró emberek élnek itt bizonyság a civil csoport története.
Tíz évvel a rendszerváltás után az önszerveződéssel létrejött – önazonosságukat névválasztással is nyilvánossá téve – a felnémeti civil csoport.
A kis csapat a városrész fejlődését, közállapotát elégedetlenséggel és a változtatás igényével minősítette dokumentumaiban. Kritikus helyzetértékelésüknek önként vállalt és tervezett munkával adtak nyomatékot. Önszerveződésükkel a település szépítésére, helytörténeti kutatásra, környezetvédelemre és a gyerekek sportolási lehetőségének megteremtésére koncentrálták.
Először a Sánc utcában éktelenkedő romos területen játszóteret és közparkot alakítottak ki az utcákon játszó, baleseti veszélynek ki tett gyerekek érdekében. Ehhez engedélyt kaptak a polgármesteri hivataltól, és munkára bírták az utca lakóit. Nem kis munkával 150 köbméter földet, 120 köbméter hulladékos talajt mozgattak meg, megszervezték az ózdi kohósalak szállítását, terítését. Az elvégzett munka becsült értéke 8 M Ft. Így vált valóra az aszfaltozott kosárlabda és kézilabda pálya, 1200 négyzetméteres pihenőpark és játszótér. A következő években kőfalat javítottak, cserjéket, fákat ültettek, füvesítettek, az elnyert 56 ezer forint pályázati támogatás felhasználásával.
A vasúti kereszteződésben a gazos, nádas bozótos területen kialakították Tulipánteret egy tulipánalakzatot formázó sziklákkal. Védőkorlát, gyalogút, irányító táblák elhelyezése, kisebb munkának számított a kaszálás, kapálás, locsolás. Munkával teltek az évek és szaporodott a karbantartási munka is a már meglévő értékek megóvásáért. Még mindig maguk voltak, bár újabb támogatókat szereztek, közérdekű akcióikhoz gazdasági szervezetek – MÁV, Egererdő Rt., Egri Csillagok Tsz, PLAN KG Kft., Vízmű, Bükki Nemzeti Park Igazgatósága, Strabag, Magyar Aszfalt, EGUT Rt. OMYA – valamint a „Segít a Város Alapítvány” nyújtott támogatást.
A csapat folytatta rendületlenül a megkezdett munkát: Sáncközben kapaszkodó korlát 20 méteren, miniparkok növényekkel, mészkősziklákkal, a gyógyszertárnál, a templomdombon, a Tólápi pincesornál.
Újabb három pihenőpaddal bővült a park, dróthálóból kerítést emeltek. Gyomtalanítás, festés mellett a csapadékvíz elvezetésére is gondoltak. Részt vettek a Virágos Egerért pályázaton, a díjként kapott pénzből további fákat és cserjéket vásároltak.
Önkéntes munkával segítettek a járdaépítésben, a ravatalozó építésénél. Hulladékgyűjtési akciót, ligeterdő tisztítást szerveztek, figyelmük kiterjedt az útmenti fák gallyazására is, mert mindent láttak, megfigyeltek, és ha kevésnek érezték saját erejüket, nem szégyellték szóvá tenni, fáradhatatlanul járták a hivatal folyosóit, intézkedést kértek.
Idei tervük nyolc év után sem árulkodik fáradságról: sorakoznak a feladatok, a városrész fejlesztési tervébe bekapcsolható javaslatok a zöldfelületek növelésére, bontásra váró romos épület a sportpálya bővítésére, Tólápi pincesor szépítésére, templomdomb fásítására, nyugdíjas klub működtetésére, forrásteremtő pályázatok benyújtására.
Konkrét tervvel rendelkeznek a Felnémet helytörténeti neveinek elfelejtése elleni akcióra. Kezdeményezik a híres felnémet mester Kovács Jakab kultuszának kialakítását. Jó lokálpatriótaként kutatásba kezdtek, az egri hős példájának megismertetésére. Megszerzett dokumentumukból idézek: „…Dobó nagyra értékelte az iparosok tevékenységét akik nemcsak a szükséges munkát végezték el, hanem harcoltak is. Listát küldött Ferdinánd királynak, azokról, akik jutalmat érdemeltek, közülük első helyen említette Jakab felnémeti kovácsmester nevét aki ”…legdicséretre méltóbb, és mindenkinél bátrabb volt, háromszor annyi munkát végzett, mint mások, elszántsága sokak előtt járt a várban, jelenléte igen nagymértékben hozzájárult a vár megmentéséhez. Mindig talpon volt és mindenkor ostrom idején fegyverrel a törésekhez szaladt, és sok törököt lőtt agyon puskájával” – A királytól egy öltözet ruhát, 25 forint pénzjutalmat kapott és adómentességet.”
Megragadó, ahogy ez a csoport készül az új közösségi ház névadására. Megkezdték a klub szervezését, mert tudják, hogy a városrész 2007 augusztusában új közösségi színteret kap a régi óvoda épületében és azt már működő közösséggel és kész programmal akarják birtokba venni. Talán érdekesebb ez a történet, ha elárulom, hogy nem fiatalokról, még csak nem is kisgyermekes szülőkről van szó, nyugdíjasok követték el mindezt. Ugye senki nem gondolta volna, hogy ők a példakövető példaadók. A Felnémeti összefogás civil csoport 2006. november 15-én megalakította a jogi személyiségű közösségét a Felnémet Nyugdíjas Egyesületet.
A közösségi házba a nyugdíjasoknak gazdag programot állítottak össze, ehhez Bartakovics Béla Művelődési Központ nyújtott segítséget. Negyvenhét alapító taggal december 13-án megalakított nyugdíjas klub működtetését az egyesület vállalta magára.
A felnémeti civil csoport – most már önálló egyesületként – kapcsolatot létesített a Felnémet Kultúrájáért Alapítvánnyal. Ha példájuk nyomán a városrész többi egyesülete, alapítványa „megtalálja” egymást még erősebb, eredményesebb lehet a civil összefogás. Az alapítókban él a remény, hogy értéket és hagyományt megtartó munkájuk nem vész kárba, nem kell majd újra kezdeni valakiknek, valamikor.
F. Gál Sándor (MaiÉRTÉK — III.évfolyam 4. szám 3)
Egri Csillagok népdalkör felvétele:
Baktára kéretnek engem, elmenjek-e édes lelkem. Ajjaj jaj, ajjaj jaj.
Mert,ha arra veszem utam, Részeg ember lesz az uram. Ajjaj jaj, ajjaj jaj.
Eger vára szép helyen van, Környes körül szőlőhegy van. Ajjaj jaj, ajjaj jaj.
Alatta terül a város, Minden háza szép leányos. Ajjaj jaj, ajjaj jaj.
Őszi szellő, hideg eső, Ősszel érik meg a szőlő. Ajjaj jaj, ajjaj jaj.
Hogyha érik, bornak szűrik, Lisztes Marcsát férjhez kérik. Ajjaj jaj, ajjaj jaj.
Adjatok, csak tágasságot, Hagy csináljak mulatságot. Ragyogó csillagom.
Három a tánc, mindhalálig, Kivilágos virradatig. Ragyogó csillagom.
Három a tánc, mindhalálig, Kivilágos virradatig. Ragyogó csillagom.
(Gyűjtötte: Kovácsné Parádi Katalin)
Abban az időben nagy jelentőséggel bírtak a falu életében az Eger-patak mentén működő vízimalmok: Engler malma a mai Fairway ruhagyár közelében, Práf malma a Malomárok úton, Apáty malma az Egri úton. Vak Jancsi malma a Tárkányi patak (Cseszárka) mellett, a hordógyár hátánál volt. A hordógyár helyén ma a fűrészüzem található. A malom tulajdonosa, eredeti nevén Antal János a Vak ragadvány nevet azért kapta, mert gyengén látott. Gyakran járt Terpesre, a dolgát intézni, ő csak azt mondta, hogy “átlépek Terpesre”, állítólag voltak ott rokonai is. Így a felnémetiek költöttek ehhez az eseményhez egy szólást, lehet, hogy sokan az olvasók közül hallották is már: Átment, mint Vak Jancsi Terpesre. Terpes a Tarna-völgyében található, Pétervásárától nem messze, Felnémettől kb. 28-30 km-re légvonalban.
A Vak Jancsi malmát nevezték Rizskása malomnak is. Feltehetően a törökök ezen a területen rizst termesztettek, innen ered a Rizskása elnevezés. A házaktól csengős lóval gyűjtötték össze a búzát, három zsákot kértek házanként, az egyikbe lisztet, a másikba kenyeret, a harmadikba a korpát tették. Szól is erről egy népdal: “Még 20 éves koromba beálltam a felnémeti malomba…”
Felnémet eltartója legnagyobb részben az érseki uradalom volt, a másik jelentős kereseti forrás, pedig Grűber Jenő gazdasága (szőlői és gyümölcsösei). Háború előtt, mindenkinek munkát adott. A gyerekek 12-13 évesen már elkezdtek napszámba járni 80 fillérért. Később 17-18 éves koruktól elszerződtek summásnak 6 hónapra, bárók, más birtokosok földjeire.
Mesélőnk a Sík-hegyen – ez a Vécsey-völgyön túl található – egy cseresznyésben napszámosként dolgozott. A tulajdonos, akit csak “bolondos úrnak” hívtak, mert egy jókedélyű ember volt, Egerben a Pacsirta úton lakott. A háza előtt gyülekeztek minden reggel onnan mentek ki a Sík-hegyre, puttonyba gyűjtötték a cseresznyét és utána visszamentek a fizetésért. Ezt az utat többnyire mezítláb, gyalog tették meg, hogy a papucsot kíméljék.
A település körül elsősorban burgonyát, babot, káposztát, kukoricát, búzát és árpát termesztettek. A burgonyát a “hegyes területre”, búzát, árpát a “lapos területre” (pl. Nagy-lapos, vagy a Cigléd-alja), a kukoricát a feltört földbe ültették. A káposztaföldek legnagyobb része az érsekség tulajdonában lévő Rizskásában volt. Az élelem tárolását, főleg a tej begyűjtését jégvermekkel oldották meg. A vermeknek volt merőben más célja is, nagy járványok idején a betegek holt testeit itt fagyasztották le, hogy a fertőzést megállítsák.
A következő történet jól szemlélteti, hogy mekkora jelentősége volt a település hierarchikus rendszerének a lakosság életében. Ebben az időben Felnémet harangozója Szele Sándor volt. Történetünk mesélőjének bátyja is volt Felnémet harangozója, erről még később írunk.
A történet így szól: Mesélőnk édesapja a tanyamester szolgálatában állt, – a település fontos embere volt az intéző és a tanyamester (gazdatiszt), az intéző állt a tanyamester fölött. – így gyermekeinek kötelessége volt a tanyamester libáinak legeltetése minden nap. Ehhez azonban érteni kellett, mert nem hajthatták ki a libákat akárki földjére. Ahol nem tartottak szárnyasokat, csak tehenet és lovat, azoknak a földjére nem engedhették a libákat, mert “a fű tollas lett volna” és azt nem etethetik meg a nagytestű háziállatokkal, másrész meg hamar észrevette volna a tulajdonos. Mesélőnk általában a Kutya-hegy dűlőre hajtotta a libákat, a tanyamester földjére. A libák azonban szétszéledtek a pap és a kántor földjén (mind a tanyamester, mind mesélőnk libái). Ezt észrevette Szele Sándor, mérgében még jobban szétkergette a libákat és megdobálta őket, aminek következtében soknak eltört a szárnya. Mesélőnk libái közül is tört el szárnya néhánynak, ami nagy baj volt, hiszen azokat le kellett vágni, így nem volt elég, amit a tanyamestertől kapott, hanem még otthon is jól elverte az édesanyja ezért.
Egy másik alkalommal mesélőnk éppen a templomkertből próbálta begyűjteni a szétszéledt szárnyasokat, amikor összetalálkozott az éppen látogatóba érkező érsekkel, akit díszes hintón hoztak. Az érsek, amikor meglátta, odatartotta mesélőnk elé a kezét, hogy csókolja meg, mintegy bocsánat kérésként, de ő ezt a célzást nem értette. Meg is kérdezte tőle az érsek, hogy kinek a gyermeke. Mire haza ért otthon már értesültek a történtekről, és édesapja jól megpofozta, akkor egyszer az életben.
Hallottunk történeteket a háború idejéből is. Mesemondónk 17 évesen közvetlenül részese volt ezeknek az eseményeknek. A régi kocsma udvaránál laktak, ott volt a pincéjük is, a németek itt állították fel a kondérokat, konyhaként használva a kocsma udvarát. A pince torkát a sebesültek ápolására és a halottak elhelyezésére használták. Reggelente vitték ki a német katonák az ételt a frontvonalra és visszafelé pedig, hozták a halottakat ugyanazon a kocsin, majd lerakták őket nagyobb hely híján, majdhogy nem a kondérok mellé. Mesélőnk rengeteg halott katonát segített lepakolni a kocsikról -akkor nem féltem a halottaktól-, mondta. Az oroszok 1944. őszén még Eger felől lőtték Felnémetet, majd a frontvonal feljebb húzódott a település felé. Az igazán erős harcok 1944. december 4-12. között folytak Felnémeten, a frontvonal ekkor egész pontosan az Almár-völgy folytatásában, a Szarvaskői úton haladt végig. Ettől a vonaltól nem messze egy kereszt árulkodik a Csurgó-völgy bejáratánál az aknákról. Ezt a keresztet (Jakab Ernő keresztje) a szülők állították ott, ahol a fiuk aknára lépett. A német katonák használták a Posta-köz végében lévő pincéket is. December második felére az oroszok elfoglalták Felnémetet, és természetesen megtalálták mesélőnk házát is. Elmondása szerint az udvaron a pincetorokban rengeteg halott katonát tettek le, de akkor már senki sem tudta, hogy melyik magyar és melyik orosz. Közös sírba temették el őket, talán valahol a Kutya-hegyi dűlőn, de az is lehet, hogy a Templomparton a régi magtár mellett fekszenek (régebben a 11-es számú általános iskola felső tagozatának az épülete, ma magántulajdon). (Erről még később mesélünk, itt ugyanis feltártak korábban egy temetőt.)
Mesemondónk története itt nem fejeződik be. Az orosz katonák ugyanis keresték őt, és azt akarták, hogy az édesanyja adja elő. Ő azonban egy dunnába volt beletekerve, kb. két hétig, mert az oroszok állandóan visszajártak kutatni utána. Egy este azt mondta az édesanyja, hogy másnap reggel Englerék mennek Egerbe, lisztet szállítanak, majd ők átviszik a frontvonalon. Egerben, pedig keresse meg a nagyszüleit, akik a Törökfürdő környékén laktak és az akkori ecetgyárban dolgoztak. El is vitték Egerbe, sikeresen átjutottak a frontvonalon. Letették őt nem messze a mostani stadiontól. Ő pedig, elindult a nagyszülőkhöz, szemben a rengeteg orosz katonával, de szerencsére nem kérdezett tőle senki semmit. Meg is találta a nagyszülők házát lerombolva. “Hideg is volt, tél volt, fáztam meg tele voltam tetűvel, mert két hétig a dunnában feküdtem”- mondta. Találkozott azonban valakivel, aki elmondta neki, hogy a nagyszülei másokkal együtt, a Maklári úton vannak az ecetgyár tulajdonosánál. Ő kiment a Maklári útra, végig kopogtatta a házakat, mire megtalálta a többieket. Igen ám, de pár nappal később a tulajdonos meghalt, a holttestet, pedig betették az ágy alá. Mesélőnket az oroszok utolérték, így el kellett őt bújtatni jó pár napra megint, az ágy alá, a halott mellé. Aztán sikerült őt és még néhány vele egyidős fiatalt elmenekíteni a papneveldébe, ahol biztonságban voltak, mert az oroszok oda nem mehettek be, szerencséjükre. Két hétig itt lakott, akkor megtalálta az édesanyja, aki, akkor hallott felőle először, amióta megszöktették. Az orosz katonák kirabolták ugyan őket, de életben maradtak. Természetesen a németek meg másoktól hordták el az élelmet, mert szükségük volt rá. Mesélőnket és családját nem bántották, mivel kellett a segítségük.
Az idősebb generáció még rengeteget tudna mesélni a felnémeti harcokról, és sokféleképpen, de egy biztos, nem sok választásuk volt, sem a németekkel, sem az oroszokkal szemben.
Néhány adalék a pincerendszerhez és a régi templom altemplomához.
Mesélőnk, testvérétől – aki Felnémet harangozója volt – hallott a felnémeti pincerendszerről. A pincerendszer egyik bejárata a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságának udvarában található, mely egy kútból nyílik. Egy szóbeszéd szerint az említett alagút hosszan elvezet Miskolc felé. Fodor László régész és csapata tárta fel a ’90-es években az alagútrendszert, de túl veszélyesnek találták ahhoz, hogy teljesen kibontsák a falait. Amikor beszélgettünk Fodor László régésszel erről, elmondta, hogy több feltárás is lehetne a településen és környékén.
A másik érdekes épület, a Templomdombon álló régi magtár. Már említettük, hogy körülötte volt egy temető, – amit szintén a helyiektől hallottunk – abból az időből, amikor a magtár helyén templom állt. Korábban írtunk róla, hogy 1710 körül, még láthatóak voltak a templom romjai. Ennek a templomnak volt egy altemploma, ami mindvégig megmaradt és ma is megtalálható. Sokan láthatták még a freskókat a falán. Ma az épület magántulajdon és nem tudni, hogy a freskók, milyen állapotban vannak. Nagyon szomorú, hogy nem tudják bemutatni az ide látogató embereknek és a lakosságnak sem, pedig Felnémet egyik jelentős kultúrtörténeti értéke lenne (mint a napjainkban is megtartott Úrnapi ünnepség), feltéve, hogy nem mentek tönkre teljesen a falai.
Az ünnepi körmenetek alkalmával, pl. búzaszenteléskor, Úr napján az Apáty-kertben álló Szent Antal szobortól egészen a Kutya-hegyi-dűlőig sétált a nép. A szobrot a háború után ledöntötték és az éppen akkor épülő házak alapjaiba tették a darabjait. A dűlőben lévő földeket, amelyek a harangozó, a kántor és a plébános tulajdonában voltak, harangozó- és kántor- földnek, valamint paptagnak hívták.
Az Úrnapi sátorokat a tanácsos háza előtt, (nem tudjuk még pontosan, de valószínűleg a jelenlegi parókia helyén állt). A többi sátrat a Posta-köz és a Sánc-út kereszteződésénél (régebben ABC, ma bútorbolt), a harangozó háza előtt (a templom lépcsői alatt a vízparton) és a tanyamester kapuja előtt (a régi kocsmával szemben) állították fel.
Vége
Köszönet Marika néninek a történetekért.
A terület földrajzi elhelyezkedése
A Cinege-dűlő, a Pásztor-völgy, az Agyagos-tető, a Csurgó-völgy és a Nagy-verő Eger város felnémeti részének Ny-i dombvonulatán helyezkedik el, az Eger-patak folyóteraszán. Északi irányból az Almári-dombok, déli irányból a Rácz-hegy, nyugatról a Töviske-, és Töviskes-völgy, kelet felől pedig Felnémet határolja. A terület völgyekkel tagolt, melyek Ny-i irányból K felé lejtenek, az Eger-patak völgye felé. A dombhátak 200-260 m tengerszint feletti magasságot érnek el.
A terület geológiai felépítése
A vidék változatos geológiai felépítésű. A területet főleg riolittufa alkotja, melyre helyenként pleisztocén agyagmárga, lösz és kavicsrétegek települtek. A Pirittyó-tetőn a miocén kori alsó riolittufa mellett megtalálhatók a Bükk-hegységre jellemző triász mészkőkibúvások is.
A terület éghajlati, vízrajzi viszonyai, talajtípusai
A terület fekvéséből, domborzati viszonyaiból adódóan a beeső napsugárzás mennyisége jóval nagyobb, mint a környező dombvonulatoké. Jóval szárazabb is, mint környezete. Az évi középhőmérséklet 9,9 – 10 C°, a csapadék évi átlaga 582 – 586 mm . Mivel az Eger-patak völgyéről mind északi, mind déli irányból nyitott, ezért szeles. Csak a völgyekben vannak szélárnyékosabb területek. Az uralkodó szélirány ÉNy-i. Az egész terület vízben szegény. Csak a Csurgó-völgyben található egy időszakos vízfolyás, és némi vízállás csapadékosabb időszakokban. Hóolvadáskor, ha elég sok hó gyűlik össze, a Pásztor-völgyön is folyik egy kevéske víz. Fő talajtípusai a barna erdőtalaj, a völgytalpakon lejtőhordalék talaj, az Eger-patak alsóbb teraszain viszont réti- és öntéstalajok is előfordulnak.
A terület értékei
Botanikai értékek
Sajnos csak kevés adat áll rendelkezésünkre. A botanikai szempontból vizsgált terület nagy része száraz gyep, amelyet töviskes társulások tarkítanak. A töviskes társulásokban nagyjából egyenlő arányban fordul elő a vadrózsa (Rosa sp.) és a kökény (Prunus spinosa). Az erdőterületek nagy része a növények szempontjából értéktelen akácos, valamint az Agyagos-tetőn lévő fekete fenyves (Pinus nigra). A Csurgó-völgy oldalában van egy figyelemre méltó molyhos tölgyes (Quercus pubescens), amelyből még értékes növények kerülhetnek elő.
Van olyan növény is amely időközben eltűnt. ( A boldogasszony papucsa (Cypripedium calceolus) egyetlen tövét kiásták.) Szintén eltünt a bodzaszagú ujjaskosbor (Dactylorhiza sambucina), de reméljük ez nem a végleges állapot. A leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) állománya is drasztikusan lecsökkent az utóbbi években. A tavaszi hérics (Adonis vernalis) tömeges. Többezres állományát nemigen veszélyezteti semmi. A piros kígyószisz (Echium russicum) szintén nagy tömegben fordul elő. Minden ősszel előbújik néhány csillagos őszirózsa (Aster amellus) a bokorsorok között.
Találtunk a területen hegyi árvalányhajat (Stipa joannis). A terület legnagyobb botanikai értékét jelentő nagy számban előforduló kosborok sajnos több veszélynek vannak kitéve. Minden évben többet lerág a vad, és kiáshatják, vagy leszedhetik a virágját. Ezek: kétlevelű sarkvirág (Platanthera biflora); agárkosbor (Orchis morio); bíboros kosbor (Orchis purpurea).
Található még a területen kis télizöld (Vinca minor), amely még az ötven évvel ezelőtt kivágott erdőtársulásokból maradt vissza a bokrosok alján.
Madarak
A terület legveszélyeztetettebb, legérdekesebb fajai: héja (Accipiter gentilis), karvaly (Accipiter nisus), kabasólyom (Falco subbuteo), búbos banka (Upupa epops), gyurgyalag (Merops apiaster), tövisszúró gébics (Lanius collurio), hantmadár (Oenanthe oenanthe), cigány csaláncsúcs (Saxicola torquata), holló (Corvus corax).
A vízimadarak jelenléte az egerszalóki víztározó közelségével magyarázható. Abból az irányból többször jelent meg nagy kócsag (Egretta alba), szürke gém (Ardea cinerea), amelyek többször táplálkozni is leszálltak a területen. Ritkán átrepülőben lehet látni kárókatonát (Phalacrocorax carbo), és fekete gólyát (Ciconia nigra). Rendszeres vendég egy fiatal fehér gólya (Ciconia ciconia) pár.
A ragadozó madarak csak táplálkozni járnak le, illetve télen hosszabb ideig is tartózkodhatnak a területen. Ritka kóborlóként előfordult már darázsölyv (Pernis apivorus), kígyászölyv (Circeatus gallicus), hamvas rétihéja (Circus pygargus), parlagi sas (Aquila heliaca), kerecsensólyom (Falco cherrug). Rendszeres vadász a héja (Accipiter gentilis), a karvaly (Accipiter nisus), az egerészölyv (Buteo buteo) és a kabasólyom (Falco subbuteo). Rendszeres téli vendég a kékes rétihéja (Circus cyaneus). Sajnos eltűnt a területről a rozsdás csaláncsúcs (Saxicola rubetra). Szintén nem láttunk régóta lappantyút (Caprimulgus europaeus), és jégmadarat (Alcedo atthis). Ez utóbbi faj az Eger-patak mentén több helyen költ a környéken, így akár fészkelőként is bármikor megjelenhet.
Az újonnan megjelent a nyaktekercs (Jynx torquilla), valamint a zöld küllő (Picus viridis), fekete harkály (Dryocopus martius), nagy fakopáncs (Dendrocopus maior) és a kis fakopáncs (Dendrocopus minor) az erdőterületek lakója. Ilyen helyeken fészkel még a csilpcsalpfüzike (Phylloscopus colllybita), barátposzáta (Sylvia atricapilla), valamint fiatalabb erdőkben, bozótosokban a fülemüle (Luscinia megarchynchos), a kis poszáta (Sylvia curruca), mezei poszáta (Sylvia communis), sárgarigó (Oriolus oriolus).
Olyan fontos fajok is költenek itt, mint a hantmadár (Oenanthe oenanthe). Ezenkívül mindkét fecskefaj (Hirundo rustica et Delichon urbica), barázdabillegető (Motacilla alba), házi rozsdafarkú (Phoenicurus ocruros), és az általánosan előforduló fajok is megtalálhatók. Az átvonuló, illetve telelő énekesmadárfajok között is rengeteg érdekes faj fordul elő. Ilyen elsősorban a kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus), nagy őrgébics (Lanius excubitor), kerti sármány (Emberiza hortulana), bajszos sármány (Emberiza cia), süvöltő (Phyrrula phyrrula), de előfordul ökörszem (Troglodytes troglodytes), erdei szürkebegy (Prunella modularis), vörösbegy (Erithacus rubecola), fenyőrigó (Turdus pilaris), berki tücsökmadár (Locustella fluviatilis), fitiszfüzike (Phylloscopus trochilus), sárgafejű királyka (Regulus regulus), őszapó (Aegithalos caudatus), barátcinege (Parus palustris), kormosfejű cinege (Parus montanus).
A vidék rendkívül értékes fajok fészkelő, illetve táplálkozóhelye, a 87 fajból 8 fokozottan védett, 69 védett.
Gyermekkorom “süllyedő világának” emlékei között végtelennek tűnő téli estéken hallott történeteket őrzök. Mesélőkedvű öregemberektől hallottam valamennyit. Némelyik valóságos kis novella, de akadt köztük terjedelmesebb elbeszélés is. Hőseik egy része valóságos személy, más részük a mesék birodalmába illő. Egyszer Vidróczki hőstetteit, máskor a vízenjáró boszorkány meséjét hallgattuk feszült figyelemmel, de a legizgalmasabb mesék egyike mégis a “cár fiúról” szóló történet volt. Pontosabban történetek, mert több változatban adták őket szájról szájra. Kiszínezve, kerekítve az előadást és persze minden mesélő a saját változatát tartva hitelesnek. A gyerekhallgatóságot mindegyik lekötötte, hisz újabb és újabb mozzanatok váltak általuk ismertté arról: hogyan is került a “cár fia” Felnémetre, s milyen sors várt rá a Bükk lábainál meghúzódó kis faluban.
Az egyik mesélő szerint 1849-ben, a világosi fegyverletétel után történt a dolog, amikor a cári seregek Egert és a környékbeli falvakat is elözönlötték. Egyik nap a felnémeti kocsma előtt szőke hajú, délceg cári tiszt szállott le lováról, s miután lovát megkötötte, bement a kocsmahelyiségbe. Díszes ruháját aranygombok ékesítették, s gazdagságát, s nagyúri voltát vélték felfedezni abban is, hogy az elfogyasztott italért aranypénzzel fizetett. A kocsmában időző falubeli legények összenéztek: csábító volt az aranypénz, meg az aranygombok is. A legények látták, hogy a tiszt egyedül jött, nem soká tanakodtak, leütötték. Aztán – nehogy gyanút fogjon az Egerben időző sereg – gyorsan elhantolták a közelben levő községi magtárépületben. Társai keresték is a tisztet – akiről közben “kiderült”, hogy a cár fia -,de hiába. A nyomok eltűntek, a falu meg néma maradt. Pedig nagy sarcot vetettek ki a falura. Aztán a cári seregek elvonultak, s lassan már csak az emlékezet őrizte a történteket.
Telt-múlt az idő, a falu lakossága gyarapodott, több lett a gyermek is, új iskola kellett. Az elöljárók úgy határoztak, hogy a régi magtárt le bontják, s helyére építtetik az új iskolát. Ahogy a magtár padlatát felbontották, s ásni kezdtek, rátaláltak a sok-sok évvel azelőtt meggyilkolt tiszt tetemére. A jegyző bevitette a “faluházára”, koporsót csináltatott, hogy tisztességgel eltemessék. Az esetet hallván Korózs mama, akkor a falu tán legöregebb asszonya, lélekszakadva rohant a jegyzőhöz, bíróhoz, s intette az elöljárókat: temessék el mihamarább a halott maradványait, mert az maga az ifjú cár, akit 1849-ben öltek meg a felnémetiek, s akit máig halálra keresnek, s nagy baj jöhet a falura, ha kitudódik, hogy mégis csak itt tették el láb alól. A tanácsot megfogadták, a temetés szép csendben megtörtént.
A történet más változatát ismerők a felnémeti temetőtől északra eső Kutyahegy-dűlőben mutogattak egy sírhantszerű dombot, amelyben – szerintük – a faluban megölt cári tiszt nyugszik. Ma már aligha van meg ez a dombocska, de a történet őrzi emlékét. Eszerint a tiszt kora őszi időben járt Felnémeten, gyümölcs-és szőlőérés idején. A falubeli férfiak a szőlőkbe csalták. Az út a Kutyahegy-dűlőn át vezetett, ahol a szekerek egymást érték, folyt a betakarítás. Az egyik szekeres gazda körtével kínálta az idegent, az a kocsiderékba hajolva válogatni kezdte a körtét. Vesztére, mert hátulról fejszével agyonütötték. Az összesereglett férfiemberek el is temették ott helyben, nehogy kitudódjék a dolog, s a falut katonák felégessék. A cár fiáról szóló történetekről több mint három évtizeddel ezelőtt Kolacskovszky Lajos is írt az egri Igazság című lap hasábjain. Az ő általa lejegyzett változatok közül az alábbi különösen érdekes -lévén, hogy már akkor is igen idős felnémeti ember közlése nyomán írta le. Az elbeszélő olyan tősgyökeres felnémeti család tagja volt, amelyik már múlt században szerepel a község anyakönyveiben. Góner Miskának hívták az idős embert, írja Kolacskovszky -,aki nagy mesélő hírében állott, a falu szájaként emlegették. A családneve eredetileg Glóner volt, az anyakönyvekbe így is jegyezték be az itt tán másfél évszázada honos család tagjait. A könnyebb ejtés miatt változott a név az élő nyelvhasználatban, a mai napig is Gónernek mondják. Nos, Góner Miska így tudta a “cár” agyonveretésének históriáját: “a cári seregek 1849-ben a Vécsey-völgyön jöttek be Egerbe, s a vásártéren táboroztak le. A mindig éhes katonák kegyetlenül dézsmálták a szőlőket, gyümölcsösöket. Még a cár is rákapott a finom szotyogós körtére. Addig-addig kóstolgatta kínálatlanul, hogy a felnémetiek rajtamentek, agyonverték. Bár ne tették volna! Mert a főgenerális ezért rettentő sarcot rótt ki a falura. A nép képtelen volt a pénzt mind előteremteni. Úgy aztán egyik jóravaló egri kofa, Rendekné (az Ostrom utcában lakott, s a Kisasszony temetőben fekszik) adott egy véka aranyat, meg egy véka ezüstöt. Így maradt meg a község! A cárt Felnémeten nagy pompával, bandaszóval temették el”
A kételkedő Kolacskovszkyt az alábbi szavakkal nyugtatta Góner Miska:
“- Tán nem hisz?… Már pedig, édes Uram, úgy volt a dolog, ahogy mondtam. Nem az ujjamból szoptam, a nagyapámtól hallottam.
- Hátha tiszta papírosból olvasott a nagyapja?
- No, hallja, ha hazudós lett volna a nagyapám, meg se hallgattam vóna.”
Kolacskovszky Lajos azt is leírta, a felnémeti temetőben levő sírt maga is látta úgy 1927 körül, s akkortájt gyűjtött adatok szerint a falu népe így emlékezett: “Felnémeten a magtárt 1888-han alakították át iskolává. Amikor a kőpadlót felszedték, alatta teljesen száraz fővényben, szép szál férfi egészen ép csontvázát találták, Dús szőke haja leért a válláig. Homlokán kardcsapás (vagy baltaütés) helye látszott. A csontokat beszállították a községházára, és persze csodájára járt a fél falu. Dr. Hunyadi Búzás János szerint akkor rontott be édesapjához, a jegyzőhöz Korózs Tera néni, s jajveszékelve kérte az elöljáróságot, igyekezzék mielőbb eltűntetni a csontvázat, mert aki itt fekszik, az maga a cár. És ha nem a cár, legalábbis herceg. 1849. nyarán egyedül jött lóháton a faluba. A kabátján aranygombokat viselt. Szomjas volt a lelkem, betért egy pohár borra a kocsmába (a kocsma az erdészlak helyén állt.). A lovát egy cölöphöz kötötte. A zsebei tele voltak arannyal. A kocsmárost is arannyal fizette ki. Meglátták ezt az éppen ott lebzselő felnémetiek, nyolcan-tízen közülük összebeszéltek, a cárt agyonverték, kizsebelték, a lovát meg elkötötték. A hullát félelmükben a magtár pádimentuma alá rejtették.”
Kolacskovszky tudott egy nem Felnémetről, hanem Egerbocsról származó változatot is, amelyet egy Göböly Veres Zoltán nevű bocsi embertől hallott. Eszerint: “a cárt négy tábornokával a falu közepén, a híd mellett hantolták volna el. Ezek emlékét örökíti az ottani öt topolyafa.”
A “cár sírját” ma már hiába keressük a felnémeti temetőben. Lassan elfogytak mellőlünk azok az öregek is, akik a történet hagyományozói voltak. És a falu is átalakul, mi több: át is alakult már, elveszítve, elhagyva meseszerű, de megmentésre érdemes hagyományait. Őrizzünk meg ezekből mindent, ami ma talán még megmenthető! (1982)
Részletek Lőkös István: Átölelő szivárvány c. könyvéből
avagy: Miért is jó vidéki könyvtárosnak lenni ?
A ma már Egerhez tartozó Felnémet valamikor önálló község volt, első könyvtárát 1892-ben alapította három lelkes elöljáró. Ma a Bródy Sándor Könyvtár 2. sz. fiókkönyvtára működik itt, közel 10.000 kötetes könyvállománnyal. 1992-től vagyok itt könyvtáros, s gyakran elgondolkodom, hogy mennyire más egy ilyen településen létrehozott könyvtár élete, mennyire különbözik a nagyvárosokban lévő csodálatos, technikailag jól felszerelt, modern könyvtáraktól. Hiszen itt még érződik egyfajta falusias életmód, itt szinte mindenki ismeri egymást. Mikor idekerültem, elszomorított, hogy mindössze 152 a beiratkozott olvasók száma. Nem akartam tétlenül várni, míg valaki betéved a könyvtárba, úgy éreztem, nekem kell az olvasók “elé” mennem. Bevallom, szerencsés helyzetben voltam, hiszen tősgyökeres felnémeti vagyok, az itt élők nagy részét személyesen ismerem, a “megszólítás” tehát nem volt nehéz. Természetesen nem direkt módon történt ez a könyvtárba “csalogatás”. Elhatároztam, hogy készítek egy helytörténeti fotó- és dokumentum kiállítást. Szórólapokon, a helyi újságon keresztül kértem régi fényképeket, leveleket. Feldolgoztam Felnémet helytörténetét, az egri vármúzeumtól nagyon sok érdekes régi levelet, tárgyi emléket sikerült a bemutató idejére megkapnom. Az óriási érdeklődés, a kiállítás nagy sikere engem is meglepett. Kiderült, hogy milyen sok embert érdekel a település múltja. A kiállítás után megkeresett egy helyi önkormányzati képviselő, s néhány itt élő vállalkozóval, érdeklődővel közösen létrehoztunk egy alapítványt “Felnémet kultúrájáért” címmel. Megszületett egy állandó rendezvény, a “Felnémeti szüret”, melynek nyitó programja minden évben egy könyvtári kiállítás. Az elmúlt években volt már népviseleti, kézimunka kiállítás, és egy helyi fafaragó bemutatója is. Munkám legnagyobb elismerése, hogy évről évre nő a beiratkozott olvasók száma, a múlt évben 428 fő volt. Kilenckor nyitom a könyvtárat, alkalmazkodva a helyi igényekhez, hiszen a legtöbben ilyenkor indulnak a boltba, a kismamák ilyenkor kísérik a közeli óvodába a kicsiket, és a könyvtárat is “útba ejtik”. Az óvodások napi sétájuk során gyakran betérnek. Már tudják, hogy a mesefigurákkal díszített könyvespolc az övék, ott szabadon nézegethetik a sok színes könyvet. Nagyon fontos számomra, hogy szivesen jöjjenek ide, megszeressék a könyveket azok is, akik talán itt találkoznak vele először. A helyi általános iskola és gimnázium diákjainak nagy része beiratkozott olvasó, s rendszeresen járnak könyvtárismereti foglalkozásokra is. Minden nagyobb ünnep előtt (Karácsony, Húsvét) apró ajándékokat, díszeket is készíthetnek. Nagy örömöm, hogy egyre több az idős, nyugdíjas olvasó. Bennük, közöttük még érződik a múlt, a szokások, szívesen mesélik az életüket. Legidősebb olvasónk a 79 éves Margit néni, aki bár bottal jár és sok dioptriás szemüveget hord, mégis életkedvével, anekdotáival gyakran elkápráztatja az itt bóklászó középiskolásokat. Jó érzés, hogy a mai elidegenedett világban sikerült olyan személyes kapcsolatot kiépíteni az olvasókkal és olyan légkört teremteni a könyvtárban, ami az alapja annak, hogy szivesen jöjjön ide felnőtt és gyerek egyaránt. S ez az erkölcsi siker a mi szakmánkban sok mindenhez erőt adhat. (1996)
Vitkóczi Jánosné könyvtáros
A “Díszközgyűlési jegyzőkönyv” 1896. május 10-én, Hazánk ezredéves fennállásának emlékére tartott képviselőtestületi díszgyűlésről készült. A község e napon ünnepélyes keretek között 5db jegenyefát ültetett a községi téren. Sajnos a fák időközben elpusztultak, de a közgyűlés 100 éves évfordulója alkalmából, 1996-ban Felnémet városrész lakossága ünnepség keretében ismét emlékfát ültetett, (5 db álciprust) a templom mellett.
Legutóbbi hozzászólások