A gyár festőien szép környezetben épült 1949—50-ben. A nagy „világégés” sebeit alig begyógyító ország első új létesítményeinek egyike. Telephelyének kiválasztásánál döntő szempont volt a népgazdaság tervszerű arányos fejlesztésén belül a vidéki ipartelepítés. Az építőipar akkori fejlettségi szintjét figyelembe véve a gyár viszonylag rövid idő alatt felépült, és 1951-ben kezdett termelni.
Az első szakasz 1951-tő! (a gyár indulásától) 1955-ig (a Finomszerelvénygyár név felvételéig) tart. A gyár indulási problémáinak megoldása, a zökkenőmentes termelés megszervezése, a munkafegyelem megszilárdítása óriási feladatot jelentett. A feladatok megoldását nehezítette a termelés feltételeinek ellentmondásos helyzete: az egyik oldalon a nagysorozat-gyártásnak megfelelő modern technika, a másik oldalon az ipari tradíciókkal nem rendelkező mezőgazdasági munkás. Nehezítette a helyzetet az a tény is, hogy a szakmunkásokat és az irányítást végző szakembereket az ország különböző gyáraiból irányították át. A fennálló nehézségek ellenére 1953-ban olyan eredményt sikerült elérni, amely kiváltotta a felügyeleti szerv elismerését. A vállalat 1954-ben „Élüzem” kitüntetésben részesült. Az eredmény elérését dolgozóink lelkes, időt és fáradságot nem kímélő munkája tette lehetővé. Az elért eredmények mellett — szinte egyidőben — újabb gondként jelentkezett az eredeti megrendelés csökkenése. Ennek ellensúlyozására vonja be a gyártásba a vállalat 1954-ben a kerékpáralkatrészek és az orvosi fecskendők előállítását. 1955-ben a teljes termelési érték 62 millió forint, a létszám 1824 fő. A következő fejlődési szakasz 1955-től (a finomszerelvénygyár név felvételétől) 1963-ig (a Berva-moped gyártásának leállításáig) számítható. 1957-re az eredeti megrendelés majdnem nullára csökkent, így lázas sietséggel kellett újabb gyártmányokkal lekötni a kapacitást. 1957—58-ban, másfél év alatt készült el a 48 cm3-es Berva-moped gyártmány-és gyártástervezése, így indult meg 1958-ban a gyártása, majd később a „Panni” robogó licencének átvétele és gyártása. A kisjárművek gyártásának elindítása után 1959-ben kezdődött meg a 125 és 250 cm-es porlasztók gyártását. Ugyancsak 1959-ben indult az autóvillamossági cikkek termelése. A moped fejlesztése és gyártása új követelményeket vetett fel mind az előkészítés, mind a termelés területén. Mindenekelőtt ki kellett alakítani a gyártmányfejlesztést. A gyártmányfejlesztési részleg létrehozásán túl meg kellett erősíteni a technológiai részleget is.
A két szerv szakemberigénye— amely elsősorban nagy gyakorlattal rendelkező mérnököket követelt volna — komoly erőfeszítések és csak bizonyos kompromisszumok árán volt kielégíthető. A szükséges létszámkeretet csak fiatal mérnökökkel és technológusokkal lehetett feltölteni, mert nagy gyakorlattal rendelkező szakemberekből országosan is hiány mutatkozott. A szerszámüzem elsősorban szakmunkásgondokkal küzdött. A termelés területén új technológiai ágakat (hegesztés, festés, járműszerelés) és ezeknek megfelelő betanított és szakmunkás gárdát kellett kialakítani. Amíg egyrészt komoly gondként és problémaként jelentkezett a szakemberhiány, másrészt ugyanilyen probléma volt a szakképzetlen dolgozók foglalkoztatottsága. Ez a helyzet 1960 végére érezhetően javult, mivel az 1955 óta eltelt 5 év alatt a fiatal szakmunkás és műszaki gárda bizonyos gyakorlattal már rendelkezett, valamint az irányítás és a végrehajtás között az összhang nagymértékben javult. A fent vázolt problémák ellenére a vállalat a tervét teljesítette, a foglalkoztatottságot megfelelő szinten biztosította.
1962-ben megszűnt a kerékpáragy és a kisjármű gyártása. A kerékpáragyak gyártásának befejezése a vállalat elképzeléseinek megfelelően, míg a kisjárműé a vállalattól független, felsőbb szintű kereskedelmi és gazdaságpolitikai döntés alapján történt. Ez a döntés nagyon érzékenyen érintette az egész vállalatot, mert a járműgyártás komoly foglalkoztatást biztosított. Összegezve, az 1955 és 1963 közti időszak alatt a termelés dinamikusan fejlődött, a saját fejlesztésű és a licenc alapján gyártásba vett termékek a kapacitás lekötését és a foglalkoztatottságot megoldották. A nagymértékű licencátvétel azonban még mindig nem oldotta meg a profilgondokat. A következő fejlődési szakasz, amelynek kezdete 1963-ra tehető, átmeneti gondokkal indult. 1963-ban az előző évhez viszonyítva csökkent a termelési érték. A kerékpáragy és a kisjármű gyártásának leállítását a többi gyártmány felfutása csak részben tudta pótolni. A foglalkoztatottság ugyan nem csökkent, de a termelési érték visszaesése komoly gondot okozott. Ez a visszaesés készteti a vezetést a céltudatos profilkialakítás munkáinak elindítására. A céltudatos profilkeresés és – kiválasztás munkái mellett biztosítani kellett a rendelkezésre álló kapacitás lekötését és a foglalkoztatást. Így kezdték előállítani kiegészítő gyártmányként a saját fejlesztésű kerékpárvilágító garnitúrát és a MOFÉM-tól átvett kávéfőzőt. A profilkeresés és – kiválasztás első komoly eredménye a háztartási hűtőgépkompresszor gyártásának előkészítése és gyártása. A kompresszorgyártás beindítása a termék szigorú felületi és méretpontossági követelményei miatt igen komoly feladatot jelentett. A gyártmány egészen új követelményeket támasztott a fejlesztés, a gyártás, az átvétel terén. A másik kiválasztott termék az olajszabályozó volt, amit a Mechanikai Művektől vettek át. Gyártását 1966-ban kezdték el. További kiválasztott profil a Diesel-elemek gyártása volt. Ez a termék mind a méretpontosság, mind a felületi finomság szempontjából a kompresszornál is nagyobb követelményeket támasztott a vállalat kollektívájával szemben. Az említett termékkel együtt 1967-ben a vállalathoz került a Kismotor és Gépgyár III. sz. Gyáregysége. Ez a termékcsalád a gyár műszaki színvonalára igen nagy hatást gyakorolt. Bevezetése komoly beruházást követelt. Új edzőüzem épült. modern berendezéssel. Rendkívüli pontosságot biztosító nagyértékű gépeket kerültek beszerzésre. A fenti 3 termék meghonosodásával finommegmunkáló bázis alakult ki a vállalatnál. Erre a bázisra alapozva kötöttek 1967-ben a svéd Mecman céggel kooperációs szerződést, amelynek alapján 1968-ban megindult a pneumatikus automatikaelemek gyártása. A céltudatos profilkeresés munkája lényegében 1968-ra meghozta a várt eredményt. Ennek alapján határozta el a vállalat az újabb profiltisztítást. 1968-ban abba maradt a kávéfőzőgyártás, az autóvillamossági termékek közül a kapcsolókat további gyártásra átadták a Bakony Műveknek. 1969-ben megszűnt az Orvosi fecskendők gyártása, a kerékpár-világítógarnitúrát szintén a Bakony Művek kapta. 1962-ig számottevő beruházás nem volt a vállalatnál. A II. 5 éves terv időszakában már 76 millió forintos beruházást valósított meg. Ennek keretén belül új vízmű épült, 1964-ben elkészült a gyártmányfejlesztés új épülete. Befejeződött a TMK rekonstrukciója és bővítése, felépült és átadásra került a lakótelepen 48 lakás. 1965—70 között 158 millió forint a beruházás. A legnagyobb összeget, 42 millió forintot a Dieselelemek gyártására fordítottak. Ebből épült fel a 63-as épület, került átalakításra a 24-es épület, készült el az edzőüzem és berendezése.
A nagy célkitűzések mellett komoly gondot fordítottak szociális és jóléti feladatok megoldására. 1966-ban tanműhelyt létesítettek, Zamárdiban 44 férő helyes üdülőt építettek dolgozóik részére. Elkészült 20 lakás a 2-es lakótelepen. Ezen időszakba több öltözőt, fürdőt újítottak fel. 1962 és 1970 között dinamikusan növekedett a termelési érték: az 1962. évi 283 millió forintról 1970-ben 552 millió forintra — majdnem kétszeresére —‚ a létszám pedig 2355 főről 3663 főre emelkedett.
A következő fejlődési szakasz 1971-gyel kezdődött. Ez az időszaka IV. ötéves terv időszaka. Az első olyan fejlődési szakasz, amelyiknél visszaesés az előző évhez képest nem fordult elő. A termelésfelfutás igen jelentős: az 1970. évi 552 millió forintról 1975-re több mint 800 millió forintra emelkedett a termelési érték, a létszám egyidejű csökkenése mellett. A pneumatikus automatikaelemeknél 1970-1975 között volt a legdinamikusabb a fejlődés. 1973-ban újabb kooperációs szerződést kötött a vállalat a nyugatnémet Leibfried céggel, ami a pneumatika elemek választékának kiszélesítését jelentette. Ugyancsak a pneumatikán alapszik az autóbuszajtó működtető berendezés, amelynek gyártása 1972-ben kezdődött. A pneumatikus elemek beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, a jövőt illetően a legjelentősebb termék. A másik, dinamikusan fejlődő termékcsalád a háztartási és kereskedelmi hűtőkompresszor. A piaci jelzések alapján 1973 második felétől újra a háztartási hűtőkompresszorok fejlesztése került előtérbe azzal a céllal, hogy a kompresszor paramétereit a piac követelményeinek megfelelő szintre kell emelni. 1973-ban kezdődött el a Taurus-csatlakozók gyártása. Munkaerőgondok enyhítése céljából 1971-ben előüzemet létesítettek Hevesen. Az előüzem létesítésével párhuzamosan elkezdődött a végleges gyáregység építése, ami 1974-ben fejeződött be. Közben 1973-ban megszűnt a budapesti gyáregység. A hazai célgépgyártás tovább folytatódik a 70-es években. A pneumatikus elemek alkalmazásával elavult, korszerűtlen gépeket pótlólagos automatizálással — viszonylag kevés ráfordítással — korszerűsítettek. Az 1971 —75 közötti évek termelési értékének növekedése, az összlétszám csökkenése, a beruházás, az export, a termelékenység, az átlagkereset dinamikus fejlesztése arról tanúskodik, hogy eredményekben gazdag 5 esztendőt hagyott maga mögött a Finomszerelvénygyár.
Forrás: “25 éves a Finomszerelvénygyár”
A Berva-völgye előtte és utána:
Az első dolgozók:
Néhány termék a palettáról:
Munkatársak:
Az esztendők gyors rohanásával már lassan a hetedik iksz felé sodorja életének történetét a könyörtelen idő dr. Lőkös Istvánnak, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék egyetemi tanárának, a Magyar Tudományos Akadémia Modern Filológiai Bizottsága tagjának, akadémiai doktorának, több hazai és külföldön kiadott könyv szerzőjének, de amire ő mindig is büszke volt, Eger város polgárának.
A sok cím, rang, csendes egyszerű embert takar, akit az egri „Agórán”, a piactéren sokszor meg lehet találni barátainak, ismerőseinek és egykori tanítványainak gyűrűjében, amint magyaráz valamit a tudományból, vagy a kedvtelésből űzött erdei gombázás titkaiba avatja be hallgatóságát.
A baráti indítványra, hogy beszélgetni, történelmet, életutat idézni üljünk be egykoron szeretett kávézójába. Kicsit vonakodva fogadta, mintha szülővárosával kapcsolatban némi gondjai lennének, de belenyugvó mosollyal adta meg magát, és szaporázó léptekkel indultunk a Dobos cukrászda csendes miliőjébe, ahol először a kedves közös ismerősünkre, Gyurkó Gézára, Márkusz Lacira és Somody „Kukóra”, a népszerű sportkrónikásra emlékeztünk.
- Az egri születés és a felnémeti gyermekkor milyen indíttatást adta az életednek?
- Hároméves alig múltam, amikor szegény édesapámat a Tihaméri Malomban, ahol malomgépész volt, komoly baleset érte, s itt tovább nem dolgozhatott. Talán valami végkielégítést kaphatott, amiből házat bérelt Felnémeten, és a házban anyám nevére fűszerüzletet nyitott.
A Kertész úti életünket a falusi lét váltotta fel, amit én nemigen bántam. A szomszédban lakó hasonló korú gyerekekkel, Bíró Lajcsival, Kovács Mikivel jó cimboraságban teltek napjaim. Az általunk eszkábált „eketaliga” szekéren vidáman száguldoztunk a kertek alatt. Az elemi iskola első tanítója Szele Mária néni volt, akinek már dédapja, nagyapja, sőt nagybátyja is felnémeti kántortanító volt. Mária néni tanított betűvetésre és számolásra, de nagyon boldog voltam, amikor később kezembe adta az „Egri csillagokat”, mert addig a Hangya Naptárt, a „Függetlenség” sárguló újság lapjai adtak olvasnivalót, pedig olvasni rettenetesen szerettem. A fonóházak vidám nótázása, a „Bankó Apó” rezesbandája, a kukoricafosztáskor elhangzó mesék, regék, vagy izgalmas katonatörténetek nagy hatással voltak nyiladozó gyermeki értelmemre.
Az olvasás mellett, csak úgy magamtól megtanultam – mert nagyon szerettem a zenét is – klarinéton játszani. A nagyapai örökségemen pedig szaxofont vásároltam a szüleim legnagyobb örömére. A Farkas Miklós szervezte felnémeti jazz zenekar „rendes” tagja lettem, és hétvégi „cuhárékban”, lakodalmakban szórakoztattuk a vendégeket. Ez kis pénzt,is hozott a házhoz, amiből a középiskolás ruhámat megvehettem. Az egri polgári iskolát az akkori „kereskedelmi” követte. hiszen drága szüleim szerint a kereskedelmit végzettekből bankár, vasúti vagy postatiszt, azaz „tisztviselő”, állami alkalmazott lehetett. Ez akkor biztos jövőt jelentett.
- Ekkor következett tehát a „kereskedelmi”!
- Igen. Csak az az érdekessége a dolognak, hogy míg 1949 nyarán az Érseki Felsőkereskedelmi Fiúiskolába írattak be, de ősszel már a Közgazdasági Gimnáziumba, és 1950-ben pedig ugyanott, a Közgazdasági Technikumban folytattam tanulmányaimat. Hála az akkori oktatási program bizonytalanságának, a könyvvitel mellett főtárgyként tanították a magyar nyelv és irodalmat, a történelmet és a földrajzot is.
Drága emlékű néhai osztályfőnököm, Somlay Mihály tanár úr észrevette a humán érdeklődésemet, zenei vonzódásomat, és volt bátorsága ahhoz, hogy az 1951-52-ben a kötelező irodalmak mellett Gulácsy Irén, Makkai Sándor és Kodolány János műveit is figyelmünkbe ajánlotta. A pályára, ha lehet így fogalmaznom, orosz tanárom, Tóka János tanár úr indított, aki mindössze egy évig tanított bennünket, de kemény, férfias szigorral alapozta meg tudásunkat. Osztályfőnököm a Lenin Intézet felé egyengette volna lépteimet, de én, mint álmodozó, a Zeneművészeti Akadémiát céloztam meg, de mert nem volt konzervatóriumi végzettségem, szóba sem kerülhetett a Zeneművészeti. Az Orosz Intézetbe adtam be a jelentkezési lapomat, de mert az intézet megszűnt, az anyagaimat és engem átirányítottak Debrecenbe.
- A cívis város, az univerzitász milyen alapot, s irányítást adott a kutatói pályára?
- Még itt is vívódott bennem a zenész és az irodalmár. Az egyetemi diákzenekarban együtt játszottam Szepesi Gyuri barátommal, s legnagyobb sikerünket 1956 tavaszán, a 40 tagú szimfonikus zenekar bemutatkozásán értük el. A klarinét szólómnak nagy sikere volt. A diákesteken kívül játszottunk a városi MÉMOSZ székházban is. A zenekartól kaptam második ösztöndíjamat, amire akkor igen nagy szükségem volt. Az egyetemen az orosz nyelv mellé felvettem a magyart is, de fő szakom az orosz maradt és a szlávisztika. Egyetemi mestereim, Barta János, Bán Imre, Dombrovszky József és Angyal Endre professzori türelemmel vezettek az úton. Király Gyula professzor úr segítségével, támogatásával életem első tudományos pályamunkájával országos elismerést, díjat kaptam a II. Országos Diákköri Konferencián. Önszorgalommal, a nemzetiségi iskolai tankönyv, szószedet, szótár segítségével megtanultam szerb-horvátul, és így eredetiben tudtam olvasni, tanulmányozni a dél-szláv irodalmat, későbbi jó barátom Miroslav Krléza munkásságát.
Forrás: EgriRiport 1999.02.19. /-ács/
2011. február 17-én, csütörtökön 17.00-18.00 óra között Rázsi Botond alpolgármester, a 12. sz. választókerület képviselője a Pásztorvölygi Általános Iskola és Gimnázimban, előzetes telefonos egyeztetéssel (36/523-700/708-as mellék) fogaóórát tart.
Fotók:
Az élet különös ajándéka, hogy az évek múlásával a gyermekkor százszínű élményei úgy bukkannak fel emlékezetünk rejtett zugaiban, mint lappangó ódon kéziratok valamely elfeledett öreg szekrény porlepte polcain. Eszünkbe jutnak csínytevések, örömök és csalódások, no meg apró tragédiák is, amelyek — noha korántsem állott meg miattuk a világ — évtizedek múltán mégis az élmény frisses égével, s intenzitásával hatnak. Jól emlékszem, volt egy kutyánk, kistermetű, kedves jószág, hűséges házőrző, nekem még hűségesebb játszópajtásom. Tudott szolgálni szépen. hancúrozni velünk a gyepen, versenyt futni a biciklivel s a karikázó gyereksereggel, s persze konokul ugatni az arra haladó szekerek mellett. Egy különösen szép nyári reggelen, amikor még harmatos volt a fű a kertekben, s a hajnalka kerítésre kúszó indáin a virágok még nem zárták össze kék meg lila tölcséreiket, s az utca porát a mezőkre igyekvő gazdák szekerei verték fel, nos, ezen a számomra Oly emlékezetesen szép, napsütéses nyári reggelen hiába kerestem kedves kiskutyámat. Nem volt többé, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Azt mondták: elütötte az autó. Nem hittem el. Hisz autó abban az időben hetente ha egyszer vetődött arrafelé. Mért éppen most jött volna, ezen a reggelen? Tudtam, biztos voltam benne, hegy a Mojsit elpusztították, de nekem nem szabad volt tudni, hogyan és miért, és főként azt, hogy kitette. Napokig szomorkodtam miatta, s bár reménytelen volt, kerestem, hátba meglelem nyomát valahol. Az a reggel ma is oly tisztán jelenik meg képzeletemben, pontosan olyan, mint akkor volt. A hajnalka virágait most is látom a drótkerítés fonatán, s látom, meddig terjed a ház árnyéka az úttesten, s szemben a tanyamester házának falán a burjánzó vadszőlőt, s az árok partján ott vannak a keserűlapu óriási levelei, a szomszéd udvarban az égbenyúló koronatövisfák, s az udvaron ott áll elárvultan a kutyaól is, ahová többé nem húzódhatott be a zápor elől a rövid lábú, játékos fekete kutyus. Számomra akkor, bármily szép is volt, tragédiát szült az a reggel, s visszagondolva rá — majd félévszázad múltán — ma is igazi tragédiaként élem újra.
Voltak persze másféle élmények is. Derűsebbek, s vidámabbak. A patak vizéből kosárral kifogott hal épp oly örömteli élménnyé vált, mint a harangozás a toronyban, ahová Sándor Úr szigorú intelmeivel indulhattunk csak el, de maradandó élmény lett minden önfeledtjáték csakúgy, mint a mezőkön, s az erdőn való végtelen csavargás, vagy télen a hófödte dombokról a deszkából tákolt szánkón a lesiklás. E sokféle élményből összeálló, meseszerű világot szívesen idézzük fel önmagunkban, s általa bejárjuk újra és újra a színteret is, amelyhez kötődik. Régi ismerősökkel. gyerekkori játszópajtásokkal találkozva még inkább megszépül, s ezerszínűvé lesz az emlékezés. És ez már az identitás, az együvétartozás, a szűkebb hazához való kötödés érzetét fakasztja, s tudatosítja bennünk. Rohanó, elgépiesedő világunkban alighanem szükségszerűen. Fogódzót, egyfajta támaszt kínáló forrásvidékké lesz a szülőföld e szűkebb övezete, amelyben hamar megleljük az otthont, amely már nem létezik, de megnyugvást, kiegyensúlyozottságot ád így is nehéz pillanatokban. Emlékét és értékeit megőrizni a legszebb, a legnemesebb lokálpatriotizmus, amelynek persze, megvan az egyetemesebb értelme, s jelentősége is. Kivált olyan település esetében, amelyet az idő parancsolta változások fokozottabban érintettek, s érintenek. Számomra s velem még nyilván sokak számára ilyen szűkebb hazát jelent Felnémet. Igaz, nem volt szülőfalum, de az első, az ember életében meghatározó gyermekkori élmények okán mégis azzá lett. A felnevelő táj volt, szemléletformáló, a világban való eligazodást segítő, sokban mértéket szabó környezet. Hároméves korom óta tart a kötődés, s ahogy változik, szertefoszlik a falu egykori arculata, úgy erősödik ez a kapocs, s lesz egyre erősebb a kényszer: egybegyűjteni mindazt, ami ezt a valaha, a középkorban mezővárosi rangú települést reprezentálja. Van összegyűjteni való bőven. Történeti adatok, s a népszokások sokasága éppúgy táplálója lehet az effajta igyekezetnek, mint a népnyelv, amely a palócságon belül is egyedi színt jelent földrajzi neveivel éppúgy, mint sajátos szókincsével, változatos szólásanyagával, no meg a ragadványnevek ritkán tapasztalt gazdagságával. Ki tudja ma már pl., hogy ez a falu 1845-ben a hatalmas kiterjedésű érseki birtoktest egyik központja volt Felnérneti kasznárság néven, amelyhez a közeli Felsőtárkány és Szarvaskő mellett olyan távolabb eső falvak is tartoztak, mint Bakta (azaz: Egerbakta), vagy Fedémes? Legfeljebb a történettudomány művelői, mint ahogy az is csak a helyi kultúrhistóriában járatos szakember előtt ismert, hogy kiket is adott a tudománynak vagy éppen az iskola- ügynek ez a Bükk lábánál évszázadokon át oly kitartóan megbúvó település. Balássy Ferenc akadémikusról nemrég egy felnémeti tárgyú írásban tettünk már említést, de nem szólhattunk ott a tősgyökeres felnémetinek számító jeles irodalomtudásról, Török Konstantinról. aki a múlt század utolsó harmadában a ciszterciták bajai, egri és székesfehérvári gimnáziumában tanított szaktanárként magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, valamint latint, görögöt és franciát; és fontos értekezéseket írt a XVIII. század magyar irodalmáról sőt nyelvészeti kérdések is foglalkoztatták A megint csak egyedinek tetsző, bár a magyar néphagyomány egészébe illeszkedő folklórja is bizonyára őriz még mindig rejtve olyan töredékanyagot, amely a megmentésre érdemes. Még akkor is, ha az adott népdalszöveg variánsként élte közösségben. Csak a helyiek tudják, érzékelik igazán, hogy mennyire sajátosan felnémeti karakterű ez a kis népdalszöveg épp nyelvisége okán:
Erre gyere, ne menny árra. Ne menny a Bíró sorára: Híres lyányok laknak árra. Be van az ajtójok zárva.
Egy-egy történeti és szociografikus igényű tanulmányt érdemelne a falu múltjának néhány fejezete is. Az érseki uradalom egykori mintagazdasága tehenészetével, sertéstenyésztő telepével, igavonó állományával és nem utolsósorban tejüzemével, a két világháború közötti idők mezőgazdasági kultúrájának élvonalába tartozott. Egykorú adatok szerint ez a gazdaság állandó gazdasági cselédként mintegy negyven-ötven, némelykor több mint száz családfőnek biztosított munkalehetőséget. Az általuk eltartott családtagok száma jóval meghaladta a százat, s ez már önmagában is szociográfiai kép. Hát még, ha hozzá vesszük, hogy milyen szociális viszonyok között éltek. A cselédházakban rendszerint két család lakott egy közös, szabadkéményes konyhából és két földes szobából álló lakásban. A családfő béresként vagy fejősként dolgozott a patikatisztaságú mintagazdaságban, ez utóbbiak a fejés időszakaiban a higiéniai előírások szerint fehér munkaruhát viseltek. Még sokan emlékezhetne a tehénistálló tágas belső terére, kitűnő szellőzést biztosító ablakaira, téglás padlózatára, automata itatóberendezésére, a két hatalmas silógödörre, a takarmány szállítására szolgáló csillékre, s arra is, hogy az ablakokban tavasztól őszig muskátlierdő pompázott. A munka végeztével ebből a környezetből az évszázaddal korábban épült, földes, kisablakos, szabadkéményes otthonába tért haza a fejős, nagyjából olyan életviszonyok közé, amelyekről Illyés Gyula remekművében, a Puszták népében olvashatunk szemléletes sorokat. Lám, újra elindult az emlékek áradata, s a „fejőzet” (így nevezték a faluban az uradalmi tehenészetet s a tejüzemet) ismét felsejlett képe mellett megjelenik az egykori „hordógyár” is, azaz az Egri Erdő- és Faipari Rt. fatelepe és fűrészüzeme, amely a harmincas-negyvenes években mintegy száz-százhúsz szakképzetlen munkást, öt-hat tisztviselőt és két művezetőt foglalkoztatott. Milyen üzem volt? Korszerű vagy korszerűtlen abban az időben? Az ipartörténészek dolga eldönteni. Nekem tragédiák jutnak eszembe a „hordógyárról”, az egyik — mai fogalmak szerint — nyilvánvalóan üzemi balesetnek minősül, a másik gyermeki könnyelműség okozta tragédia volt. Lányi Jóskát, aki néhány esztendővel volt idősebb nálam, a gépszíj ragadta a gépek közé egy borús, esőre hajló nyári napon, a délutáni műszakban. Sehogyan sem tudtam akkor felfogni, hogy az a kedves, mosolygós fiú. akinek mindig szíves szava volt hozzánk, kisebbekhez, s akit ma is élő alakjában őriz emlékezetem, egyszerűen nem volt többé. Futótűzként terjedt el halálának híre, mire Sándor úr meghúzatta a lélekharangot, már a fél falu tudta, ki a halott. A kis Bálint Jóskát játék közben érte itt a halál egy napfényes, nyári vasárnap délután. A halomba rakott, feldolgozásra váró rönkök között fogócskáztak, amikor az egyik halom megindult, s a több mázsás hatalmas rönk a mellkasára esett. Biciklivel rohantak vele az orvoshoz, de már halott volt. Neki is meghúzták a lélekharangot… A „hordógyár” sokak munkahelye volt, történetéről alighanem vaskos monográfia készülhetne, amelyben a tények, a gazdasági, ipartörténeti adatsor mellett helyet kellene szorítani az emberi tényezőknek is. Annak például, hogy Vencel bácsi, a gépész óramű pontossággal szólaltatta meg reggel fél hétkor és hétkor, majd déli tizenkettőkor és egykor, végül délután ötkor a „gyár” szirénáját. amelyhez az órákat igazíthatták.
„Fútt-e má’ a gyár?” — kérdezték egymást napjában legalább kétszer, mert az időben való tájékozódás biztos alapja volta nap három időszakában Vencel bácsi jóvoltából megszólaló gyári sziréna. A vonathoz reggel pl. mindig a fél hetes „gyárfúváskor” kellett elindulnunk iskolaidőben. A gyárbeli időszámítás kapcsán egy másféle, az anekdoták világába illeszkedő történet is eszembe jut. Zsíros Károly a falu közismert „személyisége” volt, afféle „eredeti” figura, aki fölöttébb bölcs mondásaival szórakoztatta környezetét. Művezetője kérdezte tőle egyszer a hordógyárban: „Harangoztak-e már Károly?” És a válasz: „Hogyne kérem, még tegnap!” De meg kéne írni Mohácsi Úr történetét is, aki Isten tudja, honnan vetődött a faluba. A faháncsot faragta le reggeltől estig a rönkökről, este pedig beült a „tetejetlen csárdába” hogy napi alkoholszükségletét magához vegye. Itt érte a szomorú halál is. 1944-ben a németek a Szarvaskő-Felsőtárkány útelágazást felrobbantották, a detonációtól néhány ház, köztük a tetejetlen csárda is romhalmazzá lett. Mohácsit a csárda romjai alól szedték ki: a téli fagyban hetekig feküdt kék-zöld-lila-sárga holtteste a meszesgödörben. Ott van eltemetve a kert végében ma is, a vasúti pálya közelében… A hordógyár nyilvánvalóan az erdőgazdálkodástól s a fakitermeléstől függött, amelynek központja — mármint az érseki erdőgazdaságé — szintén Felnémeten volt. A „majorban”. A XVIII. században eredetileg kasznári laknak használt, kúriaszerűen kialakított épületben volt az erdőhivatal, s itt lakott a majd negyvenezer holdnyi erdőterület vezetője is, Urbánfy Ignác erdőfőtanácsos. A falu férfilakosságának egy része „ölfavágóként” végzett itt idényjellegű fakitermelő munkát. A kitermelt fa jelentős részét aztán felnémeti fuvarosok szállították a „hordógyárba” vagy a „rakodóba”. Az erdészet akkori épületét — sajnos — ma már hiába keressük. Néhány éve lebontották, pedig műemlék voltához nem férhetett kétség. A pincebeomlások veszélyének elhárítása után még szép tervekről hallottunk: művelődési otthon meg könyvtár kapott volna helyet a felújításra váró épületben, amelyben a cserépkályhák éppúgy műtörténeti értéket jelentettek, mint a mesterien megépített boltíves szobák. Aztán vandál kezek összetörték a kályhákat. a csillárokat kiszaggatták a mennyezetből, az ajtókat, ablakokat is összetörték. Emlékszem: a háború aknazáporát sértetlenül vészelte át ez a legrégibb felnémeti nagy ház. Három évtizeddel a front s a hadak elvonulása után — békében — romhalmazzá lett. Könnyű lehetett kimondani rá az ítéletet: le kell bontani. Joggal hihetjük: ez a szomorú példa is a még meglevő értékek megőrzésére int.. E sorokat fogalmazva többször eltűnődtem azon is: mi tette az idegenből jöttek számára is oly vonzóvá ezt a háború előtti években mintegy két és fél ezer lelket számláló falut? Mert a migráció állandónak tűnt. Már a század elején a vasútvonal megépítése után megindult a „bevándorlás”, a „hordógyár” prosperálása idején, majd a szarvaskői szénbánya megnyitásakor csak fokozódott. S nem is csak foglalkozás szerint (tisztviselőkkel, iparosokkal, kereskedőkkel) rétegződött a falu, hanem nemzetiségi tekintetben is. Egy 1936-os állapotot tükröző adatsor szerint pl. 2479 lakosból 2473 magyar, kettő német, egy szlovák, három pedig horvát volt. De valamennyien felnémetiekké lettek. A paraszti foglalkozású őslakosság munkaszeretete, fegyelmezettsége, barátságos természete, sajátos, egyszerre liberális és hallatlanul szigorú morálja — amely az „íratlan törvények” fogalmával illethető — volt elsődleges forrása e megtartó erőnek. Aligha idealizált a kép, amelyet vázlatosan rajzoltunk, hisz innét rég elszakadt emberek szeme ma is felcsillan a falu nevének hallatán, s az emlékező párbeszéd során közös ismerősöket keres nyomban emlékezetében mindkét fél. Ez is az identitás, az azonosságtudat jele. Ezért is zárnánk e nosztalgikus szálakkal színezett, emlékező és meditatív írást azzal, hogy ha gondolatsorunk másokban mai és hajdanvolt felnémetiekben rezonanciára talált, úgy igaznak tetszik ma is az egykori falu megtartó varázsa…
(1985)
Forrás: Lőkös István: Átölelő szivárvány
Az Aranymorzsák Gárdonyi Gézának kortársairól szóló írása.
SZEDERKÉNYI NÁNDOR
Az egriek örökös képviselője.
Tud magyarul, németül, diákul és különösen jártas a papok nyelvében.
Innen van, hogy az egri papság mindig hű támogatója. Persze ő is hű támogatója a papi érdekeknek.
A politikában sok vizet nem zavar, habár sokszor beszél, de a tollával érdekes munkákat végez. Így az általa megírt Heves vármegye monografiája, egyike a legszebb és legérdekesebb magyar monografiáknak.
A mult nyáron (1898 augusztus 2‑án) a budapest‑egri vonaton Szederkényi Nándor kedves társaságában utaztam.
Beszélgetésünk majdnem az út végéig az ő páratlan szorgalommal megírt Heves vármegye monografiája körül forgott. Én hogy még akkor nem olvastam ezt a jeles munkát, csak úgy, mint Herman Ottó, az egri hősasszonyok iránt érdeklődtem legjobban. Szederkényi elkedvetlenedett a kérdéseimtől és szinte fájdalmas arccal felelte:
- Nem találtam rájok vonatkozólag semmi adatot.
Én csak elképedtem erre a nyilatkozatra és mert a kocsiban mások is ültek, siettem másra terelni a beszélgetést.
De azt hiszem félreértettem Szederkényit. Ő mint szívvel‑lélekkel egri ember keztyűs grófnőket, skofiumos, sisakos Zrinyi Ilonákat és más bájos nemesi hölgyeket szeretett volna a történelem homályából kiszedni és leírni a vár hős védőinek s hogy ilyeneket nem talált, arra mondta, hogy semmi eredményre nem jutott a kutatásával.
Azonban, hogy én is úgy értettem a beszédét, mint a mi kiváló tudósunk Herman Ottó, napokig lidércként ült a mellemen az a gondolat, hogy az egri hősnők története pipabeszéd, koholmány s úgy éreztem magamat, mint a mesebeli öreg Mirkó király, akinek az országából elrabolták a napot.
Végre, hogy napok multával sem tudtam szabadulni a nyomástól, előszedtem az én kis könyvesházamból minden olyan történelmi munkát, amely Eger ostromáról beszél és hát meg is vigasztalódtam. Megtaláltam ugyanis, hogy a híres ostromban csakugyan vitézkedtek nők, ha nem is grófnők, nem is nemes rendűek, de mind magyarok; olyan nők, akik részint a várbeli őrkatonák feleségei voltak s az ostrom alatt a gyermekeiket is maguknál tartották, részint olyanok, akik a városból húzódtak fel a várba, vagy azokból az Eger mellett levő községekből, amelyeket a török tábor az ostrom alatt ellepett.
Én megelégedtem ezzel az eredménynyel s ha találkoztam volna azóta Szederkényivel, bizonyára tisztázódott volna ez a kérdés közöttünk. Mert nekem most már bizonyos, hogy ő az egri hősnők kérdését mesének nem tartja, csak mint sokan mások, azt a magyar amazon légiót kereste, amelyet a színműírók helyeznek el a Dobó bástyáin.
Hogy azonban Herman Ottó egy lap húsvéti számában Szederkényivel történt beszélgetését közli, ezzel országos kérdéssé válik Egernek szép híre. Hát mesebeszéd, koholmány a hős asszonyok küzdelme? Bizonyára sokan elkeserednek, mikor a mi történelmünknek ezt a fényes lapját kihullani látják.
Hát ne lássák kihullani!
Az egri ostrom történetét Tinódi Sebestyén írta meg legrészletesebben. A többi magyar történetíró Istvánfytól Acsádi Ignácig mind az ő Eger viadaláról való énekét tette maga elé, mikor ezt a történetet földolgozta. Ortelius Jeromosból is dolgoztak egynéhányan, de mert Ortelius maga is más forrásokból merített, a magyar történetírók őt inkább a munkájában levő képekért becsülik. Azonban az egri viadalt illetőleg Ortelius a szokottnál jobban becsülendő – ezt majd az írásom végén megmondom.
Nézzük Tinódit. Még nem száradt föl a török vér, még melegek voltak a falak az ágyúk alatt s a borbélyok reggeltől estig kötözgették, mosogatták a száz meg száz sebesültet a vár udvarán, mikor Tinódi Egerbe érkezett. Szinte látom, hogyan tartja kezében a papirost és hogyan kérdez és jegyez minden nevet, minden számot, minden dátumot. Kétségtelen, hogy egy nagy hőséneket tervez, aminőt a Homerosz Iliásza. Mert ilyen diadalt nem ért még, nem is hallott. Ebben akarja megörökíteni a nevét és költészetét.
Fájdalom, a sokat hányódott lantosnak soha sem volt erre ideje és nyugalma s ami verse a viadalról fönnmaradt, az csak vázlata a tervezett munkának.
De ebben is riporteri hűséggel számlálja el, hogy hány férfi és hány nő volt a várban, hogyan készültek a harcra, ki hol állott és küzdött, úgy, hogy az ének nem is egyéb, mint rossz rímekbe szedett hadi tudósítás.
Tőle tudjuk meg elsősorban, hogy hány nő volt a várban az ostrom alatt:
“Valának szorgalmatosak tisztökben Falukról es parasztak harmincnégyen, Sütő asszonynépek es tizennégyen, Egyéb asszonyok, gyermekök negyvenöten.”
Tehát negyven‑ötven volt az asszonynép száma és hogy nem úri rendből valók, az kétségtelen. Dobónak a felesége, meg a többi tiszt asszonya mind távol volt, jobbára a Felföldön, ahova a törökdúlás nem ért. De vajjon levon‑e ez valamit az események értékéből?
Az asszonyok csak az utolsó rohamban vettek részt. Előbb nem is volt rájok szükség. Hanem hogy az a nap, támadókra és védőkre egyaránt meleg nap volt:
“Dobó futamék bástyába hertelen. Ott minden népét erősen biztatja. Azt köveket asszonynépvel hordatja. Viadalhoz azzal jobban támasztja. Gyorsan, vitéz asszonyok hagyigálnak.” stb.
Aki tudja, hogy a régi történetírók a legjelentősebb eseményt se mondják el bővebben, mint egy ilyen rövid feljegyzésben, annak ennyi adat is elég lenne, hogy az egri asszonyok lehullt cserkoszorúját visszategye a fejükre. Azonban, hogy Tinódi is jeles valaminek tekintette az asszonyok csatáját, kitűnik egy másik énekéből, amelynek a címe:
Egri históriák summája.
Ebben rövidebben mondja el az ostromot s a nőket nem hogy kifelejtené, mint jelentéktelen epizódját a viadalnak, hanem még körülményesebben emlékezik meg róluk, mint az előbbi énekében.
Azt mondja:
A tömlöcz bástyánál Dobó vala. Ott ő apródját ellőtték vala, Ő keze lába sebösült vala, Ott asszonynépek vitézködnek vala. Lám sok köveket vártákra hordnak, Nagy bátor szívvel ők hagyigálnak.
Ez már amint én látom, olyan világos és határozott bizonyíték, hogy több könyvre és írásra nem is kellene hivatkoznom.
De van még:
Dobó a törökök eltakarodása után terjedelmes jelentést küldött a királynak. Ez a jelentés bizonyára megvan most is a bécsi udvari levéltárban. Csak elő kellene kotorni. A mi országos levéltárunkban (a limbusban) meg van a jelentésnek az a része, amely a sebesült vitézeket sorolja föl, hogy a királytól jutalmat kapjanak, valamint az özvegyeket és árvákat, akik az ostromban vesztették el a családapát, hogy ezek is részesüljenek a király atyai gondoskodásában.
Ezek a nők, akik itt meg vannak nevezve, vagyontalanok s csak ezek lehettek ostrom alatt a várban, mert hogy szegények voltak s a férjük katona, nem is volt hova máshova menekülniök. Van köztük maklári és felnémeti nő is. Mind a két falut elhagyta a magyarság a török jövetelkor és vagy Borsodba, vagy a Mátrába futottak. A nők nagyobbrésze azonban egri emberek özvegye. Ezek tehát mind afféle vörös boron erősödött, tüzes, magyar menyecskék bizony nem nézték tétlenül, mikor a török az ő Jánoskájukat, Miskájukat ütögette.
A neveik: Kassayné Margit, Nagyné Orsolya, Törökné Anna (egri), Szabóné Anna, Mészárosné Örzse (egri), Vassné Katalin, Bertalanné Katalin (várbeli katona özvegye), Nagyné Dorottya (egri), Molnár Jánosné Apollónia (egri), Deliné Örzse (várbeli), Kassika Örzse (felnémeti), Molnár Ambrusné Apollónia, András diák neje Ágnes (egri), Gyurkóné Margit (a Mecskei szolgájának felesége), Nagy Balázsné Dorottya, Abádyné Klára és Szőrné Katalin, ez a maklári molnárnak a felesége.
Mondom, csak azok vannak megnevezve, akiknek Dobó adományt kért.
Ezeken kívül a szegény sorsú sebesült vitézek névsorában is van egy női név. Azt mondja a lajstrom:
“Margaretha consors Casparis Kochys una cum marito suo per pixidem et lapides vulnerata, merentur flor 4., et, maritus vestem.”
(Kocsis Gáspárné Margit a férjével együtt golyóktól és kövektől sebesült. Jutalmuk 4 forint és a férjnek ruha.)
A többi sebesült is csak 2‑3 forintot kapott, pedig voltak köztük elegen, akik vagy kezüket, vagy lábukat, vagy szemük világát vesztették s nem egynek a megemlítésénél odajegyzi Dobó:
“Perpetuus mendicus factus” (örökké koldussá nyomorodott.)
A töröktől elvett zászlókat, köztük Ali basa aranyos vörös bársony zászlaját, az ostrom után való napon négytagú küldöttség vitte Bécsbe I. Ferdinándhoz. Névszerint: Vajda János, Iványi György, Somogyi András és Kőszegi Albert.
Ortelius Jeromos, aki az esemény után talán tíz esztendőre került a bécsi császári udvarhoz íródeáknak, eleget hallhatott ottan azokból a történetekből, amelyeket a négy vitéz az ostromról elbeszélt s a kezén is foroghattak a Dobó jelentései, Dobót pedig minden bizonynyal személyesen is ismerte. Az Ortelius terjedelmes magyar‑török harci krónikájában az egri nőkről ezeket olvassuk:
“…auch die Weiber mit Steiner, siedheissem Wasser, Bechkräntzen und dergleichen zulieffen, und dem Feind gevaltigen Abbruch thäten, und sich nicht als Menschen, sondern als grimmige Löwen und Bären erzeigten.”
Magyarul folytatom az idézett hely szavait:
“Többek között egy asszony a leányával együtt ott volt a bástyán, a harcoló férj mellett. Mikor ez golyótól találva holtan rogyott össze, nem akarta addig elhinni, míg érte boszút nem áll. Elkapta a kardját és pajzsát s hamarosan három törököt küldött a másvilágra. Csak ezután ölelte föl a férje holttestét és vitte a templomba, később pedig a temetőbe.
Egy másik asszony, – így folytatja Ortelius, – követ vitt a fején, hogy az ellenségre vesse, azonban a fejét szétlőtték. Ekkor a leánya fölragadta az anyja vérétől pirosló követ és lezúdította. Két török halt szörnyet a kő alatt s még másik kettő is elterült.”
Hát talán ezt lehetne koholmánynak nevezni, ha már valakinek az a nézete, hogy minden koholmány, ami szép és amit csak egy történetíró állít egymagában.
De ha elgondoljuk azt, hogy abban az esztendőben, mikor a török föl akarta falni egész Magyarországot s immáron Temesvár, Szolnok, az egész Alföld, az egész Duna melléke a hatalmába került, s csak az egy Eger verte vissza a Fölvidék kapujában a törököt, Bécsben ez az esemény oly nagy örömet kelthetett, hogy a négy egri vitézt kézről‑kézre kapdosták és töviről‑hegyire elbeszéltették velök a negyvennapos viadalt.
Aztán meg hogy a későbbi esztendőkben Dobó is megfordult egynehányszor az udvarnál, már hol mint ünnepelt hős, hol mint könyörgő rab, – az ottaniak aligha találtak a vele való beszélgetésre érdekesebb anyagot, mint azt a híres ostromot, amely a török‑magyar harcokban a legragyogóbb diadallal végződött.
Ortelius Jeromos tehát, amit az egri nőkről följegyzett, a bécsi udvarban hallhatta s valószínűleg magától Dobótól is.
Vajjon föltehető‑e egy osztrákká vált németről, aki a kétfejű sas rezidenciájában lakik, hogy adatokat kohol a magyar dicsőség megörökítésére.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Ritka kincsekkel gyarapodott Eger helytörténeti anyaga Farkas Péter jóvoltából. Buenos Airesből sikerült 90 darab fekete-fehér képet kapnia az 1944. október 28-ai bombatámadásról. Folytatás
Legutóbbi hozzászólások