Get Adobe Flash player

Az élet különös ajándéka, hogy az évek múlásával a gyermekkor százszínű élményei úgy bukkannak fel emlékezetünk rejtett zugaiban, mint lappangó ódon kéziratok valamely elfeledett öreg szekrény porlepte polcain. Eszünkbe jutnak csínytevések, örömök és csalódások, no meg apró tragédiák is, amelyek — noha korántsem állott meg miattuk a világ — évtizedek múltán mégis az élmény frisses égével, s intenzitásával hatnak. Jól emlékszem, volt egy kutyánk, kistermetű, kedves jószág, hűséges házőrző, nekem még hűségesebb játszópajtásom. Tudott szolgálni szépen. hancúrozni velünk a gyepen, versenyt futni a biciklivel s a karikázó gyereksereggel, s persze konokul ugatni az arra haladó szekerek mellett. Egy különösen szép nyári reggelen, amikor még harmatos volt a fű a kertekben, s a hajnalka kerítésre kúszó indáin a virágok még nem zárták össze kék meg lila tölcséreiket, s az utca porát a mezőkre igyekvő gazdák szekerei verték fel, nos, ezen a számomra Oly emlékezetesen szép, napsütéses nyári reggelen hiába kerestem kedves kiskutyámat. Nem volt többé, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Azt mondták: elütötte az autó. Nem hittem el. Hisz autó abban az időben hetente ha egyszer vetődött arrafelé. Mért éppen most jött volna, ezen a reggelen? Tudtam, biztos voltam benne, hegy a Mojsit elpusztították, de nekem nem szabad volt tudni, hogyan és miért, és főként azt, hogy kitette. Napokig szomorkodtam miatta, s bár reménytelen volt, kerestem, hátba meglelem nyomát valahol.
Az a reggel ma is oly tisztán jelenik meg képzeletemben, pontosan olyan, mint akkor volt. A hajnalka virágait most is látom a drótkerítés fonatán, s látom, meddig terjed a ház árnyéka az úttesten, s szemben a tanyamester házának falán a burjánzó vadszőlőt, s az árok partján ott vannak a keserűlapu óriási levelei, a szomszéd udvarban az égbenyúló koronatövisfák, s az udvaron ott áll elárvultan a kutyaól is, ahová többé nem húzódhatott be a zápor elől a rövid lábú, játékos fekete kutyus. Számomra akkor, bármily szép is volt, tragédiát szült az a reggel, s visszagondolva rá — majd félévszázad múltán — ma is igazi tragédiaként élem újra.

Voltak persze másféle élmények is. Derűsebbek, s vidámabbak. A patak vizéből kosárral kifogott hal épp oly örömteli élménnyé vált, mint a harangozás a toronyban, ahová Sándor Úr szigorú intelmeivel indulhattunk csak el, de maradandó élmény lett minden önfeledtjáték csakúgy, mint a mezőkön, s az erdőn való végtelen csavargás, vagy télen a hófödte dombokról a deszkából tákolt szánkón a lesiklás.
E sokféle élményből összeálló, meseszerű világot szívesen idézzük fel önmagunkban, s általa bejárjuk újra és újra a színteret is, amelyhez kötődik. Régi ismerősökkel. gyerekkori játszópajtásokkal találkozva még inkább megszépül, s ezerszínűvé lesz az emlékezés. És ez már az identitás, az együvétartozás, a szűkebb hazához való kötödés érzetét fakasztja, s tudatosítja bennünk. Rohanó, elgépiesedő világunkban alighanem szükségszerűen. Fogódzót, egyfajta támaszt kínáló forrásvidékké lesz a szülőföld e szűkebb övezete, amelyben hamar megleljük az otthont, amely már nem létezik, de megnyugvást, kiegyensúlyozottságot ád így is nehéz pillanatokban. Emlékét és értékeit megőrizni a legszebb, a legnemesebb lokálpatriotizmus, amelynek persze, megvan az egyetemesebb értelme, s jelentősége is. Kivált olyan település esetében, amelyet az idő parancsolta változások fokozottabban érintettek, s érintenek. Számomra s velem még nyilván sokak számára ilyen szűkebb hazát jelent Felnémet. Igaz, nem volt szülőfalum, de az első, az ember életében meghatározó gyermekkori élmények okán mégis azzá lett. A felnevelő táj volt, szemléletformáló, a világban való eligazodást segítő, sokban mértéket szabó környezet. Hároméves korom óta tart a kötődés, s ahogy változik, szertefoszlik a falu egykori arculata, úgy erősödik ez a kapocs, s lesz egyre erősebb a kényszer: egybegyűjteni mindazt, ami ezt a valaha, a középkorban mezővárosi rangú települést reprezentálja. Van összegyűjteni való bőven. Történeti adatok, s a népszokások sokasága éppúgy táplálója lehet az effajta igyekezetnek, mint a népnyelv, amely a palócságon belül is egyedi színt jelent földrajzi neveivel éppúgy, mint sajátos szókincsével, változatos szólásanyagával, no meg a ragadványnevek ritkán tapasztalt gazdagságával. Ki tudja ma már pl., hogy ez a falu 1845-ben a hatalmas kiterjedésű érseki birtoktest egyik központja volt Felnérneti kasznárság néven, amelyhez a közeli Felsőtárkány és Szarvaskő mellett olyan távolabb eső falvak is tartoztak, mint Bakta (azaz: Egerbakta), vagy Fedémes? Legfeljebb a történettudomány művelői, mint ahogy az is csak a helyi kultúrhistóriában járatos szakember előtt ismert, hogy kiket is adott a tudománynak vagy éppen az iskola- ügynek ez a Bükk lábánál évszázadokon át oly kitartóan megbúvó település.
Balássy Ferenc akadémikusról nemrég egy felnémeti tárgyú írásban tettünk már említést, de nem szólhattunk ott a tősgyökeres felnémetinek számító jeles irodalomtudásról, Török Konstantinról. aki a múlt század utolsó harmadában a ciszterciták bajai, egri és székesfehérvári gimnáziumában tanított szaktanárként magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, valamint latint, görögöt és franciát; és fontos értekezéseket írt a XVIII. század magyar irodalmáról sőt nyelvészeti kérdések is foglalkoztatták
A megint csak egyedinek tetsző, bár a magyar néphagyomány egészébe illeszkedő folklórja is bizonyára őriz még mindig rejtve olyan töredékanyagot, amely a megmentésre érdemes. Még akkor is, ha az adott népdalszöveg variánsként élte közösségben. Csak a helyiek tudják, érzékelik igazán, hogy mennyire sajátosan felnémeti karakterű ez a kis népdalszöveg épp nyelvisége okán:

Erre gyere, ne menny árra. Ne menny a Bíró sorára:
Híres lyányok laknak árra. Be van az ajtójok zárva.

Egy-egy történeti és szociografikus igényű tanulmányt érdemelne a falu múltjának néhány fejezete is. Az érseki uradalom egykori mintagazdasága tehenészetével, sertéstenyésztő telepével, igavonó állományával és nem utolsósorban tejüzemével, a két világháború közötti idők mezőgazdasági kultúrájának élvonalába tartozott. Egykorú adatok szerint ez a gazdaság állandó gazdasági cselédként mintegy negyven-ötven, némelykor több mint száz családfőnek biztosított munkalehetőséget. Az általuk eltartott családtagok száma jóval meghaladta a százat, s ez már önmagában is szociográfiai kép. Hát még, ha hozzá vesszük, hogy milyen szociális viszonyok között éltek. A cselédházakban rendszerint két család lakott egy közös, szabadkéményes konyhából és két földes szobából álló lakásban. A családfő béresként vagy fejősként dolgozott a patikatisztaságú mintagazdaságban, ez utóbbiak a fejés időszakaiban a higiéniai előírások szerint fehér munkaruhát viseltek. Még sokan emlékezhetne a tehénistálló tágas belső terére, kitűnő szellőzést biztosító ablakaira, téglás padlózatára, automata itatóberendezésére, a két hatalmas silógödörre, a takarmány szállítására szolgáló csillékre, s arra is, hogy az ablakokban tavasztól őszig muskátlierdő pompázott. A munka végeztével ebből a környezetből az évszázaddal korábban épült, földes, kisablakos, szabadkéményes otthonába tért haza a fejős, nagyjából olyan életviszonyok közé, amelyekről Illyés Gyula remekművében, a Puszták népében olvashatunk szemléletes sorokat.
Lám, újra elindult az emlékek áradata, s a „fejőzet” (így nevezték a faluban az uradalmi tehenészetet s a tejüzemet) ismét felsejlett képe mellett megjelenik az egykori „hordógyár” is, azaz az Egri Erdő- és Faipari Rt. fatelepe és fűrészüzeme, amely a harmincas-negyvenes években mintegy száz-százhúsz szakképzetlen munkást, öt-hat tisztviselőt és két művezetőt foglalkoztatott. Milyen üzem volt? Korszerű vagy korszerűtlen abban az időben? Az ipartörténészek dolga eldönteni. Nekem tragédiák jutnak eszembe a „hordógyárról”, az egyik — mai fogalmak szerint — nyilvánvalóan üzemi balesetnek minősül, a másik gyermeki könnyelműség okozta tragédia volt. Lányi Jóskát, aki néhány esztendővel volt idősebb nálam, a gépszíj ragadta a gépek közé egy borús, esőre hajló nyári napon, a délutáni műszakban. Sehogyan sem tudtam akkor felfogni, hogy az a kedves, mosolygós fiú. akinek mindig szíves szava volt hozzánk, kisebbekhez, s akit ma is élő alakjában őriz emlékezetem, egyszerűen nem volt többé. Futótűzként terjedt el halálának híre, mire Sándor úr meghúzatta a lélekharangot, már a fél falu tudta, ki a halott.
A kis Bálint Jóskát játék közben érte itt a halál egy napfényes, nyári vasárnap délután. A halomba rakott, feldolgozásra váró rönkök között fogócskáztak, amikor az egyik halom megindult, s a több mázsás hatalmas rönk a mellkasára esett. Biciklivel rohantak vele az orvoshoz, de már halott volt. Neki is meghúzták a lélekharangot…
A „hordógyár” sokak munkahelye volt, történetéről alighanem vaskos monográfia készülhetne, amelyben a tények, a gazdasági, ipartörténeti adatsor mellett helyet kellene szorítani az emberi tényezőknek is. Annak például, hogy Vencel bácsi, a gépész óramű pontossággal szólaltatta meg reggel fél hétkor és hétkor, majd déli tizenkettőkor és egykor, végül délután ötkor a „gyár” szirénáját. amelyhez az órákat igazíthatták.

„Fútt-e má’ a gyár?” — kérdezték egymást napjában legalább kétszer, mert az időben való tájékozódás biztos alapja volta nap három időszakában Vencel bácsi jóvoltából megszólaló gyári sziréna. A vonathoz reggel pl. mindig a fél hetes „gyárfúváskor” kellett elindulnunk iskolaidőben. A gyárbeli időszámítás kapcsán egy másféle, az anekdoták világába illeszkedő történet is eszembe jut. Zsíros Károly a falu közismert „személyisége” volt, afféle „eredeti” figura, aki fölöttébb bölcs mondásaival szórakoztatta környezetét. Művezetője kérdezte tőle egyszer a hordógyárban: „Harangoztak-e már Károly?” És a válasz: „Hogyne kérem, még tegnap!”
De meg kéne írni Mohácsi Úr történetét is, aki Isten tudja, honnan vetődött a faluba. A faháncsot faragta le reggeltől estig a rönkökről, este pedig beült a „tetejetlen csárdába” hogy napi alkoholszükségletét magához vegye. Itt érte a szomorú halál is. 1944-ben a németek a Szarvaskő-Felsőtárkány útelágazást felrobbantották, a detonációtól néhány ház, köztük a tetejetlen csárda is romhalmazzá lett. Mohácsit a csárda romjai alól szedték ki: a téli fagyban hetekig feküdt kék-zöld-lila-sárga holtteste a meszesgödörben. Ott van eltemetve a kert végében ma is, a vasúti pálya közelében…
A hordógyár nyilvánvalóan az erdőgazdálkodástól s a fakitermeléstől függött, amelynek központja — mármint az érseki erdőgazdaságé — szintén Felnémeten volt. A „majorban”. A XVIII. században eredetileg kasznári laknak használt, kúriaszerűen kialakított épületben volt az erdőhivatal, s itt lakott a majd negyvenezer holdnyi erdőterület vezetője is, Urbánfy Ignác erdőfőtanácsos. A falu férfilakosságának egy része „ölfavágóként” végzett itt idényjellegű fakitermelő munkát. A kitermelt fa jelentős részét aztán felnémeti fuvarosok szállították a „hordógyárba” vagy a „rakodóba”.
Az erdészet akkori épületét — sajnos — ma már hiába keressük. Néhány éve lebontották, pedig műemlék voltához nem férhetett kétség. A pincebeomlások veszélyének elhárítása után még szép tervekről hallottunk: művelődési otthon meg könyvtár kapott volna helyet a felújításra váró épületben, amelyben a cserépkályhák éppúgy műtörténeti értéket jelentettek, mint a mesterien megépített boltíves szobák. Aztán vandál kezek összetörték a kályhákat. a csillárokat kiszaggatták a mennyezetből, az ajtókat, ablakokat is összetörték. Emlékszem: a háború aknazáporát sértetlenül vészelte át ez a legrégibb felnémeti nagy ház. Három évtizeddel a front s a hadak elvonulása után — békében — romhalmazzá lett. Könnyű lehetett kimondani rá az ítéletet: le kell bontani. Joggal hihetjük: ez a szomorú példa is a még meglevő értékek megőrzésére int..
E sorokat fogalmazva többször eltűnődtem azon is: mi tette az idegenből jöttek számára is oly vonzóvá ezt a háború előtti években mintegy két és fél ezer lelket számláló falut? Mert a migráció állandónak tűnt. Már a század elején a vasútvonal megépítése után megindult a „bevándorlás”, a „hordógyár” prosperálása idején, majd a szarvaskői szénbánya megnyitásakor csak fokozódott. S nem is csak foglalkozás szerint (tisztviselőkkel, iparosokkal, kereskedőkkel) rétegződött a falu, hanem nemzetiségi tekintetben is. Egy 1936-os állapotot tükröző adatsor szerint pl. 2479 lakosból 2473 magyar, kettő német, egy szlovák, három pedig horvát volt. De valamennyien felnémetiekké lettek. A paraszti foglalkozású őslakosság munkaszeretete, fegyelmezettsége, barátságos természete, sajátos, egyszerre liberális és hallatlanul szigorú morálja — amely az „íratlan törvények” fogalmával illethető — volt elsődleges forrása e megtartó erőnek. Aligha idealizált a kép, amelyet vázlatosan rajzoltunk, hisz innét rég elszakadt emberek szeme ma is felcsillan a falu nevének hallatán, s az emlékező párbeszéd során közös ismerősöket keres nyomban emlékezetében mindkét fél. Ez is az identitás, az azonosságtudat jele. Ezért is zárnánk e nosztalgikus szálakkal színezett, emlékező és meditatív írást azzal, hogy ha gondolatsorunk másokban mai és hajdanvolt felnémetiekben rezonanciára talált, úgy igaznak tetszik ma is az egykori falu megtartó varázsa…

(1985)

Forrás: Lőkös István: Átölelő szivárvány

Megosztás

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Naptár

2019. április
H K S C P S V
« okt    
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930  

Heves megyei Hírlap

Időjárás