Vitkóczi Jánosné előadása a felnémeti nyugdíjas klubban

Népviselet 

Az egri és felnémeti népviselet tehát a palóc néprajzi csoporthoz tartozott, mégis jelentősen eltért egymástól. Még a néprajzi lexikon is kiemeli a palóc népviselettől eltérő felsőtárkányi és felnémeti népviseletet.

 A férfiak népviselete egyike a legegyszerűbb viseleteknek. Általában bő, vászon nadrágot, bő, hosszú inget viseltek, fekete kalapot és szögletes kötényt. Az asszonyok fonta- szőtte gyapjúból és kenderből készült a ruházatuk, vászoningük ujjnyi keskeny kézelőjét piros-kék keresztölttéssel varrták ki. Általában csak a falu bírája és egy-két nagyobb gazda hordott Úgynevezett kerek bundát, vagyis subát, az egyszerűbb emberek inkább ködmönt hordtak, mert azt kevesebből is elő lehetett állítani.

A századfordulón a házilag előállított gyapjúszőtteseket felváltották a gyári szövetek, posztók. A férfiviseletre is jellemző lett, ahogy itt akkoriban mondták, a „mondva csinált”, azaz a rendelésre készített és a vásárokon árult fekete vagy kék posztóöltözet. A szabók ismerték az egyes vidékek jellegzetes viseletét és a vásárokra már ilyen öltözeteket készítettek. A felnémeti női viseletben is a kendervászonnak jutott a legnagyobb szerep, egészen a XVIII. századig, nem csak az alsó, hanem a felsőruháikat is ebből készítették. Hétköznapon a ház körül kendervászonból való úgynevezett félinget, és pendelyt, kötényt viseltek. A XIX. század elején a felnémeti asszonyok lányok még nem hordtak pruszlikot. A féling, azaz az ingváll kivágását a fejrevaló kendő végeivel takarták el. Az 1880-as 90-es években a fiatal lányok ünneplő viselete a kékfestő lett. Dolgozónak (felsőszoknyának, köténynek az otthon szőtt vásznat festették be). Kétféle kötényt viseltek: kétszelest, a majdnem az egész szoknyát beborítót, és az egyszeles „szakácskát”.

A nagylányok tenyérnyi széles cifraszalagokba fonták a hajukat. Az asszonyoknál a főkötő formájáról s díszítéséről meg lehetett állapítani a viselőjének a korát és társadalmi hovatartozását.

Az 1900-as évektől a posztót és a vastagabb szöveteket felváltották a vékonyabb szövetek, selymek. Híres volt az úgynevezett ötkoronás színjátszóselyem, de ismerték már ebben az időszakban a rózsaszín és kék atlaszselymet, a brokátokat és a fehér selymeket is, amelyekből később a menyasszonyok ruhája készült. Ekkor már az olcsó gyolcsokat, flanellanyagokat csak „köznaplóra”, vagy alsószoknyának vásárolták.

Mint említettem is az előbb, a palóc női viselet a rövid szoknyás viseletek közé tartozott, és ettől eltért a felnémeti csodaszép viselet. Még a néprajzi lexikon is kiemeli a Felnémeten, Felsőtárkányban és a szlovákiai Ipolyvarbón hordott megkapóan ünnepélyes, hosszú szoknyás öltözetet. A felnémeti viseletben a szoknya a magasszárú cipőig ért, a hozzávaló frakkos kabát és a pruszlik püspöklila, búzakék- esetenként fekete és zöld – bársonyból készült.

Hétköznapok:

Ha szeretnénk megidézni, magunk elé képzelni, milyen is lehetett a felnémeti emberek élete, nézzük meg, milyen volt ekkor egy hagyományos parasztudvar. Jellemző volt, hogy a község belső részén egymásba értek a kertek. Szinte mindenütt nagy, füves udvar: egyik szélén a ház, középen a gémeskút, másik szélén az istálló. Az ól falához támasztva a kukoricaszár, végében a fészer. Ezalatt az eke, eketaliga, lovaskocsi, hogy ne ázzanak. A fal mellé állítva a vasborona. A falon felakasztva a faborona, hosszú létra, gereblyék. Lánc csomó feküdt a sarokban, a tetőbe szúrva a kasza. Eresz alá akasztva tartották a kapákat, a kicsik a gyerekeké, nagyobb az asszonyoké, terjedelmes az embereké. A gerenda alatt kampók, kötelek, csavarok, szögek, kocsikenőcs. A fészer mögött a trágyadomb, aztán a szalmakazal és a pelyvás, ez fejezte be a sort. A másik oldalon a ház mögött, a disznóól, a hidas, és a baromfiudvar.

A ház maga kicsi volt, nem állt másból mint ház- pitvar- kamra. A házban aludtak az öregek, ez a mai szobának felel meg. Az ajtó mellett volt a búbos, amit a konyhából fűtöttek. A búboskemencét körbevette a padka, télen kedvelt helye mindenkinek. A padka befelé eső végén volt a sut, a gyerekek alvó, hancúrozó helye. A padkát végig betakarták házi rongyszőnyeggel. Itt volt még a tornyosra vetett ágy, 6 vagy 9 párnával, attól függően milyen tehetősek voltak. A másik két oldalon végig lóca, nagy asztal. Ebbe a sarokba Mária szobrot, szentképet tettek, legtöbb helyen a kenyeret is itt tartották. Az ajtó mellett állt az almárium, oda mindenféle apróságot beraktak: fésűt, kalendáriumot. A szobán legtöbbször két kicsi ablak volt, de csak a világosság miatt, hiszen soha nem nyitották ki. A szoba földes volt, akár a pitvar és a kamra is. Tehéntrágyával mázolták, azután, hogy a földje jó kemény legyen, még szép fekete földdel is felkenték.

A pitvar esett középre. Vagy az ámbitusra, vagy az udvarra nyílt. Itt, az ajtó mögött volt a vízlóca, rajta a vizesvödör. A pitvarból fűtötték a búbost is. Itt állt az úgynevezett berakott masina, fölötte szépen hímzett házi áldás. A legtöbb házban pince is volt, amolyan vegyes ásott pince, mert borospince külön volt. Itt tartották a krumplit, zöldséget, a káposztás hordót, de itt volt az alma, a sütni való tök, szóval minden jó.

Mindennek meg volt a maga helye, mint ahogy a munkáknak is a folyamata.

 A paraszti élet igen kemény sors volt. A gyerekeket is korán munkára fogták. A 10-12 éves gyerekeket, délben, iskola után már a munka várta. Nagy jelentősége volt az itt élők életében az Eger patak mentén működő vízimalmoknak. Engler malma a mai Tesco mögött, Práf malma a Malomárok úton, Apáty malma az Egri úton volt. Híressé vált a Vak Jancsi malma a Tarkányi patak mellett, a hordógyár mögött. A hordógyár a régi fűrészüzem területén volt. Ennek a malomnak a tulajdonosa eredeti nevén Antal János, de mivel elég rosszul látott, ráragadt a Vak ragadványnév. Rokonai éltek Terpesen, s ha meglátogatta őket, csak úgy mondta, hogy átlépek Terpesre, így maradt fel az itt élők körében is biztosan ismert szólás, átment mint Vak Jancsi Terpesre. Vak Jancsi malmát nevezték Rizskása malomnak is, feltehetően azért, mert a török megszállás alatt a törökök ezen a területen rizst termesztettek. Felnémet lakosainak elsősorban az érseki uradalom adott munkát, a másik nagy kereseti forrás Grűber Jenő szőlői és gyümölcsösei. Ide már a 10-12 éves gyerekeket is elvitték napszámba, aztán nagykamasz korukban már summásnak szerződtek más birtokosok földjére. Az itt élők elsősorban burgonyát, babot, káposztát, kukoricát, búzát és árpát termesztettek. A burgonyát a „hegyes területre”, a búzát, árpát a „lapos területre”, Nagylapos, vagy Cigléd alja ültették. A káposztaföldek az érseki tulajdonban lévő Rizskásában voltak. Az élelem tárolását, főleg a tej begyűjtését jégvermekkel oldották. De volt ezeknek a vermeknek más, szomorúbb célja is, ha járvány ütött ki a faluban, a betegek holttesteit itt fagyasztották le, hogy a fertőzést megállítsák. Az egyik ilyen nagy jégverem, itt volt az új híd alatt, a patak oldalába vályva. Nem tudom kihagyni, hogy ne szóljak a felnémeti pincerendszerről és a régi templom maradványairól. A pincerendszer egyik bejárata a mai Bükki Nemzeti Park udvarában található, mely egy kútból nyílik. Az itteniek úgy tartották, hogy innen egészen Miskolcig vezet egy alagút. Sajnos ez is feltáratlan maradt. A másik nagyon érdekes épület, a templomdombon lévő régi magtár épület. Az már bizonyos, hogy itt valamikor temető volt, és a régi templom, aminek még 1710-ben romjait megtalálták, altemplomának része lehet a magtár épület alatt. Sokan látták a freskókat is a falon. Nagyon sajnálatos, hogy ez a kultúrtörténeti érték így kallódik, pedig akár egyik látványossága lehetne Felnémetnek. Az itt élők életéhez hozzátartozott a harangszó. Nem az óra mutatta az időt, hanem kakasszóra, első harangszóra, déli harangozásra vagy esti harang szavára osztották fel a napot. A tavasz még nem is mutatkozott, amikor a parasztember már azt nézte, hogy mit lehet tenni a határba. A mákot hóra vetnyi- így mondták az itt élők Az aratás, cséplés, kukoricatörés­, -fosztás, no meg a szüret, mind-mind nehéz testi, fizikai munka volt, de valahogy mégis a betakarítás már csupa jókedv.

Talán az aratás volt a legkegyetlenebb. Hajnali 3-4 órakor már a földeken csapatokba rendeződve kezdték az aratók. Elől a legöregebb ember volt az első kaszás. Mielőtt nekiindult a vágásnak, letépett egy kalászt, két tenyere között morzsolva kifújta a pelyvát, úgy nézte meg, hogy jó-e a termés, a búza beváltotta-e a reményeket. Aztán megindult és vágta a rendet, a többi kaszás meg utána. A házas embernek a felesége volt a marokszedője, a legénynek a testvér vagy rokonlány. Hajnaltól hét-nyolc óráig dolgoztak egyfolytában, akkor leültek reggelizni, vagy ahogy akkor mondták früstökölni. Legtöbbször egy nagy tál aprított tej volt a reggeli, amit körülültek, és közösen fogyasztottak. Az aratóknak az otthon maradt asszony ebédet hozott, aminek tartalmasnak kellett lenni, nem sajnálták a belevalót, hiszen hetekig kellett bírni az aratóknak a munkát. Legtöbbször tyúkleves, a húsa valamilyen mártással, béles, herőce vagy pampucka, vagyis fánk volt az ebéd.

Aratás végén a termés hazavitele már a férfiemberek dolga volt, a kazalrakás meg egyenesen tudomány. Híre volt annak, ki tudja a legszebb kazlat rakni. így várták a cséplést. A 1910-es években lovasgéppel csépeltek, később jött, ahogy itt emlegették, a csaholó masina: ehhez már több ember kellett : két etető, meg két ember kévehányónak, kettő a szalmakazalra, kettő a zsákokhoz. A mai szérűskert is innen kapta a nevét, először itt végezték a cséplést, később a majorban, a templomdombon.

Másik nagy betakarítás, amiről beszélni szeretnék, hiszen még én is őrzöm gyerekkori emlékként, az a kukoricatörés-fosztás. Szent Mihály hetében kezdődött a kukorica törés, a család a cselédség és a szomszédok közös munkájával. A felnémeti ember a kukoricacsövet csuhéjjal együtt törte le a száráról kint a földön, aztán otthon, háznál fosztotta le róla a csuhéjt. Mikor hozzáfogtak a kukoricatöréshez, már akkor hírül adták a szomszédoknak, ismerősöknek, hogy jöjjenek a fosztókába. A kukoricatörés nem mindenütt egyidőben volt, hiszen aki később szántott, később tört, s így segítségére tudtak lenni egymásnak. Kora este már szállingóztak a szomszédok, s eleinte napi eseményekről, egymás dolgairól beszélgettek, később a fiatalok vidámsága, tréfálkozása volt a jellemző. Este 9-10 óra körül illett megkínálni a fosztókat ennivalóval. Igyekezett mindenki kitenni magáért, hiszen nagy szégyen volt, ha valakit kibeszéltek, vagy fösvénynek tartottak. Két-három este tartott a fosztóka, éjjel 11-12- óráig. A megfosztott kukoricát aztán a padlásra hordták, szétterítették. Sűrűn meg is forgatták, hogy meg ne penészedjen.

A szüret volt a legnagyobb őszi munka. Hetekkel a szüret előtt már folyt a készülődés. Mosták a hordókat, abroncsozták ha szükségesnek látszott. A gazdaasszony sütött-főzött. Még olyan is volt, ahol malacot vágtak. A nyárikonyhában előkészítették a taposó kádat. A nagy hordót, kosarakat, vödröket, puttonyokat kocsira rakták. A szüretelők a kocsioldalra ülve, vagy a saroglyában fértek csak el. Még alig pirkadt, mikor elindultak, sokszor 10-15-en is mentek a szüretre. A munka mellett jutott idő tréfálkozásra, jóízű früstökölésre, egy kis forralt bor iszogatásra. A hibátlan, szép fürtöket az asszonyok összegyűjtötték télire. A szőlőtaposást, a nagy kádban legtöbbször férfiember végezte, alapos lábmosás után. A csemegeszőlőt madzagra fűzve a padláson tartották. Itt elállt még húsvétig is.

Ünnepek

A nagy országos ünnepek, egyházi ünnepek, nem csak attól voltak szépek, hogy nem kellett a határba menni, dolgozni, hanem attól is, hogy mindnek meg volt a maga hangulata, közösség összetartó ereje.

Ekkor voltak a summás lagzik is, mert a fiatalok nagy része nyáron odavolt summásnak.

Február 2-án, gyertyaszentelő boldogasszony napján, már előzőleg vettek a gyertyaöntőnél szép nagy cifra gyertyát, szenteltgyertyának. Ennek a gyertyának nagy erőt tulajdonítottak, pl. a halottnál is azzal imádkoztak, meg nagy vihar, villámlás alkalmával is meggyújtották, hogy megvédjék a házat.

Balázs püspök napján, a gyerekeket elvitték a templomba, ahogy itt nevezték „balázsolkolnyi”, az álluk alá tették a kétfelé álló gyertyát, és a pap megáldotta, hogy ne kapjanak torokgyíkot.

Farsang három napjával zárult a vigalmak ideje. Farsangvasárnap, hétfő, kedd: mind a három nap nagy bálokról, mulatozásról szólt. Rendszerint a tüzoltóházba, később a kultúrházba tartották ezeket a bálokat, ahol volt nagy terem. Persze ez a táncmulatság inkább csak a fiatalságnak szólt, az idősek ezeken a napokon is dolgoztak. Húsvét előtt két héttel, hamvazószerdával elkezdődött a böjt.

Hamvazószerdán reggel mindenki elment a templomba, ahogy itt mondták: hamvaszkonnyi. A böjt aztán tartott egészen a feltámadásig. Ez idő alatt húst, szalonnát nem ettek, zsírt nem használtak. Főzött vaj mindig állt a kamrában, azzal főztek, görhét, meg málét sütöttek. A nagy cserépfazekakba eltett szilvalekvárt is ekkor bontották fel és használták kenyérre, tésztára.

Húsvét előtti vasárnap, virágvasárnap. Jézus bevonulása Jeruzsálembe szamárháton, virágok között. A templomban a virágszóró lányok a körmenet mentén teleszórták virágszirommal az utat. Ilyenkor barkát is szenteltek. Úgy tartották, hogy torokfájás esetén a szentelt barkaszemet le kell nyelni. Sokszor, ha a tyúk vagy liba kacsa megbetegedett, annak a torkán is ledugtak egy-egy szentelt barkaszemet.

A XVII. század végéig szokás volt , hogy nagycsütörtök este, alkonyattájt a gyerekek csapatokba verődbe mentek Pilátust verni. Kolompot, kereplőt, rossz edényt, mindenféle csörömpölő szerszámot összeszedtek, azokat rázva, verve poroszkáltak végig-hosszig az utcákon. Feltámadásig a templomban sem szólt a harang, kereplő helyettesítette. Nagycsütörtökön éjfélkor a patakhoz kellett a lányoknak menni vízért, és abban a vízben hajnalban megmosakodni, hogy szépek legyenek.

Nagyszombat délutánján volt a feltámadási körmenet. Megszólaltak a néma harangok, készülődtek a húsvétra. Főtt a húsvéti kocsonya, sonka, kemény tojás, sült a mazsolás kalács! A lányok festették a hímes tojásokat. Hétfőn következett a nagy locsolkodás: de nem ám kölnivel, parfümmel, hanem a kútból, vödörrel. A legények csapatokba verődve mentek a lányos házhoz, elkapták a lányt, vitték a gémeskúthoz, onnan zúdították rá a vizet. Előfordult súlyos betegség is, mégis az volt a legnagyobb dicsőség, minél többen meg öntözték.

A búzaszentelés húsvét utánra esett, pontosan április utolsó vasárnapjára. Addigra az áprilisi szélben már felszáradt a téli sár. Mert nem volt aszfalt, még a főutcán sem. A bokáig, meg térdig érő sarat, ahogy összevágták a szekerek, úgy száradt. Nyaktörő hepehupa volt az egész. Ünnep előtt az asszonyok, gyerekek kapával szétverték a rögöket, elegyengették. A lovasgazdák meg először fogas vasboronával, utána faboronával elsimították. Búzaszentelő vasárnapján az asszonyok, lányok kora hajnalban fellocsolták a ház meg a kapu elejét. Nem is akárhogyan, hanem szép cifrázva a locsolókanna rózsájával. Az ablakok alatt már nyílt a tulipán, a gyöngyvirág, a jácint. Az Úr napi sátorokat a jelenlegi parókia helyén, és a mai Sánc illetve Posta köz kereszteződésénél, a harangozó háza előtt és a tanyamester kapuja előtt (a régi kocsmával szemben) állították fel.