Gyermekkorom “süllyedő világának” emlékei között végtelennek tűnő téli estéken hallott történeteket őrzök. Mesélőkedvű öregemberektől hallottam valamennyit. Némelyik valóságos kis novella, de akadt köztük terjedelmesebb elbeszélés is. Hőseik egy része valóságos személy, más részük a mesék birodalmába illő. Egyszer Vidróczki hőstetteit, máskor a vízenjáró boszorkány meséjét hallgattuk feszült figyelemmel, de a legizgalmasabb mesék egyike mégis a “cár fiúról” szóló történet volt. Pontosabban történetek, mert több változatban adták őket szájról szájra. Kiszínezve, kerekítve az előadást és persze minden mesélő a saját változatát tartva hitelesnek. A gyerekhallgatóságot mindegyik lekötötte, hisz újabb és újabb mozzanatok váltak általuk ismertté arról: hogyan is került a “cár fia” Felnémetre, s milyen sors várt rá a Bükk lábainál meghúzódó kis faluban.
Az egyik mesélő szerint 1849-ben, a világosi fegyverletétel után történt a dolog, amikor a cári seregek Egert és a környékbeli falvakat is elözönlötték. Egyik nap a felnémeti kocsma előtt szőke hajú, délceg cári tiszt szállott le lováról, s miután lovát megkötötte, bement a kocsmahelyiségbe. Díszes ruháját aranygombok ékesítették, s gazdagságát, s nagyúri voltát vélték felfedezni abban is, hogy az elfogyasztott italért aranypénzzel fizetett. A kocsmában időző falubeli legények összenéztek: csábító volt az aranypénz, meg az aranygombok is. A legények látták, hogy a tiszt egyedül jött, nem soká tanakodtak, leütötték. Aztán – nehogy gyanút fogjon az Egerben időző sereg – gyorsan elhantolták a közelben levő községi magtárépületben. Társai keresték is a tisztet – akiről közben “kiderült”, hogy a cár fia -,de hiába. A nyomok eltűntek, a falu meg néma maradt. Pedig nagy sarcot vetettek ki a falura. Aztán a cári seregek elvonultak, s lassan már csak az emlékezet őrizte a történteket.
Telt-múlt az idő, a falu lakossága gyarapodott, több lett a gyermek is, új iskola kellett. Az elöljárók úgy határoztak, hogy a régi magtárt le bontják, s helyére építtetik az új iskolát. Ahogy a magtár padlatát felbontották, s ásni kezdtek, rátaláltak a sok-sok évvel azelőtt meggyilkolt tiszt tetemére. A jegyző bevitette a “faluházára”, koporsót csináltatott, hogy tisztességgel eltemessék. Az esetet hallván Korózs mama, akkor a falu tán legöregebb asszonya, lélekszakadva rohant a jegyzőhöz, bíróhoz, s intette az elöljárókat: temessék el mihamarább a halott maradványait, mert az maga az ifjú cár, akit 1849-ben öltek meg a felnémetiek, s akit máig halálra keresnek, s nagy baj jöhet a falura, ha kitudódik, hogy mégis csak itt tették el láb alól. A tanácsot megfogadták, a temetés szép csendben megtörtént.
A történet más változatát ismerők a felnémeti temetőtől északra eső Kutyahegy-dűlőben mutogattak egy sírhantszerű dombot, amelyben – szerintük – a faluban megölt cári tiszt nyugszik. Ma már aligha van meg ez a dombocska, de a történet őrzi emlékét. Eszerint a tiszt kora őszi időben járt Felnémeten, gyümölcs-és szőlőérés idején. A falubeli férfiak a szőlőkbe csalták. Az út a Kutyahegy-dűlőn át vezetett, ahol a szekerek egymást érték, folyt a betakarítás. Az egyik szekeres gazda körtével kínálta az idegent, az a kocsiderékba hajolva válogatni kezdte a körtét. Vesztére, mert hátulról fejszével agyonütötték. Az összesereglett férfiemberek el is temették ott helyben, nehogy kitudódjék a dolog, s a falut katonák felégessék. A cár fiáról szóló történetekről több mint három évtizeddel ezelőtt Kolacskovszky Lajos is írt az egri Igazság című lap hasábjain. Az ő általa lejegyzett változatok közül az alábbi különösen érdekes -lévén, hogy már akkor is igen idős felnémeti ember közlése nyomán írta le. Az elbeszélő olyan tősgyökeres felnémeti család tagja volt, amelyik már múlt században szerepel a község anyakönyveiben. Góner Miskának hívták az idős embert, írja Kolacskovszky -,aki nagy mesélő hírében állott, a falu szájaként emlegették. A családneve eredetileg Glóner volt, az anyakönyvekbe így is jegyezték be az itt tán másfél évszázada honos család tagjait. A könnyebb ejtés miatt változott a név az élő nyelvhasználatban, a mai napig is Gónernek mondják. Nos, Góner Miska így tudta a “cár” agyonveretésének históriáját: “a cári seregek 1849-ben a Vécsey-völgyön jöttek be Egerbe, s a vásártéren táboroztak le. A mindig éhes katonák kegyetlenül dézsmálták a szőlőket, gyümölcsösöket. Még a cár is rákapott a finom szotyogós körtére. Addig-addig kóstolgatta kínálatlanul, hogy a felnémetiek rajtamentek, agyonverték. Bár ne tették volna! Mert a főgenerális ezért rettentő sarcot rótt ki a falura. A nép képtelen volt a pénzt mind előteremteni. Úgy aztán egyik jóravaló egri kofa, Rendekné (az Ostrom utcában lakott, s a Kisasszony temetőben fekszik) adott egy véka aranyat, meg egy véka ezüstöt. Így maradt meg a község! A cárt Felnémeten nagy pompával, bandaszóval temették el”
A kételkedő Kolacskovszkyt az alábbi szavakkal nyugtatta Góner Miska:
“- Tán nem hisz?… Már pedig, édes Uram, úgy volt a dolog, ahogy mondtam. Nem az ujjamból szoptam, a nagyapámtól hallottam.
- Hátha tiszta papírosból olvasott a nagyapja?
- No, hallja, ha hazudós lett volna a nagyapám, meg se hallgattam vóna.”
Kolacskovszky Lajos azt is leírta, a felnémeti temetőben levő sírt maga is látta úgy 1927 körül, s akkortájt gyűjtött adatok szerint a falu népe így emlékezett: “Felnémeten a magtárt 1888-han alakították át iskolává. Amikor a kőpadlót felszedték, alatta teljesen száraz fővényben, szép szál férfi egészen ép csontvázát találták, Dús szőke haja leért a válláig. Homlokán kardcsapás (vagy baltaütés) helye látszott. A csontokat beszállították a községházára, és persze csodájára járt a fél falu. Dr. Hunyadi Búzás János szerint akkor rontott be édesapjához, a jegyzőhöz Korózs Tera néni, s jajveszékelve kérte az elöljáróságot, igyekezzék mielőbb eltűntetni a csontvázat, mert aki itt fekszik, az maga a cár. És ha nem a cár, legalábbis herceg. 1849. nyarán egyedül jött lóháton a faluba. A kabátján aranygombokat viselt. Szomjas volt a lelkem, betért egy pohár borra a kocsmába (a kocsma az erdészlak helyén állt.). A lovát egy cölöphöz kötötte. A zsebei tele voltak arannyal. A kocsmárost is arannyal fizette ki. Meglátták ezt az éppen ott lebzselő felnémetiek, nyolcan-tízen közülük összebeszéltek, a cárt agyonverték, kizsebelték, a lovát meg elkötötték. A hullát félelmükben a magtár pádimentuma alá rejtették.”
Kolacskovszky tudott egy nem Felnémetről, hanem Egerbocsról származó változatot is, amelyet egy Göböly Veres Zoltán nevű bocsi embertől hallott. Eszerint: “a cárt négy tábornokával a falu közepén, a híd mellett hantolták volna el. Ezek emlékét örökíti az ottani öt topolyafa.”
A “cár sírját” ma már hiába keressük a felnémeti temetőben. Lassan elfogytak mellőlünk azok az öregek is, akik a történet hagyományozói voltak. És a falu is átalakul, mi több: át is alakult már, elveszítve, elhagyva meseszerű, de megmentésre érdemes hagyományait. Őrizzünk meg ezekből mindent, ami ma talán még megmenthető! (1982)
Részletek Lőkös István: Átölelő szivárvány c. könyvéből
avagy: Miért is jó vidéki könyvtárosnak lenni ?
A ma már Egerhez tartozó Felnémet valamikor önálló község volt, első könyvtárát 1892-ben alapította három lelkes elöljáró. Ma a Bródy Sándor Könyvtár 2. sz. fiókkönyvtára működik itt, közel 10.000 kötetes könyvállománnyal. 1992-től vagyok itt könyvtáros, s gyakran elgondolkodom, hogy mennyire más egy ilyen településen létrehozott könyvtár élete, mennyire különbözik a nagyvárosokban lévő csodálatos, technikailag jól felszerelt, modern könyvtáraktól. Hiszen itt még érződik egyfajta falusias életmód, itt szinte mindenki ismeri egymást. Mikor idekerültem, elszomorított, hogy mindössze 152 a beiratkozott olvasók száma. Nem akartam tétlenül várni, míg valaki betéved a könyvtárba, úgy éreztem, nekem kell az olvasók “elé” mennem. Bevallom, szerencsés helyzetben voltam, hiszen tősgyökeres felnémeti vagyok, az itt élők nagy részét személyesen ismerem, a “megszólítás” tehát nem volt nehéz. Természetesen nem direkt módon történt ez a könyvtárba “csalogatás”. Elhatároztam, hogy készítek egy helytörténeti fotó- és dokumentum kiállítást. Szórólapokon, a helyi újságon keresztül kértem régi fényképeket, leveleket. Feldolgoztam Felnémet helytörténetét, az egri vármúzeumtól nagyon sok érdekes régi levelet, tárgyi emléket sikerült a bemutató idejére megkapnom. Az óriási érdeklődés, a kiállítás nagy sikere engem is meglepett. Kiderült, hogy milyen sok embert érdekel a település múltja. A kiállítás után megkeresett egy helyi önkormányzati képviselő, s néhány itt élő vállalkozóval, érdeklődővel közösen létrehoztunk egy alapítványt “Felnémet kultúrájáért” címmel. Megszületett egy állandó rendezvény, a “Felnémeti szüret”, melynek nyitó programja minden évben egy könyvtári kiállítás. Az elmúlt években volt már népviseleti, kézimunka kiállítás, és egy helyi fafaragó bemutatója is. Munkám legnagyobb elismerése, hogy évről évre nő a beiratkozott olvasók száma, a múlt évben 428 fő volt. Kilenckor nyitom a könyvtárat, alkalmazkodva a helyi igényekhez, hiszen a legtöbben ilyenkor indulnak a boltba, a kismamák ilyenkor kísérik a közeli óvodába a kicsiket, és a könyvtárat is “útba ejtik”. Az óvodások napi sétájuk során gyakran betérnek. Már tudják, hogy a mesefigurákkal díszített könyvespolc az övék, ott szabadon nézegethetik a sok színes könyvet. Nagyon fontos számomra, hogy szivesen jöjjenek ide, megszeressék a könyveket azok is, akik talán itt találkoznak vele először. A helyi általános iskola és gimnázium diákjainak nagy része beiratkozott olvasó, s rendszeresen járnak könyvtárismereti foglalkozásokra is. Minden nagyobb ünnep előtt (Karácsony, Húsvét) apró ajándékokat, díszeket is készíthetnek. Nagy örömöm, hogy egyre több az idős, nyugdíjas olvasó. Bennük, közöttük még érződik a múlt, a szokások, szívesen mesélik az életüket. Legidősebb olvasónk a 79 éves Margit néni, aki bár bottal jár és sok dioptriás szemüveget hord, mégis életkedvével, anekdotáival gyakran elkápráztatja az itt bóklászó középiskolásokat. Jó érzés, hogy a mai elidegenedett világban sikerült olyan személyes kapcsolatot kiépíteni az olvasókkal és olyan légkört teremteni a könyvtárban, ami az alapja annak, hogy szivesen jöjjön ide felnőtt és gyerek egyaránt. S ez az erkölcsi siker a mi szakmánkban sok mindenhez erőt adhat. (1996)
Vitkóczi Jánosné könyvtáros
A “Díszközgyűlési jegyzőkönyv” 1896. május 10-én, Hazánk ezredéves fennállásának emlékére tartott képviselőtestületi díszgyűlésről készült. A község e napon ünnepélyes keretek között 5db jegenyefát ültetett a községi téren. Sajnos a fák időközben elpusztultak, de a közgyűlés 100 éves évfordulója alkalmából, 1996-ban Felnémet városrész lakossága ünnepség keretében ismét emlékfát ültetett, (5 db álciprust) a templom mellett.
A címben jelölt földrajzi név és az ebből a helynévből képzett kijelölő jelző funkciójú melléknév írásom témája. A tulajdonnév és belőle képzett közszó együttes tárgyalását az indokolja, hogy Pelle Béláné egri nyelvész az 1986-ban Zalaegerszegen rendezett IV. magyar névtudományi konferencián A helységnevek differenciálódásáról (al- fel, alsó-felső előtagokkal) címmel tartott előadást (Pelléné 1989). Ebben Felnémettel, az 1961-ben Egerhez csatolt településsel is foglalkozott. Pelléné elfogadja a FNESz 3 megállapítását, mely szerint a település neve korrelációban lehet egy *Alnémet nevű helynévvel (FNESz.3 215) Az 1988-as negyedik, bővített és javított kiadásban már a feltételezésre utaló csillag hiányzik a fentebb említett település neve elől. Ezt olvassuk: “A Fel- előtag az egykori Alnémettel való korrelációra mutat (FNESz4. I. 452. old.).” Pelléné szól arról is, hogy “Több egri szakember kapcsolatba hozza a két települést -Felnémet, Almagyar-, de még nincs rá bizonyíték.” (Pelléné 1989: 156). Soós Imre, a Heves Megyei Levéltár egykori igazgatója a Felnémet története című kéziratos munkájában a következőket írja: “Heves megye területét általában az Aba nemzetség szállta meg a honfoglalás korában. Az Eger völgyén elterülő falvakat pedig II. Géza alatt (1125) a Lüttich környékéről származott német-flamand csoport szállta meg. Felnémet ettől a német települő csoportról vette nevét, míg vele szemben, Eger város déli oldalán fekvő másik falu, melynek lakói magyarok voltak, Almagyar nevet nyert (Eger felett Felnémet, Eger alatt Almagyar).” Ez utóbbi kihalt település, csak utcanév őrzi emlékét a mai Egerben. Györffy György Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza című munkájában ezt olvassuk az Eger- Almagyar címszó alatt: “Az egri káptalan Eger-váraljai faluja, mely nevét a “Német” és “Olasz” telepek lakóitól eltérő magyar hospeseiről kaphatta. A XIII. század második felétől a településnek már csak az első fele volt meg, a felső (a Sz. Péter templomnál?) a tatárjáráskor pusztulhatott el.” (Györffy: i. m. III. 89.) Itt is említődik a fenti utcanév így: Almagyar-utca, valamint a külterületi pr. Almagyar és az Almagyardűlő.
Tinódi Sebestyéntől az Eger vár viadaljáról való énekben olvashatjuk:
” Sok janicsárok dérre nemmen jutának, Almagyariban hegyoldalba szállának.” (Krónika: 249.).
Gárdonyi egyébként szintén említi az Egertől délre fekvő Almagyar nevű települést Az egri csillagok című regényében. Eger várának 1552. évi ostromakor tehát még létezett a település, legalábbis a Györffytől említett “alsó fele”. Elpusztult, azaz kihalt a másik település, Tihamér is. Pedig még Tinódi ír róla: “Az beglerbék Tihamér felől szálla” (uo.). Gárdonyinál is falunévként fordul elő. Egerben nem is olyan régen még vasúti megálló volt az Eger-Putnok szárnyvonalon, később amolyan “teherpályaudvar” szerepe lett; ma már csak a Tihamér név szerepel az egykori állomás épületén. Vizsgáljuk meg ezután Felnémet nevét. Mint arról fentebb szó volt, kétféle feltételezés van: az egyik az Alnémet: Felnémet, a másik az Almagyar: Felnémet korreláció. Abban bizonyosak lehetünk, hogy a településnév utótagja a német telepesekre utal. Összehasonlításképpen érdemes megvizsgálni a FNESz. Alsónémedi és Kisnémedi címszavait. Eszerint a Pest megyei Alsónémedi helynév utótagja a R. Nywyg a nyű “féreg, kukac” fn. származékából való bizonyára szn.-i áttététellel. De a német népnév és a-d (i) végű helynevek analógiájával is számolhatunk. Az alsó előtag arra utal, hogy Pest megye egy másik településétől, Kisnémeditől délebbre van.
Más hasonló nevű településnevek etimológiájával összevetve is a német népnévre találunk utalást. Így a FNESz.4 -ben (II. 234.) a Baranya megyei Németi szócikk alatt olvashatjuk: “A német népnév birtoklást kifejező -i képzős származéka.” A Nógrád megyei Nemti-ről pedig a következőket: “A német népnév birtoklást kifejező származéka. Etimológiailag azonos a Baranya megyei Németi-vel.” (II. 235.) Györffy György a Német (i) szócikkben két települést ír le: 1.(Fel-) 2. (Al-, Nekar?) településeket. A latin szövegbe ágyazva a Fel-előtagú településnek a következő neveit találjuk: Felnempti, Felnemty, Felnemuth, Felnemet, Nempti, de Femieh, Felnempei. Az al- előtag Necar, illetve Olnemet alakban jelenik meg. Györffy megállapítása: “Nevét német lakóiról kaphatta.” Erről a településről csak annyit tudunk, hogy valószínűleg ide való volt Alnémeti (máskor: Nekari) Perven, akit 1219-ben egyszer Bánk ispán és a pásztói apát, másszor a pásztói apát udvarbírája poroszlóként Váradra küldött a pásztói jobbágyok perében. A pásztói apátság (harcos jobbágyai lakták, kik 1277-ben az apáttal tanúskodnak.” (Györffy 118-9.) Györffy említi még Muzsla mellett a Német-bérc-et.
Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában című munkájában Felnémetről ezt olvassuk: Németi. Nempti Maklár és Tárkány közt sorolják föl, s így csak a mai Felnémetre gondolhatunk. Máskor azonban Felnemtinek is írják. (Csánki 189o: I. 68) Csánkinál nem találjuk sem az Alnémet, sem az Olnemet helynévi alakot.
Irodalmi művek sem említik az Alnémet nevű települést. Tinódi munkájában 1984) szerepel viszont Felnémet, méghozzá háromszor is. Először a Krónika 235. oldalán:
“Az vitéz Dobó István meggondolá, Szállott házba mi szükség ott benn volna, Az völgyről, Felnémötről felhívatá.”
A 246. oldalon fordul elő másodszor:
” Völgyekre, hegyekre basa felszálla Felnémötig az Királszéki alá.”
Végül a 282. oldalon való említése:
” Rémök meg nagy hada az császárnak, Felnémetön házakat felgyújtának.”
(Itt a visszavonuló török pusztításáról van szó, amit Soós Imre is leír a Heves megye községei 1867-ig című munkájában. (Soós 1975: 202-7. Soóstól tudjuk, hogy falu hamarosan újjáépült.
Az ismert Gárdonyi-regényben szintén megtaláljuk Felnémet nevét. Szó esik a hősiesen harcoló felnémeti kovácsról is, akiről ma utcát neveztek el az egykori Felnémeten (Kovács Jakab utca). Az 1552. évi győzelem után több mint negyven év múlva, 1596-ban a török mégis bevette Eger várát. Ekkor a falu elpusztul, 110 évre lakatlanná válik. Soós Imre írja, hogy 1609-ben, 1652-ben, 1682-ben is mindig pusztának mondják az összeírások. (Soós uo.). Nagy József Eger története című monográfiájából idézzük Mehemet pasának az 1609. szeptember 29-én Magócsy Ferenc kassai várkapitányhoz intézett levélrészletét: “Nagyságodtól remélem, hogy itt környülödtünk lévő puszta falvak Tihamér, Maklár, Síknémet és egyéb pusztafaluk hazajövetelében a jobbágyoknak ellenzői nem lesznek.” (Nagy 1978: 140-1). Semmi kétségünk arról, hogy Síknémet Felnémetre, az elpusztult falura vonatkozik.
Soós Imre a továbbiakban hírt ad az 1706-os újjátelepítésről, majd a szatmári békekötés után ugyancsak megfogyatkozott falu (összesen 10 család él ekkor itt) 1711-1720 közötti második betelepítéséről (Soós uo.) Alnémetről azonban nem találunk sem nála, sem másutt forrást. Lehet, hogy a FNESz. korábbi kiadásában ezért is szerepel megcsillagozva. Pelléné Soós Imrére hivatkozva írja a következőket: “A falu ősi középkori helye az Eger pataktól nyugatra, a patak völgyében volt, ahol egy kápolna is állt. Ezzel szemben, a kősziklás dombon az egri püspökök nagy templomot emeltettek, és Eger urai meg a várkatonaság házakat, pincéket, présházakat építettek.” A továbbiakban már Soós Imrétől függetlenül teszi megállapítását: “Két helyen volt tehát település, de csak egy név van: Felnémet.” (Pelléné uo.)
De hát miért van csak egy név? Miért nem tudunk a többet a Györffy által ismertetett néhány sornál Alnémetről? Egyelőre ezek csupán kérdések maradnak. Felnémet nevével kapcsolatosan a következő óvatos megállapításokat tehetjük:
a/ A német utótag a német telepesekre utal. Ezt a hasonló nevű települések igazolják Az Alsónémedi és Kisnémedi településnevekkel való összevetés azt bizonyítja, hogy a két Pest megyei helység d(i) végződése a nyű “féreg, kukac” jelentéshez áll közelebb, bár itt is szerepet játszhatott a német népnév. Felnémet nevében csak t szerepel a szó végén, d-vel egyetlen írásos emlékben sem találkozunk, s ez megerősíti az utótagnak a német népnévvel való kapcsolatát (vö. még a FNESz. Nyüved szócikkét a II. 246. oldalán).
b/ Mivel Alnémetről kevés adatunk van, így nem bizonyítható, hogy Felnémet ezzel a településsel van korrelációban. Míg Felnémettel kapcsolatban két személyt is említ Györffy (Felnémeti Olivér és Felnémeti Péter), addig Alnémet neve csupán az Alnémeti Perven, (aki máskor “Nekari”) személynévvel hozható kapcsolatba.
c/ Ami az Almagyar - Felnémet kapcsolatot illeti, szintén csak feltételezéseink lehetnek. Az egri szakemberek, beleértve Soós Imrét is, abból indulnak ki, hogy Almagyar Egertől délre, tehát Eger alatt terült el, míg Felnémet Eger felett, azaz tőle északra fekszik. Ezért érdemes lenne alaposabb vizsgálat alá venni ez utóbbi nézetet is. Nincs kizárva az sem, hogy mindkét motiváció közrejátszott a név kialakulásában.
Dolgozatom második része terjedelemben jóval rövidebb, mint az elsőben felvetett téma. Ennek oka, hogy a fenti kérdés tisztázatlan, ez utóbbi viszont tényeken alapul. Lássuk, miről van szó! Pelléné tanulmányának végén szerepel az alábbi mondat: “A mai népnyelvben: Fëlnémet, fëlnémedi.” A következőkben a fëlnémedi szóalak dialektológiai cáfolatára térek rá. A település nyelvjárási sajátosságait mutatja be Török Sándor Konstantin, ciszterci tanár, aki Felnémet szülötte lévén, jól ismerte a település dialektusát. A Magyar Nyelvőr 1896. számában írja a következőket: “A lágy dentális i előtt gy-vé, a kemény meg ty-vé leszen: Aggyij jár a kossó a kútra. A gyijó, mogyoró törve jó. Pëgyit ëggy is jaj de hosszú a lyánnak. Mëggyiv vótá’ oda? Szeretyik azok egymás’ nagyon. Tyik is ott vótatok. Ott fétyi, ahún fáj. Bá’ horvátyi. Végig mëntem a fëlnémetyi nagy úcán.” (Török 1896: 522)
Bakos József és Fekete Péter Eger és Felnémet földrajzi nevei című munkájának Bevezetése szól az egri és a felnémeti fonetikai sajátosságokról, rámutatva a két település olykor azonos, olykor pedig eltérő voltára. A palatalizációról ezt olvassuk: “Különösen erős a palatalizáció (Agárgyi, Gyiáné stb.)” A könyvben hat olyan külterületi nevet találunk, amelyek bizonyítják, hogy az i palatalizálja az előtte lévő mássalhangzót. Közülük három egri, három pedig felnémeti név. Ezeket betűrendben mutatom be:
Agárgyi. “A Hajdú-hëgytől nyugatra fekvő magas, terjedelmes völgy.” (Bakos-Fekete 1972: 18.) Ugyanit szerepel még e külterületi név változata az Agárgyi-tetőü
Apátyi malom. ” Felnémet alatti sík terület, malom volt a helyén.”(22.)
Ciglégyi-pincék. “Pincesor a Cigléd oldalában.”(33.)
Fëlnémetyi hegy. “Egyesek szerint a Kis-Eged régi elnevezése volt.” ”Mások a Rác-hëgy Felnémetre eső részével azonosítják.” (48)
Kerecsëngyi út. “A Kerecsedre, illetőleg Budapestre vezető országút. Nevezik Pesti-országútnak is.” (64.)
Szólátyi út. “Az Egerszólátra vezető országút.” (111.)
A mai lakosság nyelvében ugyan ritkábban, de találkozunk ezzel a nyelvjárási sajátossággal. Három-négy évtizeddel ezelőtt azonban általánosak voltak az alábbi szóalakok: aggyíg, (addig), alyig (alig), hátyi (háti <kosár>), hetyi piac (heti piac), Palyi (Pali), patyika (patika). Megjegyzem még, hogy két szó szolgáltat példát az ü-nek a t-re ható palatalizációjára: tetyű (tetű), tyűkör (tükör). A fëlnémedi szóalak a fentiektől eltérően azt bizonyítaná, hogy az i zöngésíti a zöngétlen t-mássalhangzót, azaz d-re változtatja a tővégi hangot. Erre viszont egyetlen példát sem találunk a felnémetiek nyelvhasználatában. Ha a Felnémet helynév tővégi mássalhangzója, Alsónémedi és Kisnémedi nevéhez hasonlóan, d lenne, akkor viszont a fenti hangtani szabályok alapján *fëlnémegyit ejtene a népnyelv. A *fëlnémedi szóalak tehát hangtani alapon zárható ki, következésképp fikciónak tekinthető. Azt már csak ultima ratioként jegyzem meg, hogy Felnémeten mintegy két évtizedig éltem,így az ottani nyelvjárásról személyes tapasztalataim is vannak. Hivatkozott irodalom: Bakos József-Fekete Péter: Eger és Felnémet földrajzi nevei I. A külterület nevei. Egri Honismereti és Helytörténeti Füzetek. Szerkeszti: dr. Bakos József 3. sz. Eger 1972. Csánki Dezső: 1890. Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I Budapest. Györffy György: 1987. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. Budapest. FNESz.3=Kiss Lajos 1983. Földrajzi nevek etimológiai szótára 3. kiadás Budapest. FNESz4=Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára 4. , bővített és javított kiadás Budapest. Nagy József. 1978. Eger története Budapest Pelle Béláné: 1989. A helységnevek differenciálódásáról (al-fel, alsó-felső előtagokkal) In: Névtudomány és művelődéstörténet. A IV. magyar névtudományi konferencia előadásai Pais Dezső születésének 1oo. évfordulóján. Szerk. Balogh Lajos ? Ördög Ferenc Zalaegerszeg . 153?6 Soós Imre (é.n.) Felnémet története (kézirat) Soós Imre 1975. Heves megye községei 1867-ig. Eger. Tinódi Sebestyén 1984. Eger vár viadaljáról való ének. In. Krónika. Bibliotheca Hungarica Budapest. Török Konstánt1896. Nyelvtani adatok a felnémeti dialektusból. Magyar Nyelvőr. 25. 521
Megjelent a Névtani Értesítő 25. számában 2002
Kőzettani felépítés és felszínfejlődés:
Felnémet északi határa a Déli-Bükk területéhez tartozó Szarvaskői szurdok és a Berva-bérc területére is kiterjed. A jura bazaltból felépülő szurdokban tanulmányozhatjuk a tenger alatti vulkanizmus érdekes formáit, a pillow-lávákat, illetve az 5-20 m magas epigenetikus szurdokvölgyet. A Szarvaskő-Almár közötti szakaszt sziklateraszok (Pinczés Z., 1957; Hevesi A., 1986) és periglaciális középhegységi formák (kőfolyók, krioplanációs fal törmelékkúppal, stb.) teszik változatossá. A DNy-i Bükk legváltozatosabb formakincsű és legnagyobb karsztterülete a Berva- és Cseres-bérc – Hosszú-Galya-tető felső-triász mészkőből álló egysége (Hevesi A., 1986). A függőtöbörrel, töbör-soros völgyekkel tagolt felszín karr formákban, barlangi járatokban (Berva-barlang) gazdag. A fennsíkszerű mészkőhát DNy-i peremét a Berva-völgyi-szurdok tagolja. A szurdok mentén a ma is működő Berva-bánya értékes földtani szerkezetet, szép kalcitkristályokat tár fel. A Felnémethez tartozó Nagy-Eged – Kis-Tiba-hegy – Bükk-bérc vonulat már karsztjelenségekben szegény (Hevesi A., 1986). A felső-triász tiszta, dolomitpados, tűzköves mészkőből felépülő vonulat igen hamar elszakadt a szomszédos karsztterületektől, s ma szigetszerűen emelkedik ki a Tárkányi-medence és a Bükkalja között. Karsztos formákban vízutánpótlás hiányában szegény terület (Tiba-hegyi-sziklaodú). A Nagy-Eged lejtőit északról jura agyagpala összletek, és miocén helvéti agyag, homok, homokkő és kavics építi fel, míg DK-i oldalát eocén lithothamniumos-nummuliteszes mészkő, mészmárga, oligocén agyag, agyagmárga és homokkő borítja. A Kis-Eged D-i oldalában, az út mentén a tardi agyaggal egyidőben keletkezett, hal- és növénymaradványokat tartalmazó kováspala bukkan felszínre.
Felnémet hegylábi térségében Kleb B. (1973) végzett részletes geológiai felvételezést. Mint azt a 7. ábra is jól szemlélteti a Csurgó-völgy és a Tárkányi-völgy tektonikus vonalaihoz kapcsolódó törések mentén felszínre törő riodacit ártufa-, tufa, riodácittufa és riodácit hamutufa a miocén savanyú vulkanizmus hagyatéka. A felszín nagyrészét viszont negyedidőszaki üledékek borítják. A magasabb térszíneken pleisztocén kőzetlisztes lejtőagyagot, lejtőagyagot található. Az alacsonyabb szinteken a teraszokhoz kötődően agyagos terasz-kavics, a lejtőkön agyagos lejtőüledék jelenik meg. Az Eger-patak és a Tárkányi-patak allúviumát holocén folyóvízi agyag, kőzetlisztes agyag, homokos agyag, homokos kavics építi fel. Felnémet térségét a miocénban vastag tufatakaró borította be. A szarmata tenger délről a mai Eger-patak és Tárkányi-öblözet területén egészen idáig felhatolt. Az elsekényesedő és feltöltődő tengerben Szarvaskő irányából már kisebb patakok (Villó, Eger-patak), míg ÉK felől a Tárkányi-patak szállították ide hordalékukat és hordalékkúpot, deltát építettek (Pinczés Z., 1957). A Pannon-beltó visszahúzódásával párhuzamosan indult meg a felső-pannon hegylábfelszín kialakulása. Az egységes felszín feldarabolódása a pliocén végére és a pleisztocén időszakra esik, ekkor ugyanis a tektonikus mozgások hatására (a Bükk-hegység kiemelkedett és az Alföld bezökkent) egy megindult az újabb, fiatalabb hegylábfelszín képződése. Az idősebb hegylábfelszín maradványait a Tó-hegyen, a Pirittyó-tetőn, illetve a Nagy-Eged Ny-i oldalában követhetjük nyomon. A pliocén – pleisztocén határán az Eger-patak visszavágódott a Bélapátfalvi medencébe és kialakította mai völgyét. Ebben a Tárkányi-medence és a Verpeléti-egerszalóki-öblözet felől fölharapódzó regressziós fővölgyeknek is jelentős szerepe lehetett. Ekkor alakult ki a patak Szarvaskői szurdoka (jura bazalt, diabáz), mely meredek falú, átöröklött, epigenetikus völgy (Pinczés Z., 1957; Hevesi A., 1986). A „Felnémeti-medencében” (15., 16. ábra) az egységesebb, 260-280 m magas tetőszintek a fiatalabb hegylábfelszínt képviselik (Agyagos-tető K-i lealacsonyodó gerince, Rácz-hegy, a Felnémetet K felől határoló, hasonló magasságú tetőszintek) (8. ábra). A völgyközi hátakat tagoló eróziós fő- és mellékvölgyek mentén a pleisztocénban eltérő szintekben teraszok képződtek. A középső-pleisztocén III. sz. teraszát (Pinczés Z.,1957: IV. sz. terasz) az Eger-patak fölött 40-50 m-re, Almártól Egerig csak foltokban, a Pirittyó-tető K-i lealacsonyodó gerincén, a Pásztor-völgytől D-re, a Rácz-hegy DK-i lábánál találjuk meg. A felső-pleisztocén würmi II. sz. terasza kettőzött, ez az Eger- és Tárkányi-patak legépebb terasza. A II.b. terasz Almárnál a vasúti megállótól ÉNy-ra, a Csurgó-völgy alsó szakasza felett, a Rácz-hegy alatt (Pinczés Z., 1957: III. sz. terasz), a Kutya-hegyi-dűlőn, a Közép-hegyen és a Bajusz-dűlőn (Balogh J.-Hevesi A.-Juhász Á., 1973) mutatható ki. A II.a. terasz a Szarvaskő-Almár szakaszon a Papp-hegy oldalában, a Kutya-hegyi-dűlő Ny-i peremén, a Tárkányi-patak D-i peremén (Kender-föld-dűlő), a Rácz-hegy ÉK-i részén követhető. A felnémeti templomdomb esetében pedig mint teraszsziget jelenik meg. Az óholocén I. sz. terasz a Papp-hegy lábánál húzódik, s az Eger-patak mentén Felnémeten kettőzve jelenik meg (1,5 és 2,5 m). A település nagyrésze erre a teraszszintre épült. A Tárkányi-pataknál mentén szintén jól fejlett szintet ad. Az eróziós-völgyek mellett a deráziós folyamatoknak is igen jelentős szerepe volt a felszín pusztításában. A pleisztocén kori periglaciális éghajlat alatt a pedimentek ferde lejtőibe nagyrészt vízfolyás nélküli, száraz deráziós völgyek és dellék mélyültek. Ma a völgyközi hátak lejtőit deráziós páholyok, dellék, deráziós-, és eróziós-deráziós völgyek szabdalják fel. A mellékvölgyek előterében hordalékkúpok képződtek, s az újholocénban tovább folyt a patakok allúviumának fejlődése.
A Berva-bánya:
1. A mészkőbánya története
A mészkőelőfordulásról az első kellő részletességű földtani térképet 1912-ben Schréter Zoltán készítette. Utána ezt többször kiegészítette és 1943-ban írta meg „A Bükk hegység geológiája” című dolgozatát. 1949 végéig az ’államosításig’ az egész Berva-völgy és a mészkőelőfordulás az egri érseki uradalom tulajdona volt. Az érsekség nagyrészt az 1930-as évektől kezdte művelni a Berva-völgyben a mészkövet mészégetés céljára. A fakitermelés céljára később kiépítették az erdei vasútat és azzal szállították a mészkövet is. 1944-45-ben az előforduláson semmiféle bányászat nem volt. A bánya nagyobb mérvű fejlesztését csak 1950 után a Fémszerelvénygyár (Finomszerelvénygyár) építése lendítette fel. A bányának 1949-54 között több tulajdonosa volt. 1954. október 1-től Mátrai Ásványbánya Vállalat néven alapítanak egy jelentős céget. Ettől az időponttól kezdve vette kezdetét az előfordulás tervszerű és szakszerű művelése a megnövekedett igényeknek megfelelően, de még mindig kézitermelésű, nehéz fizikai munkát igénylő technológiával. 1956-ban felső utasításra beruházási program készült, új modern bányaüzem és modern zúzó-, osztályozómű létesítésére. Ezután először az őrlőmű építésére került sor, majd 1964-ben a Berva-bérci-bánya megnyitására a 380m-s tszfm-ú szinten. A bányát és az őrlőt kötélpályával kötötték össze, az őrlőt pedig bekapcsolták az Eger-Putnoki vasúthálózatba. 1960-ban az osztályozott bányatermékek jelentették a piacot. 1965-ben már inkább a talajjavító őrlemények. Az 1970-es évektől az őrlési technológia többszöri rekonstrukciójával egyre bővült a különböző finomságú mészkőőrlemények választéka. Az 1980-as évek közepére az őrlőüzem áttért – elég jelentős mennyiségben – mikroőrlemények gyártására is. A megfelelő minőségű mészkő biztosítására 1950-es évek végétől az 1980-as évek végéig többször történt mélyfúrásos földtani kutatás és térképezés.
A bányában a nehéz fizikai munkát felváltották a gépesítések, melyek a jövesztés, rakodás és szállítás terén egyaránt fokozatos fejlődést mutattak. Az üzem az ország egyik legnagyobb termelője volt az 1980-as évek végéig, a talajjavító mészkőliszt, a takarmányozási- és aszfaltozási mészkőliszt, valamint a mikroőrlemények vonatkozásában is. 1989 végére a talajjavító mészkőliszt értékesítése gyakorlatilag megszűnt. 1992-ben a privatizáció folytán a mészkőelőfordulást és az őrlőt az OMYA Konszern vásárolta meg és ennek kapcsán alakult meg az OMYA-EGER Mészkőfeldolgozó és Értékesítő Kft., amely a mai napig is működik.
2. A mészkőbánya földrajzi helyzete
A terület földrajzilag a Bükk hegység DNy-i nyúlványán a felnémeti Berva-völgy és a felsőtárkányi Mész-völgy között található. A mészkőterületet Ny-on a Berva patak völgye, D-en a Berva-oldal, K-en a Mész-völgy határolja. Észak felé fokozatosan emelkedő, de nem meredek morfológiával kapcsolódik a Bükk-fennsík DNy-i részéhez. A meredek lefutású oldalakon több vízmosás (lápa) tagolja a térszínt.
3. A Berva-völgy és Mész-völgy közötti terület geológiai felépítése
Az előfordulás földtani jellemzése annak ellenére, hogy a külszínen igen sok kibúvása látható, mégsem egyszerű. Fedőkőzete gyakorlatilag nincs, közvetlen fekűkőzete viszont – feltárások vagy olyan mélységű kutatóobjektum hiányában, ami átharántolta volna a mészkövet – ismeretlen, azaz települési, rétegtani helyzete eléggé vitás. Egyes kutatók (Schréter Z.) szerint a mészkő közvetlen fekűkőzete tűzköves mészkő, míg mások véleménye szerint agyagpala. A mészkőelőfordulás fekűjének tartott agyagpalaösszlet a Berva-völgy mentén jelentős kiterjedésben található, de ugyanakkor a D-i Bükk egyik legnagyobb kiterjedésű képződménye. Jelenleg a Berva-völgy K-i oldalán valamint a mészkőbányába vezető út bevágásában jól tanulmányozható. A kőzet a felszín közelében világosbarna, majd lefelé az oxidációs határon túl kékesszürke, vékony, leveles, palás elválású a rétegek között kisebb-nagyobb lencsék alakjában tűzköves mészkő települt. A palacsoport több helyen erősen meggyűrt, pikkelyeződött szerkezetet mutat, ami miatt a palásság nem egyezik a rétegdőléssel. Ezen sorozat egy közel É, ÉK – D, DNy-i csapású, K-i dőlésű szerkezeti vonal mentén érintkezik az ún. „Bervai-mészkőösszlettel”. Ezen agyagpala és mészkőösszlet határán a bányafalak eddigi feltárásai alapján kb. 20-30 m széles ún. „törészóna” (melange-zóna) látható. A bányászat tárgyát képező mészkőösszlet világosszürke, kékesszürke, sárgásszürke valamint ezek közé települt sötétebbszürke részekből áll. Szöveti felépítése nem teljesen egyöntetű, azonban minősége nagyjából egyenletesnek mondható. A réteglapok kibillent helyzetűek, melynek következtében 30-60o-os dőléssel ÉNy-i irányba dőlnek. Az előfordulás középső és Ny-i részén a mészkő szövete nagyjából egyenletes, míg a Mész-völgy és környékén erősen breccsás. A rétegösszletben Márton Gyula 4 kőzettípust különített el: 1) Kékesszürke, néhol világosszürke mikrokristályos szövetű mészkő 2) Világos sárgásszürke, kristályszemcsés un. „cukorszövetű” mészkő. A mészkőelőfordulás középső részének kis területén fordul elő, nem túl gyakori. 3) Sötétszürke, mikrokristályos mészkő. Ez a típus a világosabb mészkövek közé települ, magasabb szerves anyag tartalmú és helyenként magasabb kovasav tartalommal bír. 4) Világosszürke, breccsás szövetű mészkő. A felsőtárkányi Mész-völgy és környékének típusos kőzete.
A legújabb fauna vizsgálatok alapján a mészkőösszlet Triász Ladini-Karni emeletbe sorolható.
A mészkőben repedések, törések láthatók és a nem nagykiterjedésű karsztos járatokban, üregekben vörös vagy rozsdabarna vasas kiválások figyelhetők meg. A bányafal adatai alapján jól látható, hogy a vetőzónák, törések és a mészkőben kialkult kisebb karsztjáratok, üregek jelentős mennyiségű meddőanyagot tartalmaznak. A meddő anyaga pleisztocén korú bemosott törmelék (agyag, homokos agyag, meszes agyag és mészkőtörmelék). Ugyancsak meddőanyagként jöhet számításba a mészkő felszíni egyenetlenségeit kitöltő fekete nyirok, vörös agyag és a bányafalak szélein jelentkező, a völgyek felé kivastagodó agyagos mészkőtörmelék. A karsztos üregek, járatok vagy törések falát több helyen másodlagos kalcitkiválás borítja. A mészkőelőfordulás területe tektonikailag erősen zavart. Törések, vetők, roncsolódások láthatók. Sok helyen egymást metsző törésrendszer figyelhető meg.
4. Környezetvédelmi előírások
A környezetvédelmi hatásvizsgálatról szóló 1995. évi 152 (XII.12) . Kormányrendelet alapján a környezetvédelmi előírások közül a Berva bányára kiemelten vonatkoznak:
- A zajártalomról, - A porszennyezésről, -A veszélyes hulladékokról, - És a vízkezelésről szóló bekezdések.
Forrás:
Császár, Zs. – Parádi, K. (2000):
Gyermekkoromat és az ifjúkor néhány évét a mai Egerhez tartozó Felnémeten, a fűrészüzemben töltöttem. Szüleim lakása az üzem területén volt, ugyanis édesapámat az Egri Erdő-és Faipari Rt. majd a jogutód, az Észak-magyarországi Fűrészek alkalmazta. Magam is dolgoztam az üzemben mint diák a nyári szünetekben, az érettségi után pedig egy évig folyamatos munkaviszonyom volt itt. Amikor a felnémeti fűrészüzemben egykor használt szavak jelentéstani magyarázatára kísérletet teszek, édesapámra és munkatársaira is emlékezem.
Az összegyűjtött szavakat a magyar ábécé szerint szedtem betűrendbe. Ebbe a rendszerbe kerültek a jellegzetesen idegen szavak is. Jelentésük feltárásához használtam az Erdészeti vadászati faipari lexikont (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1964.). Erre az EVFL rövidítéssel hivatkozom. A német szavak jelentésének forrása Halász Előd Német─magyar szótára. A szavak értelmezésénél a TESz. és az ÉKsz. megfelelő címszavai segítettek.
Bőrdeszka. Az EVFL-ben csak a széldeszka szót találjuk meg. Így: „a rönk közép vonalától a legnagyobb távolságra levő két legkülső deszka.” Bőrdeszká-nak azt a gyengébb minőségű széldeszká-t nevezték, amely jelentős mértékben tartalmazta a fa kérgét. A szó előtagjában szereplő bőr tehát hasonlóságon alapuló névátvitel.
Cirkula. A TESz-ben a közhasználatú cirkulál szó 3. jelentése ’körbe jár’. A cirkula nem más, mint a körfűrészgép. Ez ’tárcsa alakú kerületén fogazott forgácsoló szerszám’.
Csikk. Jellegzetesen népies szó. Az említett nyelvi közösség nyelvhasználatában a talpfa méretre vágásakor az abból leesett véget jelentette, illetve a hézagléc (spangli) 20-30 cm-es darabjának volt a neve. A TESz. a ’<kialudt vagy eldobott> cigaretta- vagy szivarvég’ jelentésű csikk-et az „argó illetőleg az alacsonyabb szintű köznyelv” szavának minősíti.
Dugó. Az EVFL-ben a betéttuskó címszó alatt találjuk ’vasúti vasbeton aljakba beépített, sínek rögzítésére szolgáló faválaszték’. Csonkagúla alakú test, amely a dugó nevet onnan kapta, hogy alakja a dugóhoz hasonló. A betéttuskó nevezetessége, hogy kezdeti gyártásával épp az Észak-magyarországi Fűrészek foglalkozott. Termelési szempontból Eged András felnémeti körfűrészes neve érdemel említést, ugyanis az ő újítása alapján vált a gyártástechnológia a faiparban közhasználatúvá. Édesapám, idősebb Dóra Zoltán pedig ezzel kapcsolatosan értékes számításokat végzett vállalata számára.
Gáter. Az EVFL Keretfűrészgép (gatter) címszava szerint: „A magyar fűrészipar alapgépe. Alternáló főmozgású keretfűrészlapokkal forgácsoló, gépi előtolású szerszámgép.” Miután a gatter az EVFL-ben is szerepel, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy egy ismert hangtani törvény érvényesül az ejtésformában.
Kant. Valószínűleg a Kante német szóból származik. A német szó jelentése ’él (e valaminek)’. Halász Előd szótárában szerepel az ’elvágólag egymásra rakva’ (auf übereinandergeordnet) példa. Feltehető, hogy ebből vették át a kant szót, amely azt jelentette, hogy a deszka vagy palló szélességének mérésekor a szélesebb oldalra kellett fordítani a fűrészárut. A kant felszólító értelemben szerepelt. Mondatban így is hallottam: „Kantoljuk meg fiúk!”
Laska. A betéttuskó készítésekor keletkező ék alakú hulladékfát nevezték így. Alakja az ÉKsz.-ben szereplő ’metélt’ szóval teremt hasonlóságot, metaforikus szóhasználatra utal.
Pulyka. A deszkák, pallók kézi kérgelésekor keletkező fakérget a dolgozó bérkiegészítésképpen megkapta az üzemtől. Ezt jellegzetes kúpszerű rakásba rakták össze. A hosszabb, tetszetősebb darabokból készült a külső váz, míg az apróbb törmelék ennek belsejében volt. Az így elkészült máglya v. rakás onnan kapta a nevét, hogy jó „kövér” volt, akár a pulyka.
Spangli. Az EVFL-ban hézagléc a neve, jelentése ’fűrészelt áruk tárolásánál az egymásra kerülő rétegeket elválasztó léc’ Eredetét tekintve a német Spanglied ’feszített betét’-re vezethetjük vissza. E formájának kialakulásában talán szerepe volt annak, hogy a nyelvérzék birtokos személyjelnek fogta föl a szóvégi d-t, és elvonással alakította ki az általa szótőnek vélt alakot.
Stóc. Az ÉrtSz.-ban stósz-ként találjuk, melynek 2. jelentése ’rakás, csomó, nyaláb’. A szó fölötti csillag jelzi, hogy nyelvhelyességi szempontból kifogásolható szóval van dolgunk. Az adott közösség nyelvhasználatában a máglyá-t jelenti. Az EVFL-ban a máglya meghatározására a következőt olvashatjuk: „Iparifa-választékok készletezési formája. A választékok hossztengelyükkel párhuzamosan, oldalkitámasztás nélkül feküsznek egymáson.”
Splintes. A splint tulajdonképpen szíjács. Ez ’a gesztfa és a kambium közötti farész’. „Ipari szempontból kevésbé értékes, mert sok tápanyagot tartalmaz, ezért a gombák és a rovarok ezt a részt támadják meg.” (EVFL). Splintes- nek azt a faipari terméket nevezték, amelynek egy része a szíjácsot tartalmazta. A splintes parkettát például egy időben külön minőségi osztályba sorolták, eladási ára alacsonyabb volt.
Unterláng. Német megfelelője az Unterlage ’alátét, alj(zat), talapzat’ jelentésű szó. Az alátétfa jelentéséről az EVFL így ír a máglya címszó alatt: „A M alá a földre v. betontuskóra fektetett ászokfát (alátétfát, párnafát, vánkosfát) helyeznek.”
A bemutatott szavak csupán töredékét képezik annak a gazdag szókincsnek, amely az erdő-és faiparban egykor közismert volt. Úgy vélem, hogy jelentős részük kihalóban van, hiszen már mintegy két-három évtizeddel ezelőtt is kiszorította őket a hivatalos szóhasználat, amely részint a nyelvnek az idegen szavaktól való megtisztításával magyarázható, másrészt azzal, hogy az üzem egyre szélesebb körű termelési, kereskedelmi kapcsolatai révén, a hivatalos szavak beáramlásának mind nagyobb lehetősége nyílt meg. Az idegen szavakat felváltó új nevek általában alkalmasak voltak a pontos megnevezésre. Ennek ellenpéldája azonban a rönk szó kiszorítására tett kísérlet. Helyette a gömbfá-t akarta bevezetni a faipar hivatalos nyelve. Ez esetben a szó hangalakja nem arra a jelentésre utal, amit meg akarunk nevezni, a rönk ugyanis nem gömb alakú. Lásd erről a Nyr. 1978: 231 Kiss Lajos szómagyarázatát.
Néhány szóalak kihalását az is magyarázza, hogy az adott faipari termék gyártását a fűrészüzem megszüntette (dugó, laska). A fakéregből rakott pulyka pedig a szociális viszonyok megváltozása miatt homályosult el. Fakéregre mint tüzelőanyagra ma már nemigen van szükség.
Érdemes lenne a faipar kihalóban lévő szavait felkutatni, és a különböző üzemek sajátos megnevezéseit összehasonlítani az azonos fogalmakra vonatkozóan.
Dóra Zoltán
Megjelent a Magyar Nyelvőr 106. évf. 1982./2. számában
A farkasok téli garázdálkodásáról vagy a Kutyahegyben éjszakánként sétálgató „fejetlen barátról” szóló történetek, meg a boszorkánymesék tarkasága épp oly lebilincselő volt az egykori gyermekhad számára, mint a „cár fiának” rejtélyes, az 1849-es szabadságharc idején, Felnémeten történt, végzetes haláláról szóló história. És persze, azok a történetek is, amelyek egy nagyobb, a Mátra és a Bükk tájait egybefogó régió emlék anyagába tartoznak. Még akkor is, ha ezek java része nem egyéb, mint másutt is ismert elbeszélés vagy versezet variánsa. Mint pl. a Vidróczki emlékét őrző történetek. Valóságalapot sem nélkülöző, apáról fiúra hagyományozódott históriák voltak ezek, s az egykor híres betyár életének egy-egy epizódját örökítették meg. Kár, hogy csak kevés maradt fenn belőlük, hisz lejegyzésükre évtizedekkel ezelőtt aligha gondolt valaki is. Pedig öt-hat évtized előtt még olyanok is élhettek a faluban szép számmal, akik valóban találkozhattak a pandúrok üldözte, menyecskék bújtatta, és dédelgette szegénylegénnyel…
Az alábbi történetet a legszínesebbek egyike ez az egyre ritkuló, a szájhagyomány őrizte, s Felnémeten hallott Vidróczki-históriák között. Elbeszélője a felnémeti születésű dr. Csank István nyugalmazott ügyvéd. Sokak által szeretett és nagyra becsült Csank Pista bácsija volt, aki édesapjától hallotta a kalandos történet részleteit. Elbeszélése szerint így esett a dolog Vidróczkival valamikor a 19. század második felében, hogy Pontosan melyik esztendőben, nem tudni, meg nem is nagyon fontos, hisz a történet így, egy kicsit az időtlenség szintjén lesz általános érvényű.
Az apám 1 848-ban született — mesélte Pista bácsi — s ő mondogatta, hogy legény korában gyakran mulattak a templom közelében levő kocsmában, ahová a helybeliek mellett az utasemberek is be-betértek. Történt egyszer, hogy nagy lódobogásra, patkócsattogásra figyeltek fel a legények, aztán nemsokára nyílt az ajtó, s társaival a kocsmába lépett a mátrai erdők híres betyárvezére, Vidróczki. A pandúrok elől menekültek, s a falu szélén nem az erdő irányába nyargaltak tovább, hanem vissza, a faluba. Az üldözők nem is álmodtak ilyen cselfogásról, sokáig „kergették” őket a falu határán is túl. A betyárok nagy mulatásba kezdtek (a kocsmárosné régi ismerősük volt), s széles jókedvükben néhányszor a plafonba is belelőttek. A falusi legénység előbb csak szemlélte Vidróczkiék duhajkodását, a pisztolylövések hallatán aztán inukba szállt a bátorság, kimenekültek a kocsmaajtón. Egyedül az apám maradt ott köztük. Vidróczki, látva ezt, odalépett hozzá és megszólította: - Nohát, öcskös, te nem ijedtél meg? - Miért ijedjek én meg? – kérdezte az apám, majd hozzátette: – láttam én már betyárokat, másokat is. - Láttál? De Vidróczki nem olyan betyár! Nem kapcabetyár! Hé! - Tőle sem ijednék meg – mondta az apám.
Vidróczkinak úgy megtetszett a bátorsága, hogy közéjük hívta, és együtt mulattak tovább. Igaz, nem túl sokáig, mert a strázsát álló betyárok jelentették: a pandúrok rájöttek a huncutériára, s jönnek már vissza a falu felé. Vidróczkiék erre, lóra kaptak és elvágtattak. Így került ismeretségbe az apám Vidróczkival. Később aztán még egyszer találkoztak.
Az apám egyszer vásárra indult Miskolcra, át az erdőkön, Répáshuta felé. Akkor még nem létezett a mai lillafüredi Út. Ökröket akart venni a miskolci vásáron, pénzt is vitt hát magával, nyakába akasztott vászonzacskóba rejtve — mivelhogy akkoriban parasztember nemigen használt pénztárcát. Már jól benn járta rengeteg erdőben, amikor innen is, onnan is egy-egy koppanást hallott a fék között. Ment tovább, de a koppanások csak nem maradtak el, sőt, gyakoribbak lettek. Apám megállt, nézett a hangok irányába, de embert nem látott sehol. Látott Viszont fokost, nem kegyet. Hamar rájött: a fokosok gazdái a fák mögé rejtőztek. Apám már tudta: körbefogták a betyárok. Lassan továbblépett, de akkor megszólalt valaki az egyik fa mögött: - Állj meg! Hova mégy? - A miskolci vásárra. - Mennyi pénzed van? - Kétszázötven korona. - Biztos? - Biztos – mondta az apám. -Akkor tedd le a pénzed arra a kőre, oszt Te pedig eridj, amerre látsz, gyorsan.
Mit tehetett, előhúzta inge alól a pénzes zacskót, óvatosan a mondott kőhöz lépett, s rátette. Akkor nézte meg őt jobban az egyik betyár, aki nem volt más, mint Vidróczki. Meg is szólította nyomban: - Hát te vagy az, Te Csank, akivel a felnémeti kocsmában mulattunk? Te vagy az a bátor legény? - Igen, én vagyok. - No, akkor mennyi pízed is van? - Már mondtam: kétszázötven korona. - Na itt van még kétszáz és menj Isten hírével.
Az apám elvette a pénzt, a zacskóba tette, aztán a zacskót visszadugta az inge alá, s mire útnak eredt, a betyároknak már hűlt helye volt. Vidróczki hát vele is csak jót cselekedett…
Boszorkányokat ugyan már réges-régen nem küldtek máglyára, de velük kapcsolatos hiedelmek makacsul éltek tovább a népi világban. Fél százada sincs, hogy még komolyan vették a felnőttek is a „rontást”, a „szemmel verést”, s nehéz álmok után ébredve határozottan állították: megnyomott a boszorkány. Jól emlékszem, egyszer apám egy ismerősével útra kelt taposni való káposztáért Hétbe. Putnoki születésű lévén, jól ismerte ezt a falut is, úgy tudom, távoli rokonság is volt még ott abban az időben. A káposztájáról ma is híres faluban két napot kellett tölteniük, éjszakára valami ismerősnél vagy rokonnál kaptak szállást. Nem sokkal elalvás után arra ébredt, hogy a szomszéd ágyon igencsak nagyokat nyög, néha jajgat, majd összefüggéstelenül beszél a cimborája, aztán leugrik az ágyról, ki a szoba közepére, s elfúló hangon kiáltja: - A boszorkány, a boszorkány, megnyomott a boszorkány!
Öregek meséi szerint volt aki „látta” is, amint holdfényes estén fiatal menyecske alakjában táncolt a patak vizén a boszorkány, anélkül, hogy a lába a vízbe merült volna. Mások fürödni „látták” mezítelenül a Zúgónál (a malom duzzasztó gátja volt a Zúgó, Szép ipari műemlék, 1956-ban egy szovjet tank zúzta szét), kezében kés volt, s azzal „hasította” a vizet. Néha a hiedelem az általánosságok szférájából kiszakadt, valamely személyhez kötődött. Ettől az időtől kezdve óvták is az illetőtől a gyereket s a jószágot. Egy idő után azt mondták rá: barboncás. Mesék is övezték személyét csakhamar, amelyeket téli estéken vagy ősszel, kukoricafosztáskor adtak elő. A gyerekek szájtátva hallgatták a történeteket s más nap elkerülték az illető háza táját, nehogy megrontsa őket. Voltak történtek, amelyeknek szereplője már rég a sírban volt, de a róluk szóló történet hosszú ideig fennmaradt. Miként a Barboncás Folórról szóló is.
Ez a Barboncás – a mese szerint – sokat járt-kelt a falu határán túl, útjait mindig titokzatosság övezte. Gyalogszerrel indult mindig, de különös módon mindenhová hamar megérkezett. Senki sem tudta hogyan. Csak tudni vélték: boszorkánymestersége segítette mindig. Egyszer a falu egyik kovácsa Szarvaskőbe indult. Befogta lovait annak rendje és módja szerint, az abrakos tarisznyát berakta a kocsiderékba, az ülésdeszkára pokrócot tett, s vitte az itatóvödröt is. Nyár volt, a nap hetedmagával sütött; még az erdők között kanyargó „szarvaskövi út” sem volt árnyasnak mondható. A kovács alig hagyta el Almárt, még a Barátbérc nyergét szemlélgette, mikor észrevette az út szélén ballagó Barboncást. Nem volt gyáva ember, de a boszorkányságot ő is respektálta. Meg is akarta szólítani, meg nem is. Amíg ezen gondolkodott, a kocsi utolérte Folórt, az meg nyomban megállt, s megkérdezte: - Hová mégy, kovács? - Szarvaskőbe. - Elvihetnél engem is.
A kovács előbb tűnődött, mit is válaszoljon, mert nem szívesen vette volna kocsijára a banboncás hírében álló embert. Legszívesebben azt mondta volna, hogy előbb még kitérőt tesz ide a Nyugodóra, s csak később indul majd tovább, fával. Ez persze füllentés, s az ilyen boszorkányos személy biztos belelát az ember lelkébe, s még elhíreszteli, hogy hazugságon kapta – gondolta a kovács. Ezért hát nem is teketóriázott tovább, egyenesen a szemébe mondta: - Nem viszlek, Folór, mert barboncás vagy, nem akarok bajba kerülni miattad.
Rácsapott a lovakra, azok meg csaknem vágtába kezdve röpítették a kocsit, a kovács alig tudta megfékezni. Folór a botját magasba emelve kiáltott utána: - Megállj, kovács, megbánod még te ezt!
A lovak aztán lassan megnyugodtak, s csendesen poroszkáltak tovább. Már a Vaskapunál járt a szekér, amikor a kovács észrevette, hogy a lovai hátát kiverte a tajték. Úgy küszködött a két ló a kocsival, mintha több mázsányi teher lett volna rajta. Feszült az istráng, szinte elszakadni látszott, a lovak mintha emelkedőn kaptatnának felfelé, ügy vonszolták a kocsit. A kerekek meg úgy nyikorogtak, mintha ezer gyerek jajgatott sikongott volna bennük. Csodálkozott is a kovács, mert előtte nap kente meg valamennyit.
- Biztos a rontás morogta magában -‚ az az átkozott Barboncás tette biztosan. Már-már őt is a hideglelés környékezte. Alig várta, hogy elérje a falu határát. Biztatni sem merte nagyon a jószágokat, félt, hogy megszakadnak a nagy erőlködésben. Végre aztán mégiscsak elérte a szélső házakat. Megkönnyebbülten sóhajtott, most már benn van a faluban, ha nagyobb baj esnék is, lesz, aki segít rajta. Nyugalma nem sokáig tartott. Ahogy elérte a falu közepét, meglátta Folórt, aki botjára támaszkodva ballagott előtte az úton. A kovács tágra meresztett szemmel nézte. Megállította a fogatot, a szája mozdult, mondani akart valamit, de hang nem jött ki a torkán. Kis idő múltán csak ezt mormogta:
- Barboncás! Jól mondják, hogy Barboncás. Másképp… másképp hogy előzött volna meg az úton. Láthatatlanná vált, felkapaszkodott a kocsimra, azért verte ki a tajték a lovaimat…
A lovak maguktól-e vagy egy gyenge gyeplőrántástól, elindultak. A kovács a kocsma elé érve megállította őket, lecsutakolta mind a kettőt, az abrakos tarisznyát a nyakukba akasztotta. Még az istrángot sem vette le a hámfáról, a nagy ijedségben bement a kocsmába, egyenesen a kármentőhöz lépett, s bort kért, egy félliteres butellával… (1986)
(Részlet Lőkös István: Átölelő szivárvány c. könyvéből)
A 19. század első évtizedének végén jelentős változást hozott Felnémet életében az Eger és Putnok közötti vasútvonal megépítése. Nem kevés viharral járt ugyan a dolog, egyik elképzelés szerint ugyanis Egert Szarvaskővel összekötő, s a falun áthaladó út mentén készült volna a vasúti pálya, ami heves tiltakozást váltott ki a felnémeti lakosság körében. Állataik, gyermekeik biztonságáért aggódtak, s a falu nyugalmáért is. Végül ők győztek: a falut megkerülve, mai nyomvonalán épült meg a vaspálya, s mai helyén az állomásépület, amely nemcsak a falu, hanem a környék gazdasági lehetőségeinek is kedvezett. 1908 áprilisában – tehát mindjárt a vasúti közlekedés megindulása idején – Gesztes Lajos uradalmi erdőmester “gazdasági vasút kiépítésére” tesz javaslatot. Indoklását az érseki uradalom felsőtárkányi erdőbirtokának 1897-1905 közötti „üzemátvizsgálási munkálatában” így fogalmazta meg: „Az Eger-Putnok vasútállomástól 8 kilométer távolságba jut. Ajánlatos lenne a vasúti állomást vágásokkal – gazdasági vasúttal összekötni. A gazdasági vasút kiépítése nem kerülne nagy összegbe, mert a vonal, melyen haladna, egyenletesen és mérsékelten lejt, semmi nagyobb akadály, áthidalás, vagy erősebb töltésre szükség nem lenne. Kiváló előnye lenne az, hogy a tervelt anyagokat a kívánt időre biztosan és olcsón lehetne kiszállítani. A ma mar fizetett tengelyen való szállítási bérek csak emelkedni fognak – hogy az elért jobb árak tetemesebb részét a fuvarbérek emésztik fel.” Az erdőmester javaslatát elfogadták, a Felnémet és Felsőtárkány közötti iparvasút megépült, s az uradalom felsőtárkányi erdőbirtokán az elkövetkező két évtized alatt az összes erdei vasutak (a birtok területén lévőkről van szó) üzemi központját alakítottak ki. 1934 februárjában Urbántsek Ignác érseki uradalmi erdőtanácsos az összes erdei vasutak üzemvezető posztjára Vendel Ferenc kinevezését javasolja, aki nemrég fejezte be, s kifogástalanul teljesítette kétéves ,erdőmérnök-gyakornoki próbaszolgálatát. Amikor mindez történt, Felnémet már nagy uradalmi gazdasági központ, fejlett tehenészettel, tejüzemmel, disznóhizlaldával és -tenyésztővel, s itt van az egész uradalmi erdőgazdálkodás központja is. A hordógyár, vagyis az Egri Erdő- és Faipari Rt. fűrésztelepe és hordógyára mar 1930-ban 119 munkást foglalkoztatott, de jelentős ipari üzem – a harmincas évek derekán történt bezárásáig – az Érseki Bánya- és Ipartelepek Rt. szénbányája is, amelynek épületei, egykori irodaházai, szolgálati lakásai még ma is állnak Almárban, ahol a vasúti megállóhelyet épp a bányatelep üzemeltetése idején létesítették. Szembetűnő az a prosperálás, ami például a lakosság lélekszámának gyarapodásában is kifejeződik: 1920 és 1935 között 330 lélekkel gyarapodott a falu lakossága. A kor szociális körülményeit ismerve talán az is érdekes lehet, hogy a fenti esztendő statisztikai adatai szerint az 510 lakóházból mindössze hét készült vályogból, a többi kőből. Az ipartelepítés, a korábbi vasútépítések, az Érseki uradalom majorjának felfejlesztése nyomán viszonylag sok a bevándorló. Érdekes a nyelvi és vallási megoszlás is: az alapjában véve tiszta magyar ajkú lakosság mellett 1936-ban már két német, egy szlovák, egy horvát és két szerb anyanyelvű polgára is van a községnek, az összlakosságból pedig a 2351 katolikus mellett 23 a reformátusok, 2 az evangélikusok, 2 a görögkeletiek, 7 a zsidók és 7 az ismeretlen vallásúak száma. Beilleszkedésük a faluközösségbe éppúgy zavartalan volt, mint a későbbi években jövő lakosoké (van közöttük erdész, faipari szakmunkás, kereskedő, tisztviselő stb.). A közösségre, az otthonra, a szűkebb hazára találás szembetűnő példái ezek, amit a későbbi ragaszkodás, a Felnémetről való eltávozás után is jól kifejez.
(Részlet Lőkös István: Átölelő szivárvány c. könyvéből)
Felnémet 1960-ig önálló település volt. 1961-ben – egy korábbi felsőbb akarat megvalósulásaként – csatolták Egerhez. Bár a falu és a megyeszékhely földrajzi távolsága nem volt számottevő, Felnémetnek kialakult a sajátos arculata, népszokásaiban, nyelvhasználatában – mely a palóc nyelvjárás egy változata – elkülönült Egertől.
A FNESz. a településnév német utótagját úgy magyarázza, hogy az az egykori német telepesek lakóhelyére utal. „A Fel-előtag pedig az egykori *Alnémettel való korrelációra mutat” (Kiss Lajos 1978:215).
Felnémeten a palóc nyelvjárás egyik változata járja. Ennek sajátosságaira mutat rá a falu szülötte, Török Sándor Konstantin ciszter rendbeli filológus-tanár a múlt század végén. A Magyar Nyelvőrben megjelent dolgozatában hangtani és alaktani szempontból vizsgálja a falu által használt dialektust. Kimutatja a palócság nyelvével azonos, illetve az attól eltérő jegyeket. Megemlíti, hogy a felnémetiek —esetenként —a szomszédos tárkányiakétól is eltérő nyelvjárási változatot beszélnek (Török Konstánt 1896). A falu szókincsének összegyűjtésére ezidáig nem került sor. Noha elszórtan találunk erre vonatkozó adatokat, a szavak inkább szólásokban jelennek meg. (Bakos József Heves megyei szólások című cikke a Hevesi Szemlében jelent meg.)
Török Sándor említett munkájában a lexikai egységeket főleg szemléltetésül használja. Ezek alaki tájszók. Az Új Magyar Tájszótár eddig megjelent három kötetében sem találunk utalást Felnémetre. Ennek lehet az is oka, hogy néhány felnémeti tájszót a gyűjtők egrinek véltek. A helynévmutatóban Felnémet neve ugyanis Eger címszó alatt szerepel (18 c 3), a térképek pedig nem tüntetik fel.
Mivel Felnémet gyermek- és ifjúkorom színhelye, a szavak jó részét a 40-es és az 50-es években hallottam az élőbeszédben. E szavak megmaradásának ellenőrzése végett a helyszínen hagyományos módon folytattam gyűjtést 1990—1995 között. Régebbi ismerőseim, barátaim közlése szolgált forrásanyagul. Jelentős segítséget nyújtott barátom, dr. Lőkös István egyetemi tanár, valamint Németh András, egykori általános iskolai tanárom.
A szavakat elnagyolt fonetikus jelöléssel jegyeztem le. Példamondatot ritkán használok. Erre csak akkor kerül sor, ha az a pontosabb megértést szolgálja. A szómutatványban a betűrendet követem. Először a köznyelvi vagy köznyelviesített formát mutatom be—ez szerepel címszóként—, ezt követi a tájnyelvi alak, majd a szófaji meghatározás. Néha megkísérlem a stílus minősítését is. Előfordul, hogy megjegyzés zárja a szócikket. Mivel dolgozatom csak töredékét képezi a felnémeti tájszókincsnek, a bemutatott szavak mennyisége a későbbiekben bővíthető. Nem szerepelnek a szógyűjteményben olyan alaki tájszók, amelyek a nyelvjárásra jellemző hangtani sajátosságokból adódnak, tehát közismertek. Ilyenek például az i és ü előtti palatalizálódás (gyió, hetyi, patyika, tetyű stb.) Szükségesnek láttam azonban minden más esetben az alaki tájszók felvételét is.
apó apó fn. ’nagyapa’ ángy ángyom fn. ’nagynéni’ ’sógornő’Megj. A köznyelvi alakhoz képest a szó birtokos személyjeles formában fordul elő. bögre bëgrë fn. ’kisebb fajta vizesedény’ bengézik bëngézik ts. ige ’a szüret után meglévő gyümölcsöt összeszedi’ bodzafa fn bocfa bodzafa puska bocfapuska kif. bodzafából készült játékszer’ bordáscsík bordáccsík fn. ’csigatészta’ Megj. Eger környéki tájszó lehet, mivel az ÚMTSz. jegyzetapparátusának két adata is erre utal (Eger, Nyr. 25 [1896] Felsőtárkány, Etnográphia 6[1955]). borízű alma boréző alma kif. ’nyáron érő kellemes, savanykás ízű almafajta’ búbikázik búbikázik tn. ige ’négykézláb mászik’ Szent Verony má megin búbikázik a garádba (ui. részeg). Hangfestő, pejoratív jelentésű szó. buddog buddog tn. ige ’bujkál (vkiben a betegség)’ búgattyú brugattyú fn. ’zsinegre kötött fadarab’ cepe cepe, szepe fn.’gombafajta, a vargányfélék egyike’ csajtos csajtos mn. ’csatakos, latyakos, sáros’ csatorna csatorna fn. ’barázdákkal elválasztott néhány szőlősor’ csendít csëndít tn ige ’halottnak harangoz’ cserbóka cserbóka, csorbóka fn. ’pitypang, gyermekláncfű’ csilleng csilleng fn.’kis szőlőfürt’ csiperke csipircsik fn. ’gombafajta’ „Csipircsik gombát szettem a Pirittyóba.” csuma csuma fn. ’torzs, csutka’ csupasz csipasz fn ’toll nélküli madárfióka’ Megj. A köznyelvi melléknévből tapadással keletkezett főnév. díbogják díbogják ts ige beszélik, suttogják Megj. A még nem hivatalos, nem közismert eseményről titokban, beszélnek. dikó gyikó fn. ’fából készült ágyféle’ egyes gomba eggyes gomba kif. ’egyesével termő tőkegomba’ (vö. csoportos tőkegomba) ez miénk emménk kif. ’miénk’ Megj. A címszó mellett ismeretesek az ettéd, ettétek, ezövék is. Ezek köznyelvi alakjai : tied, tietek, övék. Török Konstantin írja: „ A birtokos névmások előtt álló névelő mindig magas hangú az asszimiláció mellett” (i. m.) eskarablya eskarablya fn. ’foltos szalamandra’ édes édes, édeske fn. ’nagymama’ felérez fëlérez tn. ige ’álmából felébred’ Fëlérzett a gyerek. félig szálló fészállító fn. ’tollasodó, de még önállóan repülni nem tudó madárfióka’ ganga ganga fn ’evéskor a kisgyerek nyakába kötött kötényféle’ garád garád fn. ’kerítés (leginkább élősövényből)’ háti hátyi fn ’hátikosár, vesszőből font puttonyféle’ Ety hátyi cseresznyét vittem a piacra. Jelentéstapadással keletkezett szó. halábol halábol tn. ige ’siet, kapkod’ Ne haláboj má olyan nagyon! herőce herőce fn. ’csöröge, forgácsfánk’ Forgács alakúra csavart, zsírban kisütött omlós sütemény. húszfont húszfont fn. ’kópé, gézengúz’ „Naty húszfont vatte.” irtó vas irtó vas kif. ‘aszatot szúrkáló, villás farkú, botra szerelt vas’ ittég ittég hsz. ‘itt’ jód jód hsz. ‘jól’ “Vigyázz, mer jód elese!” kácsong kácsong tn.ige ‘rosszalkodik, csintalalnkodik’ “Ne kácsong má, te gyerek!” Valószínűleg hangfestő-hangutánzó szó. kaszli kaszli fn. ‘kisebbfajta, többfiókos szekrény’ kázsmérkendő kázsmérkendő fn. Kif. ‘díszes, mintázott selyemkendő’ kocér kocér fn. ‘az ásóra vagy lapátra ragadt föld letisztítására használt kisebb méretű vas- vagy fadarab’ kompókodik kompókogyik tn. ige ‘gubbaszt, meghúzza magát’ “Ott kompókodott az asztalná.” Megj. A kissé ittas, pityókás emberre mondták. kongatás kongatás fn. ‘tűz vagy egyéb veszély esetén a harang félreverése’ korozsma korozsma fn. ‘ajándék’, amelyet a keresztszülőktől kétéves korában kap a gyermek korpitálás korpitálás fn.’kerepelés’ Megj. Nagycsütörtöktől, az ún csonka misétől a feltámadásig terjedő időben kereplő szólt a harang helyett. laposkötél laposkötel fn. ‘lapos kötél, szíjhoz hasonló kötél, amivel rőzsét, szárat stb. kötnek össze’ leveteti magát levetetyi magát kif. ‘lefényképezkedik’ litánia létányija fn. ‘litánia’ Szókapcsolatokban: májusi létányija, októberi létányija. litya litya fn. ‘színes anyagból készült, elöl végig gombos, fodorral díszített blúz’ lóré lóré fn. ‘csille’ Megj. A “hordógyár” (a felnémeti fűrészüzem) szállítóeszköze volt. lószemű szilva lószemű szilva kif. ‘ringlóféle’ lucerna luterna fn. májfa májfa fn ‘májusfa’ Megj. Május elsején a legények pántlikával, kendővel feldíszített fát állítottak a kiválasztott lány számára. makuka makuka fn. ‘napraforgómag’ mályva mályva fn. ‘papsajt’ morvánkalács morvánkalács fn. ‘kerek, nagy méretű foszlós kalács’ Megj. A lakodalmas menet, miután a lányos házhoz ért, a menyasszony az ún. lesen lévők, tehát nem meghívottak részére egy-egy szelettel kedveskedett. masina masina fn. ‘tűzhely’ meg-meg mëmmëg hsz. ‘ismét, újra’ misling misling fn. ‘csalamádé, silónak való, sűrűn vetett kukorica vagy napraforgó mutyiban mutyiba hsz. ‘titokban, alattomosan’ nene nene fn. ‘néni, nagynéni’ ottég ottég hsz. ‘ott’ “Ottég laktak a Bossodba e.” pampuska pampuska fn. ‘fánk’ pectej pectej fn. ‘édeskés ízű, a tehén közvetlen ellés utáni teje’ pelejke pelejke fn.’alacsony, láb nélküli bölcső’ pesztekedik peszterkegyik tn. ige ‘peszterkedik, sündörög, piszmog’ “Aggyíg peszterkedel, míg jód elesel.” Igen széles körben elterjedt tájszó. Valószínűleg hangulatfestő. Megj. Felnémeten kialakult egy sajátos mellékjelentése is. Ez a nőkkel való csintalankodásra, netán a nemi érintkezésre vonatkozott. Az egyik,. kissé ügyefogyott felnémeti agglegény állítólag így hárította el az egri bordélyházban a kéjnő közeledését: “Jaj, kurva néni, én még sose peszterkettem.” penye penye mn. kényes, gyenge, tehetetlen poshadt posat mn. igenév ‘romlásnak indult (folyadék, étel, gyümölxs) pitlélni pitlényi fn igenév ‘őrletni’ Megj. Csak főnévi igenévként használatos mint a mondat célhatározója: Elfogyott a liszt, hónap menek pitlényi. A szó valószínűleg összefügg a ‘malomszita, szitál liszt’ jelentésű pitle szóval (lásd aTESz. pitle szócikkét) sajtár zsétár fn. ‘fából vagy fémből készűlt fejőedény’ sank sank fn. ‘kavics, sóder’ sürög sëreg tn ige ‘forog, sürög’“Úgy sëregtek, mint annak a rengyi.” (Török K. i.m.) sifon sifony fn. ‘szekrény’ singolás singolás fn. ‘hímzés, az alsó szoknya hímzett díszítése’ Kif.:singolt szoknya sinkózik sinkózik tn ige ‘csúszkál (jégen)’ siska siska fn.fűféle, perje’ süvít süvít tn ige ‘fütyül’ szak szak fn. ‘olajpogácsa, a napraforgó sajtolásakor visszamaradt héj, állatok takarmánya. szállító eper szállító eper kif. ‘az eperfa virágos fajtája, amely nem hoz termést, csupán a beporzást szolgálja’ számoskő számoskő fn. ‘tufakőből kifaragott, nagy méretű építkezési anyag’ szikó szikó fn. ‘a ház mészkőből készült lábazata’ tányérmag tányérmag fn. ‘napraforgómag’ troszka troszka fn. ‘salak’ tukarcs tukarcs fn. ‘kukoricának vagy napraforgónak a szárvágás után megmaradt, földből kiálló része, illetve aratás után a gyomnövények szárrésze’ “Messzúrta a lábam a tukarcs.” vasgereben vazsgereben fn. ‘pelyva, törek eltávolítására használt gereblyéző eszköz’ vörösség vërёsség fn. ‘kanyaró (betegség)’ Megj. A bőrőn megjelenő vörös színű kiütésekre utal, metaforikus kapcsolatról van szó. zákányos zákányos mn. ‘zavaros (bor)’ Má lehúsztam eccer a bort, de még e csёppet zákányos.Szakirodalom Kiss Lajos 1978. A földrajzi nevek etimológiai szótára.(FNESz) Akadémiai Kiadó . Budapest Török Konstánt.1896. Nyelvtani adatok a felnémeti dialektusról. Nyr. 25 521-4. Mejelent a Magyar Nyelvőr. 1997/1. számában
Legutóbbi hozzászólások