boszorkány

A farkasok téli garázdálkodásáról vagy a Kutyahegyben éjszakánként sétálgató „fejetlen barátról” szóló történetek, meg a boszorkánymesék tarkasága épp oly lebilincselő volt az egykori gyermekhad számára, mint a „cár fiának” rejtélyes, az 1849-es szabadságharc idején, Felnémeten történt, végzetes haláláról szóló história. És persze, azok a történetek is, amelyek egy nagyobb, a Mátra és a Bükk tájait egybefogó régió emlék anyagába tartoznak. Még akkor is, ha ezek java része nem egyéb, mint másutt is ismert elbeszélés vagy versezet variánsa. Mint pl. a Vidróczki emlékét őrző történetek. Valóságalapot sem nélkülöző, apáról fiúra hagyományozódott históriák voltak ezek, s az egykor híres betyár életének egy-egy epizódját örökítették meg. Kár, hogy csak kevés maradt fenn belőlük, hisz lejegyzésükre évtizedekkel ezelőtt aligha gondolt valaki is. Pedig öt-hat évtized előtt még olyanok is élhettek a faluban szép számmal, akik valóban találkozhattak a pandúrok üldözte, menyecskék bújtatta, és dédelgette szegénylegénnyel… 

Az alábbi történetet a legszínesebbek egyike ez az egyre ritkuló, a szájhagyomány őrizte, s Felnémeten hallott Vidróczki-históriák között. Elbeszélője a felnémeti születésű dr. Csank István nyugalmazott ügyvéd. Sokak által szeretett és nagyra becsült Csank Pista bácsija volt, aki édesapjától hallotta a kalandos történet részleteit. Elbeszélése szerint így esett a dolog Vidróczkival valamikor a 19. század második felében, hogy Pontosan melyik esztendőben, nem tudni, meg nem is nagyon fontos, hisz a történet így, egy kicsit az időtlenség szintjén lesz általános érvényű.

Az apám 1 848-ban született — mesélte Pista bácsi — s ő mondogatta, hogy legény korában gyakran mulattak a templom közelében levő kocsmában, ahová a helybeliek mellett az utasemberek is be-betértek. Történt egyszer, hogy nagy lódobogásra, patkócsattogásra figyeltek fel a legények, aztán nemsokára nyílt az ajtó, s társaival a kocsmába lépett a mátrai erdők híres betyárvezére, Vidróczki. A pandúrok elől menekültek, s a falu szélén nem az erdő irányába nyargaltak tovább, hanem vissza, a faluba. Az üldözők nem is álmodtak ilyen cselfogásról, sokáig „kergették” őket a falu határán is túl. A betyárok nagy mulatásba kezdtek (a kocsmárosné régi ismerősük volt), s széles jókedvükben néhányszor a plafonba is belelőttek. A falusi legénység előbb csak szemlélte Vidróczkiék duhajkodását, a pisztolylövések hallatán aztán inukba szállt a bátorság, kimenekültek a kocsmaajtón. Egyedül az apám maradt ott köztük. Vidróczki, látva ezt, odalépett hozzá és megszólította: - Nohát, öcskös, te nem ijedtél meg? - Miért ijedjek én meg? – kérdezte az apám, majd hozzátette: – láttam én már betyárokat, másokat is. - Láttál? De Vidróczki nem olyan betyár! Nem kapcabetyár! Hé! - Tőle sem ijednék meg – mondta az apám.

Vidróczkinak úgy megtetszett a bátorsága, hogy közéjük hívta, és együtt mulattak tovább. Igaz, nem túl sokáig, mert a strázsát álló betyárok jelentették: a pandúrok rájöttek a huncutériára, s jönnek már vissza a falu felé. Vidróczkiék erre, lóra kaptak és elvágtattak. Így került ismeretségbe az apám Vidróczkival. Később aztán még egyszer találkoztak.

Az apám egyszer vásárra indult Miskolcra, át az erdőkön, Répáshuta felé. Akkor még nem létezett a mai lillafüredi Út. Ökröket akart venni a miskolci vásáron, pénzt is vitt hát magával, nyakába akasztott vászonzacskóba rejtve — mivelhogy akkoriban parasztember nemigen használt pénztárcát. Már jól benn járta rengeteg erdőben, amikor innen is, onnan is egy-egy koppanást hallott a fék között. Ment tovább, de a koppanások csak nem maradtak el, sőt, gyakoribbak lettek. Apám megállt, nézett a hangok irányába, de embert nem látott sehol. Látott Viszont fokost, nem kegyet. Hamar rájött: a fokosok gazdái a fák mögé rejtőztek. Apám már tudta: körbefogták a betyárok. Lassan továbblépett, de akkor megszólalt valaki az egyik fa mögött: - Állj meg! Hova mégy? - A miskolci vásárra. - Mennyi pénzed van? - Kétszázötven korona. - Biztos? - Biztos – mondta az apám. -Akkor tedd le a pénzed arra a kőre, oszt Te pedig eridj, amerre látsz, gyorsan.

Mit tehetett, előhúzta inge alól a pénzes zacskót, óvatosan a mondott kőhöz lépett, s rátette. Akkor nézte meg őt jobban az egyik betyár, aki nem volt más, mint Vidróczki. Meg is szólította nyomban: - Hát te vagy az, Te Csank, akivel a felnémeti kocsmában mulattunk? Te vagy az a bátor legény? - Igen, én vagyok. - No, akkor mennyi pízed is van? - Már mondtam: kétszázötven korona. - Na itt van még kétszáz és menj Isten hírével.

Az apám elvette a pénzt, a zacskóba tette, aztán a zacskót visszadugta az inge alá, s mire útnak eredt, a betyároknak már hűlt helye volt. Vidróczki hát vele is csak jót cselekedett… 

Boszorkányokat ugyan már réges-régen nem küldtek máglyára, de velük kapcsolatos hiedelmek makacsul éltek tovább a népi világban. Fél százada sincs, hogy még komolyan vették a felnőttek is a „rontást”, a „szemmel verést”, s nehéz álmok után ébredve határozottan állították: megnyomott a boszorkány. Jól emlékszem, egyszer apám egy ismerősével útra kelt taposni való káposztáért Hétbe. Putnoki születésű lévén, jól ismerte ezt a falut is, úgy tudom, távoli rokonság is volt még ott abban az időben. A káposztájáról ma is híres faluban két napot kellett tölteniük, éjszakára valami ismerősnél vagy rokonnál kaptak szállást. Nem sokkal elalvás után arra ébredt, hogy a szomszéd ágyon igencsak nagyokat nyög, néha jajgat, majd összefüggéstelenül beszél a cimborája, aztán leugrik az ágyról, ki a szoba közepére, s elfúló hangon kiáltja: - A boszorkány, a boszorkány, megnyomott a boszorkány!

Öregek meséi szerint volt aki „látta” is, amint holdfényes estén fiatal menyecske alakjában táncolt a patak vizén a boszorkány, anélkül, hogy a lába a vízbe merült volna. Mások fürödni „látták” mezítelenül a Zúgónál (a malom duzzasztó gátja volt a Zúgó, Szép ipari műemlék, 1956-ban egy szovjet tank zúzta szét), kezében kés volt, s azzal „hasította” a vizet. Néha a hiedelem az általánosságok szférájából kiszakadt, valamely személyhez kötődött. Ettől az időtől kezdve óvták is az illetőtől a gyereket s a jószágot. Egy idő után azt mondták rá: barboncás. Mesék is övezték személyét csakhamar, amelyeket téli estéken vagy ősszel, kukoricafosztáskor adtak elő. A gyerekek szájtátva hallgatták a történeteket s más nap elkerülték az illető háza táját, nehogy megrontsa őket. Voltak történtek, amelyeknek szereplője már rég a sírban volt, de a róluk szóló történet hosszú ideig fennmaradt. Miként a Barboncás Folórról szóló is. 

Ez a Barboncás – a mese szerint – sokat járt-kelt a falu határán túl, útjait mindig titokzatosság övezte. Gyalogszerrel indult mindig, de különös módon mindenhová hamar megérkezett. Senki sem tudta hogyan. Csak tudni vélték: boszorkánymestersége segítette mindig. Egyszer a falu egyik kovácsa Szarvaskőbe indult. Befogta lovait annak rendje és módja szerint, az abrakos tarisznyát berakta a kocsiderékba, az ülésdeszkára pokrócot tett, s vitte az itatóvödröt is. Nyár volt, a nap hetedmagával sütött; még az erdők között kanyargó „szarvaskövi út” sem volt árnyasnak mondható. A kovács alig hagyta el Almárt, még a Barátbérc nyergét szemlélgette, mikor észrevette az út szélén ballagó Barboncást. Nem volt gyáva ember, de a boszorkányságot ő is respektálta. Meg is akarta szólítani, meg nem is. Amíg ezen gondolkodott, a kocsi utolérte Folórt, az meg nyomban megállt, s megkérdezte: - Hová mégy, kovács? - Szarvaskőbe. - Elvihetnél engem is.

A kovács előbb tűnődött, mit is válaszoljon, mert nem szívesen vette volna kocsijára a banboncás hírében álló embert. Legszívesebben azt mondta volna, hogy előbb még kitérőt tesz ide a Nyugodóra, s csak később indul majd tovább, fával. Ez persze füllentés, s az ilyen boszorkányos személy biztos belelát az ember lelkébe, s még elhíreszteli, hogy hazugságon kapta – gondolta a kovács. Ezért hát nem is teketóriázott tovább, egyenesen a szemébe mondta: - Nem viszlek, Folór, mert barboncás vagy, nem akarok bajba kerülni miattad.

Rácsapott a lovakra, azok meg csaknem vágtába kezdve röpítették a kocsit, a kovács alig tudta megfékezni. Folór a botját magasba emelve kiáltott utána: - Megállj, kovács, megbánod még te ezt!

A lovak aztán lassan megnyugodtak, s csendesen poroszkáltak tovább. Már a Vaskapunál járt a szekér, amikor a kovács észrevette, hogy a lovai hátát kiverte a tajték. Úgy küszködött a két ló a kocsival, mintha több mázsányi teher lett volna rajta. Feszült az istráng, szinte elszakadni látszott, a lovak mintha emelkedőn kaptatnának felfelé, ügy vonszolták a kocsit. A kerekek meg úgy nyikorogtak, mintha ezer gyerek jajgatott sikongott volna bennük. Csodálkozott is a kovács, mert előtte nap kente meg valamennyit.

- Biztos a rontás morogta magában -‚ az az átkozott Barboncás tette biztosan. Már-már őt is a hideglelés környékezte. Alig várta, hogy elérje a falu határát. Biztatni sem merte nagyon a jószágokat, félt, hogy megszakadnak a nagy erőlködésben. Végre aztán mégiscsak elérte a szélső házakat. Megkönnyebbülten sóhajtott, most már benn van a faluban, ha nagyobb baj esnék is, lesz, aki segít rajta. Nyugalma nem sokáig tartott. Ahogy elérte a falu közepét, meglátta Folórt, aki botjára támaszkodva ballagott előtte az úton. A kovács tágra meresztett szemmel nézte. Megállította a fogatot, a szája mozdult, mondani akart valamit, de hang nem jött ki a torkán. Kis idő múltán csak ezt mormogta:

- Barboncás! Jól mondják, hogy Barboncás. Másképp… másképp hogy előzött volna meg az úton. Láthatatlanná vált, felkapaszkodott a kocsimra, azért verte ki a tajték a lovaimat…

A lovak maguktól-e vagy egy gyenge gyeplőrántástól, elindultak. A kovács a kocsma elé érve megállította őket, lecsutakolta mind a kettőt, az abrakos tarisznyát a nyakukba akasztotta. Még az istrángot sem vette le a hámfáról, a nagy ijedségben bement a kocsmába, egyenesen a kármentőhöz lépett, s bort kért, egy félliteres butellával… (1986)

(Részlet Lőkös István: Átölelő szivárvány c. könyvéből)

Rendelési időpontok

Naptár

2024. december
H K S C P S V
« nov    
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031