Tovább a videóhoz…
„Szép panoráma nyílt a városra és a patak mentén észak felé nyúló jegenyés völgyre. A völgy vége egy szép fás falu: Felnémet. Nagy falu. Azon túl már erdős hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelé.” E sorokat az Egri csillagokban olvashatjuk Felnémetről. Idén ötven éve ez a nagy, fás falu Eger része.
Balássy Ferencz felnémethi plebánostól.
Megyénk ismertetésének kiegészitéséhez tartozik annak helytörténete is; de mivel bővebb és kimeritőbb nyomozása ez terjedelmes megye helytörténetének ezen ismertetés körét tulhaladná; azért itt csak azokra a helyekre szoritkozunk, melyek nagyobb események vagy jelenetek szinhelyeiül szolgáltak, vagy hazánk és megyénk nevezetesebb történeteivel vonatkozásba hozatván, érdekesebb történelmi emlékkel birnak.
Hogy pedig ezen itt érintett feladatunk határai között maradjunk, mellőzzük a kutfők idézését is, a minek úgyis csak bővebb és kimeritőbb nyomozásoknál van helye és csak ott emlitjük meg a kútfőket a nélkül azonban, hogy idéznők, a hol azt az előadás érdeme vagy hitele kivánni látszik: a mennyiben t. i. azok vagy egymástól eltérnének, vagy pedig a tárgyalt kérdésekre vonatkozó előadások vagy hitelök kérdésbe jöhetne. Többi adatainkra nézve pedig, melyeknek forrásait nem emlitjük, itt eleve megjegyezzük, hogy azokat részint Fejér okmánytárából, részint nevezetesebb történetiróink munkáiból meritettük, melyek a szaktudósok előtt úgyis ismeretesek; különben is ha netalán, adataink kútforrása vagy hitele kérdésbe hozatnék, vagy annak bövebb kimutatása kivántatnék: készek leszünk kútforrásainkról számot adni; úgyszinte, minthogy e téren úttörők vagyunk, netaláni tévedésünk esetében az útbaigazitást szivesen fogjuk fogadni.
Minthogy megyénknek három főbb pontja, vagy városa van, u. m. Eger, Gyöngyös és Szolnok, melyek azt vagyis annak vidékeit történelmi tekintetben is jelzik és mintegy képviselik; azért ezen vázlatainkat is, könnyebb áttekintés végett, az emlitett főbb helyek vagyis az azok által jelzett vidékek nevezete alatt, három külön czikkre osztjuk.
Eger vidéke
Debrő Ma két ily nevJ helység van egymás mellett, u. m. Al- és Fel-Debrő; amaz, úgy látszik, később keletkezett, ez a második emlittetik történetünkben, mely birtoka s ősfészke volt a hajdan virágzott gazdag Debrőy családnak, melynek nagy birtokai voltak nemcsak Hevesben, hanem Abauj, Zemplén és más vármegyékben is. E család tagjai közül leginkább kitJnt és pártoskodása által történelmi nevet szerzett magának István, ki a trónkövetelő nápolyi László pártjára állván, a Zsigmond király ellen támadt lázzadásnak egyik feje és vezére lett; miért is megnótáztatván, szép birtokaitól megfosztatott, s Erdélybe menekülvén, ott nemsokára meg is halt. E lázadásban részt vettek és Istvánnal együtt nótába estek e családnak több tagjai is, u. m. György, Miklós és Mihály, kiknek birtokai azután Perényi Péter országbirónak adományoztattak.
Itt, mint a Váradi Regestrum 40- és 223-dik pontjaiból kitetszik, a XIII. század elején monostor állott; de mikor, ki által és mily rendJ szerzetesek számára volt alapitva, meddig virágzott és mikor pusztult el? arról nincsenek adataink; csakis annyi bizonyos, hogy e szerzetesek birtokosok voltak; mert e monostor jobbágyai az egri jobbágyok ellen pört folytattak, s ennek eldöntése végett küldettek vagy idéztettek Váradra az akkor szokásban volt tüz, vagyis izzóvasféle itéletre (ad judicium ferri candentis).
Itt veretett szét 1514-ben Hypolit egri püspök katonái által Dózsa György pórhadának egy csapata, mely e megyében si dúlt és pusztitott. Fel-Debrő ma is virágzó helység, különösen hires dohányairól nevezetes.
Dormánd. E helység, mely régebben Dormánházának neveztetett, ősi birtoka volt a XIV. és XV. században virágzott Dormánházy családnak, melyből emlittetnek Vitos, ennek fia Miklós, ennek fia László, ki előbb Zsigmond királynénak Cillei Borbálának, utóbb Albert király nejének Erzsébetnek volt udvarnoka. Kétségkivül e családhoz tartozott Dormán János is, ki Recsky Miklóssal, mint Heves vármegye követe emlittetik 1447-ben, midőn Buda vára Hunyady Jánosnak átadatott.
Később a Sághy nemzetség egyik ágát találjuk e helység birtokában, mely magát szinte Dormándházáról irta, melyből a mult század második felében kiemelkedett Mihály, ki 1760-ban Heves vármegye alispánya, 1768-ban kir. táblai ülnök, 1770-ben kir. tanácsos és szent-István-rend vitéze, 1787-ben a hét személyes tábla ülnöke volt és 1790-ben báróságra emeltetett; de Mihálynak ága Ignácz fiában kihalt.
E helység határán Mező-Tárkány felé vonult keresztül egykor a Csörsz vagy Csösz árka, melynek nyomai itt még láthatók.
Fel-németh E helységnek első lakosai, mint neve mutatja, németek voltak, s különösnek tűnik fel, hogy Eger mellett két ellentétes nevü helység állott, u. m. Fel-németh és Al-magyar, a mi arra látszik mutatni, hogy hajdan e város szomszédságában felül németek, alól pedig magyarok laktak.
E helység igen régi, már IV. Béla királynak 1261-ben kelt adománylevelében emlittetik, mint püspöki birtok, mely ezen adománylevél szerint még sz. István király által adományoztatott volt az egri püspökségnek; s mely már 1333-ban virágzó egyház volt és későbben mezőváros lett; mert Istvánffy több helyen mezővárosnak irja, sőt az egri püspökség birtokainak a szepesi kamara által 1698-ban kiadott összeirásában is még mezővárosnak van irva; de minthogy Eger tőszomszédságában esett és később az egri vár birtokaihoz foglaltatott; annak sorsában is osztozott, s a törökök által a hozzá közel feküdt Czegléd nevü faluval együtt elpusztittatván, többé régi virágzásába vissza nem juthatott. A hagyomány azt tartja, hogy mikor a törökök Egret birták, itt rizst termesztettek, s ennek emlékezetére neveztetik annak felső malma ma is Rizskása-malomnak.
E helység szomszédságában, a szarvaskői völgy nyilásánál, állott a pálosoknak II. Miklós egri püspök által 1347-ben alapitott, elegendő jövedelemmel ellátott monostora és Csanády Kelemen egri kanonok által szépen feldiszesitett egyháza. Mikor pusztult el e monostor, nincs följegyezve, de igen hihető, hogy azt is Perényi Péter pusztitatta el, ki 1534-1538 táján az egri püspökség és káptalan jószágait erőszakosan elfoglalván, a hitujitást Eger vidékére behozta, s a ki szinte a szomszéd béli vagy apátfalvi monostort is feldulatván, onnét a szerzeteseket elüzette. Ezen elpusztult monostornak némi nyomait még most is észreveheti s emlékét fentartja azon hegyoldal neve, mely alatt a monostor állott, mely ma is Barát-bércznek neveztetik.
Heves Ettől vette a vármegye nevét, a mi arra mutat, hogy hajdan jelentékeny hely volt. Régenten vára is volt, és pedig, mint Bél Mátyás irja, erős vára volt, melyet a törökök 1596 táján elfoglaltak és 1685-ig birtak, mikor az a törököktől Heissler és Mercz osztrák vezérek által visszafoglaltatott, s úgy látszik, hogy az akkor le is rontatott s úgy elpusztult, hogy ma már nyomai sem igen látszanak. Heves, mely valaha várjószág (possesio castrensis) volt, ma több uri családok birtoka, s virágzásnak indult mezőváros, mely különösen a dinnye termesztésről nevezetes.
Kápolna E helység hajdan a Solymosy család birtoka volt, melynek kihaltával Zsigmond király által 1430-ban Rozgonyi Péter egri püspöknek adományoztatott. De nevezetesebbé lett e hely az 1849-diki hadjárat történetében a Dembinszky fővezérsége alatt itt február 26. és 27-dikén vívott kemény harczról, melynek részletei bővebben le vannak irva Horváth Mihály „Magyarország függetlenségi harczának történeté”-ben
Kompolth E néven hajdan két helység állott egymás szomszédságában, u. m. Alsó- és Felső-Kompolth, mely Kis-Kompolt-nak is neveztetett. Ez utóbbi később elpusztult, amaz most is áll, mint élőemléke a hajdan virágzott Kompolthy családnak, melynek az ősi birtoka volt. E család az Aba nemzetségéből származott, később nánai és visontai ágra oszlott, állandóul itt s e vidéken lakott, s a XV. század közepe vagy vége feléig virágzott, melyből többen szerepeltek hazánk történetében s emlittetnek okleveleinkben, különösen: Pál 1271-ben tanuskodik az egri püspökség elveszett kiváltság levelei mellett. – Hertvig előbb mint tubuli, később 1282-ben mint füleki várnagy emlittetik. -Péter 1291-ben Albert osztrák főherczeg elleni hadban magát kitünteti, és Tamás főur két pártos fia ellen vitt harczban Adorján várát megveszi, mely érdemeiért III. Endre király által a Hevesvárhoz tartozott örsi jószágban megerősittetik, III. Endre halála után előbb Venczel, később Gentilis bibornok rábeszélése folytán Róbert Károly pártjára áll, a kitől előbb főpohárnoknak, később főtárnokmesternek neveztetik, s Nánát királyi adományban nyeri, s arról magát nánainak kezdi irni. – László a trencséni Csák Máté elleni harczban Rozgonynál 1312-ben elesik. – Imre, ki 1324-ben mint siroki várnagy emlittetik, a trencséni Csák Máté elleni harczban és másutt szerzett érdemiért adományban a pártos Csobánka Pál birtokait, Visonta, Kürt, Hajonta, Lak, Halász, és Adács nevJ helyeket nyeri, és magát Visontáról nevezi. – István 1361-ben Gömör vármegye főispánya. – Péter 1418-ban Zsigmond király pohárnokmestere, s 1421-ben Csehországban a Wiklefiták elleni harczban elesik. – Ennek testvére István 1424-ben országbiró. – János főpohárnokmester Zsigmond király alatt, többször harczol Giskra ellen, és 1451-ben Hunyady János alatt Losoncznál elesik. stb. A hagyomány szerint e családból származhatott azon nő is, kiről fenmaradt ama közmondás: „Rá tartja magát, mint a kompolthi kisasszony.”
De e hely nemcsak a Kompolthyaknak volt ösfészke, kik hazánk történetében annyiszor szerepeltek; hanem itt egyszersmind monostora volt a benczéseknek is, kik mig amazok a haza ellenségei ellen harczoltak, a hazának s amazoknak jólétéért és megmaradásáért imádkoztak. – Ki által és mikor alapittatott ezen monostor, nincs ugyan följegyezve; de minthogy ezen helység a Kompolthyak ősi birtoka volt, nem szenved kétséget, hogy e család valamelyik régibb őse volt annak alapitója. Hogy e monostor igen korán keletkezett, az kitetszik onnét is, hogy már 1280. táján kijavittatott; ugyanis III. László király 1280-ban annak kiujitására és állandó jövedelmére (ín perpetuam eleemosynam et dirutorum reformationem) adományozta az ottan szedetni szokott vámot, mely adománylevél szerint járt az apátságnak minden sószállitó szekértől egy kősó, minden terhes szekértől 240 denár, minden akó bortól 2 denár (de quolibet curru salifero unum sal, et de uno curru, qui masa dicitur, unum pondus, et de una tunella vini duos denarios); mely kiváltságot az apátság részére megerősitette I. Lajos király 1347. és 1367-ben költ leveleiben, melyekben megparancsolja a kereskedőknek, kik portékáikkal arra mennek, hogy az apátnak a vámot megfizessék. Márton apát Heves vármegyének 1399-ben Verpeléthen Bubek Detrik nádor elnöklete alatt tartott gyülésen panaszt tesz, hogy a hamis vagy tolvaj utakon,járó kereskedők az ő vámszékét kikerülik, s ez által ő jövedelmében megkárosittatik. Kérvén a gyülést, hogy vizsgálná meg az ő panaszát és szolgáltatna neki igazságot. Mire a vármegye alispánya szolgabirái és esküdtei megvizsgálván a dolgot, letett hitök mellett vallják: miszerint azok a kereskedők, kik Gyöngyös felé mennek portékáikkal, vagy a kik Budáról jőnek Eger felé, tartoznak a kompolthi vámon átmenni, s ott a vámot az apátnak megfizetni; a kik ellenben Budáról Gyöngyösre onnét Pászthóra mennek, s onnét Eger felé Budára visszatérnek, nem tartoznak a kompolthi vámra menni. A mi világosan mutatja, hogy akkor az országút, melyen vám fizettetett, Kompolt felé vonult keresztül, amint ezt igazolja a Kompolthon alól elnyuló Nagyút nevü puszta is, mely 1333-ban népes helység volt, mely kétségkivül az egykor arra vonult országútnak, vagy mint akkor nevezték nagyútnak emlékét tartja fenn.
Mikor pusztult el e monostor, nincs följegyezve, csak annyit tudunk, hogy annak helyén s romjaiból épitette gróf Grassalkovich Antal 1750-ben a most is fennálló szép kastélyt; alig szenved azonban kétséget, hogy erre is a mohácsi vész után bekövetkezett zavarok hozták a válságot, melyből többé ki nem épülhetett. S úgy látszik, mintha e monostor sorsa összefüggne a Kompolthy családéval, s ennek kimultát nem sokára követé annak pusztulása is.
Maklár E néven hajdan két helység állott itt közel egymáshoz, u. m. Kis- és Nagy-Maklár, de az első később a törökök alatt elpusztulván, a másodikkal egyesült. Maklár már 1261-ben emlittetik az egri püspökség birtokai között; 1333-ban mint virágzó egyház jön elő a pápai tized rovatában; 1362-ben october 17-ikén itt mulat I. Lajos király, s itt adja az egri káptalannak Al-magyar falu részére a vásártarthatási szabadalmat; 1552-ben, midőn a törökök az egri várat ostromolták, itt volt felvonva Amhet vezér sátora. A törökök alatt elpusztulván, később németekkel vagyis svábokkal népesittetett be, kik már meg magyarosodtak. Maklár, melyet már lstvánffy is mezővárosnak ir, a törökök által okozott pusztulásából felépülvén, ujra virágzásnak indult, s visszanyerte régi mezővárosi szabadalmát.
Nána Ma Felső-Nána, régebben Tóth-Nánának is nevettetetett, eredetileg az Aba nemzetségéből származott Csobánka család ősi birtoka volt, mely – miután 1312 ben Csobánka Pál, annak akkori birtokosa, trencséni Csák Máté pártjára állván, megnótáztatott volna – Róbert Károly által Kompolthy Péternek adományoztatott, ki magát innen kezdvén irni, törzse lett a kompolthy család nánai ágának, melynek kihaltával Losonczy Istvánra szállott, ki azt lakásul átengedte Móré László rokonának, ki minekutána a Dunán tul és Tóthországban lévő várait és jószágait részint elvesztette részint eladogatta volna, a törököktőli félelem miatt ide vonult azon várba, melyet itt a Kompolthyak vagy talán még a Csobánkák épittettek volt, melynek ő 1543-ban történelmi nevezetességet szerzett, mely az ő veszedelmével végződött, a mi, Istvánffy előadása szerint, igy történt:
Móré László, ki nyugtalan természetJ s erőszakoskodó ember volt, itt sem maradhatván békében, a törököket gyakori portyázásával boszantotta, és különösen elfogatta s kiraboltatta Bali budai basának Belgrádra menő embereit; a min a basa felindulván és Kaszon nevü basával, ki Móré ellen már azelőtt Palotánál is harczolt, s őt gyülölte, szövetkezvén, megtámadta Mórét Nánán, jelentékeny sereget vezetvén ellene.
Móré eleinte ugyan tartotta magát, de nem lévén elegendő ereje a vár védelmére, és Losonczy István – Országh László – Varkóczy Tamás – és más szomszédoktól, kikhez ezen szorult állapotban folyamodott, semmi segitséget sem nyervén, a törökökkel alkudozni akart; de ezek sejtvén az ő gyengeségét, és másképen is gyülölvén őt, az alkut visszautasitották s a várat megrohanták. Móré látván, hogy a vár már már bevétetik, menekülésre gondolt s evégett cselhez folyamodott, tele erszényekből szórván az aranyat és ezüstöt az ostromló töröltök közé azon reményben, hogy mig ezek a pénzen kapkodnak, néki addig sikerülend megmenekülni; de e csel sem használt, mert a törökök az elszórt pénz fölszedését továbbra halasztván, a tört réseken a várba rohantak, őt két fiával együtt elfogván, Bali basa táborába hurczolták, és sok vagyonát s kincsét felprédálván, a várat lerombolták; hol számos keresztény foglyokat találtak, kik között volt az előkelő Battyányi Farkas is, kit Móré boszuból fogatott volt el és tartott fogva testvéréért Battyányi Orbánért, kivel Kaszon basa igen emberségesen bánt, s kit lóval és uti költséggel ellátva, testvéréhez Orbánhoz küldött. – Móré pedig fiaival együtt Konstantinápolyba vitetett, s ott azon tömlöczbe záratott, melyben Török Bálint és Majláth István két év óta tartattak fogva; később fiaival együtt áttért az izlámra, remélvén, hogy igy könyebben meg fog szabadulni; de reményében csalatkozott, s ott halt meg; egyik fiából azonban később kapudsi basa lett.
A nánai vár, mely a törökök által feldulatott, s azután senki által fel nem épittetett, lassanként elpusztult, s most már csak romjai s egyes falai vannak meg. A várral együtt elpusztult a helység is, hol már 1333-ban virágzó egyház volt; hova később tótok telepittettek, kikről neveztetett e hely régebben Tóth-Náná-nak, melynek lakosai megmagyarosodván és szaporodván; ma ismét virágzó helység, mely különösen jó boráról nevezetes.
Pétervására Már 1333-ban, mint virágzó egyház emlittetik a pápai tized rovatában. Kik birták hajdan e helységet, arról nincsenek adataink; később a gr. Keglevich család birtokába jött, melynek egyik kitünő vallásos érzelmü tagja Károly és neje báró Sághy Magdolna itt 1817. egy nagyobbszerü díszes templomot állitott góth stylben, melyet az isteni tisztelethez megkivántató készletekkel is gazdagon ellátott. Van itt az emlitett grófi családnak szép kastélya és kertje, mely e különben igénytelen mezővároskát nagyon emeli. Ettől nem messzire esik Pósvár nevü puszta, mely már 1333-ban mint helység és egyház létezett Pousváralya nevezet alatt, hol, mint e hely neve mutatja, egykor vár is volt; de most már a várnak semmi nyoma sincs, s irott emlékeink is hallgatnak róla.
Poroszló Névtelen jegyzőnk előadása szerint itt pihent egynehány napig a honfoglaló Árpád táborának egy része, mely Ostoros és Eger vizétől idáig nyult el, s innét indulva hódoltatta meg Árpád e vidéket a Zagyva vizéig és a Mátra erdejéig; s igy ezen hely történelmi tekintetben igen érdekes, mint a mely kiindulási pontul szolgált őseinknek e megye területének meghóditására.
Névtelen jegyzőnk előadása szerint itt vár is volt hajdan; de régen elpusztult, s csak neve maradt fenn a történelemben. Ki által épittetett és mikor pusztult e vár el, arról mélyen hallgatnak irott emlékeink. Névtelen jegyzőnk előadásából ugyan úgy tűnik ki, mintha mikor Árpád itt táborozott akkor már e vár állott volna; de mivel névtelen jegyzőnk világosan nem irja, hogy azt Árpád elfoglalta volna; ennek nyomán alaposan vélekedhetni, hogy azt a magyarok később épitették, és névtelen jegyzőnk annak megemlitésében csak kora állapotát tudatá: hogy t. i. itt az ő korában vár volt.
A Váradi Regestrum 9-ik pontja szerint itt már 1217-ben monostor és apátság volt, a mit igazol egy 1292-ben kelt oklevél is, melyben János poroszlói apát emlittetik; de hogy mikor, ki által, és mily rendJ szerzetesek számára volt alapitva, és mikor pusztult el ezen monostor, azt sehol sem találjuk följegyezve, s csak annyi van az emlitett regestrum felhivott pontjában megemlitve, hogy e monostornak Borokun nevü férfiu volt a kegyura. A honnét azt Pázmán Péter azon apátságok sorába emliti, melyekről nem tudni, hogy mily rendü szerzeteseké voltak. Fuxhoffer azonban a benedek-rendü apátságok közé sorozza.
Pázmán Péter ezen apátság helyét ugyan Maramaros vármegyében nyomozza, s ennek nyomán a szathmári püspökség annak most is fenlévő czimét a maga vagyis megyéje részére igényli; holott az emlitett vármegyében nincs ily nevü hely, és azt nem igen lehet elvitázni, hogy ezen apátság egykor csakugyan itt állottt, mely hely őseink előtt történelmileg is oly nevezetes volt. Poroszló hazánk történetében arról is nevezetes, hogy itt békélt ki IV. Béla király nyughatatlan fiával V. Istvánnal, s ezen itt létrejött békének pontjai elővannak sorolva Bél Mátyásnál.
Itt régibb időkben is királyi sólerakó hely vagy raktár volt, amint azt igazolják régibb oklevéleink. – E helynek birtokosa a XIII. és XIV. században a Bana és Jula nemzetség volt, melyeknek tagjai folyvást comeseknek iratnak. Ennek birtokosai között egy 1357-ben költ oklevélben emlittetik Miklós pécsi püspök is. – Ma a gr. Károlyi és Pejacsevich család s az egri főkáptalan birtoka, és jelentékeny mezőváros sóraktár – postahivatallal és nagy vendégfogadóval.
Sirok E helység nevezetes régi váráról, mely a falutól észak felé mintegy negyed mérföldnyi távolságban egy magas és meredek hegyen emelkedett, melynek egyes részei és falai még most is állanak, s bástyaszobái vagy kasamátái fáklyavilág mellett ma is megjárhatók. E vár, melyhez hajdan több falu tartozott, valaha nemcsak kényelmes várkastély volt, hanem jelentékeny erősségül is szolgált, amint azt mutatják több lőrései és vastag falai.
Mikor, és ki által épittetett e vár, arra nincsenek biztos adataink. Némelyek azt tartják, hogy azt gúthi Országh Kristóf országbiró épitette volna 1562-ben, ki Sirokot több hozzá tartozott jószággal együtt I. Ferdinánd királytól kapta adományképen 1560-ban. De e vár sokkal korábban épült, s 1320-ban már állott, amint ezt bizonyitja az egri káptalannak egy az emlitett évben költ kiadványa, melyben e vár megneveztetik, a mit igazol az is, hogy Kompolthy Imre 1324-ben mint siroki várnagy emlittetik. Azt hiszem, legjobban eligazodhatunk s a történelmi valósághoz legközelebb jutunk, ha e vár épitésénél két különböző időszakot fogadunk el. Erre utal minket a romok különböző állapota is, mely az északi részen ujabb épitkezést gyanittat, mig a déinyugoti romok ódonszerü régi külseje azt mutatja, hogy azok századokkal is előbb épültek. E szerint e vár, vagyis annak délnyugoti része még a XI. vagy XII. században épülhetett, északi részét pedig a nevezett gúthi Országh Kristóf épitette vagy javitotta ki 1562-ben.
E vár az egrinek mintegy elővárául szolgált, s azzal a Derecske nevü falu mellett romjaiban mai napig is álló Kanászvár nevü figyelő torony által összeköttetésben állott, és sorsa is többnyire az egri várétől függött. 1596-ban Helmeczy János és Kótaji Benedek akkori várnagyok Egernek a törökök általi bevételén megrémülve seregestől hagyták oda a várat, melyet a törökök üresen találván, elfoglaltak és 91 évig birtak, míg 1687. tavaszán Caraffa vezérlete alatt Eger visszavételére egy tekintélyes sereg küldetett, melynek egy része a szomszéd siroki, szarvaskői, és cserépi várakat vette ostrom alá, melyekben a törökök nyár dereka felé magokat egymás után megadták, mely körülmény Egernek ostromát és bevételét elősegitette.
Itt még megemlithetni, hogy a vár keleti részén iszonyu mélység fölött egy kerek kőszikla áll, mely mintegy a légben látszik függni, s melyről a közvetlen mélységbe szédülés nélkül alig tekinthetni. Erről azt hiszi a nép, hogy a török azon evett, s mai napiglan török asztalnak nevezi.
Szarvaskő Ez igénytelen helységnek a vár szerzett történelmi nevezetességet, mely a falu fölött északra egy magas és meredek sziklán emelkedett, és nem annyira nagyságánál, mint inkább fekvésénél fogva volt nevezetes erősségi pont; mivel hozzá férhetetlen meredek sziklán épült, s úgy látszik, mintha környező szikláiból nőtt volna ki. E vár nevét Szegedi János onnét származtatja, hogy egy a vadászoktól űzőbe vett szarvas az ebek által a vár helyén annyira megszorittatott, hogy e nemes állat ijedtében a sziklacsúcsról a mélységbe ugrott, s innét azután Szarvaskő-nek neveztetett ezen hely, melyen a vár épült.
Hogy e várat az egri püspökök épitették, az nem szenved kétséget; mert e helyet a püspökség alapitásától fogva mindig az egri püspökök birták. De a vár épitése korát nem lehet bizton meghatározni, és csak annyit lehet e részben állitani, hogy az 1261. és 1333. között esö időszban épült; mert IV. Béla királynak 1261-ben költ adománylevelében, melyben az egri püspökség birtokai mind elősoroltatnak, e helység és vár nincs megemlitve, holott a szomszéd helységek mint Felnémeth és Bakta abban előfordulnak; sőt határvonalul megemlittetik a Bél nemesek földje is, mely a szomszéd Mónosbél-nél kezdődött; a mi arra mutat, hogy 1261-ben még e helység és vár nem létezett. Ellenben 1333-ban a pápai tized rovatában már előjön e helység Püspök-Várallya (subcastrum Episcopi) nevezet alatt, mely helység később is sokáig Szarvaskő-allyá-nak neveztetett, a mi világosan mutatja, hogy akkor már e helység és vár állott.
Minthogy ez az egri püspökség vára volt, annak fentartására s az őrség ellátására, e várhoz foglaltattak később a püspökség birtokai közül a következő faluk: u. m. Bakta, Báthor, Bocs, Deménd, Fedémes, Kerecsend és Szarvaskő-alya, melyeknek jobbágyai a várhoz szolgáltak s adóztak, s jövedelmei a vár költségeinek födözésére fordittattak.
E vár sorsa mindenkor a hatalmasabb szomszéd egri várétól függvén, történetünkben csak másodrendü szerepet játszott és nagyobb események szinhelyéül nem igen szolgálhatott. 1552-ben, midőn az egri vár a törökök által ostromoltatott, Dobó Szalkai Balázs, szarvaskői várnagy által hitta fel a vármegyéket és főurakat, hogy küldjenek segitséget Eger felmentésére. – 1564-ben, midőn Magócsy Gáspár egri várkapitánynyá neveztetett, az egri várral együtt a szarvaskői vár őrizete és kormányzása is rá bizatott, -1565-ben az országgyülés azt rendelte, hogy a szarvaskői vár rontassék le, s annak jószágai kapcsoltassanak az egri várhoz; de ez nem foganosittatott, s a vár még ezután is sokáig fennállott. – 1596 ban, midőn a törökök Egret bevették, a szarvaskői várőrség Gál János várnagygyal együtt rémültében a várat oda hagyta, melyet azután a törökök elfoglaltak és birtak 1687-ig, midőn az Egerrel együtt a törököktől vissszavétetett.
A török uralom megszünte után e vár még egy darabig állott; mert Telekesy István egri püspök a Rákóczy-féle forradalombani részvét vádja vagy gyanuja miatt 1709-ben püspökségétől felfüggesztetvén, e várba vonult, és majd másfél évig itt tartózkodott; itt tartotta aranymiséjét, s itt irta védiratát, melynek folytán az elhamarkodva mondott ítélet visszavonaték, s a buzgó főpap előbbi méltóságába visszahelyezteték.
De már elpusztult e vár is, ma csak romjai s egyes falai állnak még, melyek a nézőt a mult időkre emlékeztetik, s a hegyoldalba épült és magas hegyektől környezett kis helység és vidék regényességét nevelik, melyekkel kellemetes ellentétet látszik képezni a Pyrker László egri érsek által 1845-ben épitett csinos kis templom, mely a hegyoldalban a szerény házikók felett emelkedik, nevelve e falu kinézésének festői szépségét és hirdetve annak dicsőségét, ki a romok és enyésset fölött áll.
Verpeléth E hely, hol már 1333-ban népes egyház volt, történelmi tekintetben arról nevezetes, hogy régibb időkben több izben tartattak itt Heves vármegyének gyJlései: vannak okleveleink, melyek e vármegyének a nádorok és országbirák elnöklete alatt tartott gyüléseiről szólanak. Sőt Várdai Pál egri püspök Heves, Gömör, Borsod, Torna és Abauj vármegyék 1526 september 16-dik napján Miskolczon tartott gyüléséből, vagyis e gyülés végzéséböl a felsőbb vármegyék és városok követeit és hadinépét Verpeléthre rendelte, hogy itt, a hova Zápolya János is váratott, a törököknek az országbóli kiüzéséről s a haza megmentéséről tanácskozzanak és Zápolya seregével egyesülve, a törökök ellen induljanak. Hogy megtartatott e itt e gyülés, arról nincs adatunk; de annyit tudunk, hogy Zápolya, ki követe által üzente volt, hogy e gyJlésen meg fog jelenni, nem jött el, hanem Bodó Ferenczet küldötte 1526 november 30-dikán Egernek elfoglalására.
Kik birták hajdan e helyet, arról nincsenek biztos adataink ma több uri családok birtoka, és jelentékeny mező város, mely hires dohányáról országszerte nevezetes.
Forrás: http://vfek.vfmk.hu/
Az élet különös ajándéka, hogy az évek múlásával a gyermekkor százszínű élményei úgy bukkannak fel emlékezetünk rejtett zugaiban, mint lappangó ódon kéziratok valamely elfeledett öreg szekrény porlepte polcain. Eszünkbe jutnak csínytevések, örömök és csalódások, no meg apró tragédiák is, amelyek — noha korántsem állott meg miattuk a világ — évtizedek múltán mégis az élmény frisses égével, s intenzitásával hatnak. Jól emlékszem, volt egy kutyánk, kistermetű, kedves jószág, hűséges házőrző, nekem még hűségesebb játszópajtásom. Tudott szolgálni szépen. hancúrozni velünk a gyepen, versenyt futni a biciklivel s a karikázó gyereksereggel, s persze konokul ugatni az arra haladó szekerek mellett. Egy különösen szép nyári reggelen, amikor még harmatos volt a fű a kertekben, s a hajnalka kerítésre kúszó indáin a virágok még nem zárták össze kék meg lila tölcséreiket, s az utca porát a mezőkre igyekvő gazdák szekerei verték fel, nos, ezen a számomra Oly emlékezetesen szép, napsütéses nyári reggelen hiába kerestem kedves kiskutyámat. Nem volt többé, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Azt mondták: elütötte az autó. Nem hittem el. Hisz autó abban az időben hetente ha egyszer vetődött arrafelé. Mért éppen most jött volna, ezen a reggelen? Tudtam, biztos voltam benne, hegy a Mojsit elpusztították, de nekem nem szabad volt tudni, hogyan és miért, és főként azt, hogy kitette. Napokig szomorkodtam miatta, s bár reménytelen volt, kerestem, hátba meglelem nyomát valahol. Az a reggel ma is oly tisztán jelenik meg képzeletemben, pontosan olyan, mint akkor volt. A hajnalka virágait most is látom a drótkerítés fonatán, s látom, meddig terjed a ház árnyéka az úttesten, s szemben a tanyamester házának falán a burjánzó vadszőlőt, s az árok partján ott vannak a keserűlapu óriási levelei, a szomszéd udvarban az égbenyúló koronatövisfák, s az udvaron ott áll elárvultan a kutyaól is, ahová többé nem húzódhatott be a zápor elől a rövid lábú, játékos fekete kutyus. Számomra akkor, bármily szép is volt, tragédiát szült az a reggel, s visszagondolva rá — majd félévszázad múltán — ma is igazi tragédiaként élem újra.
Voltak persze másféle élmények is. Derűsebbek, s vidámabbak. A patak vizéből kosárral kifogott hal épp oly örömteli élménnyé vált, mint a harangozás a toronyban, ahová Sándor Úr szigorú intelmeivel indulhattunk csak el, de maradandó élmény lett minden önfeledtjáték csakúgy, mint a mezőkön, s az erdőn való végtelen csavargás, vagy télen a hófödte dombokról a deszkából tákolt szánkón a lesiklás. E sokféle élményből összeálló, meseszerű világot szívesen idézzük fel önmagunkban, s általa bejárjuk újra és újra a színteret is, amelyhez kötődik. Régi ismerősökkel. gyerekkori játszópajtásokkal találkozva még inkább megszépül, s ezerszínűvé lesz az emlékezés. És ez már az identitás, az együvétartozás, a szűkebb hazához való kötödés érzetét fakasztja, s tudatosítja bennünk. Rohanó, elgépiesedő világunkban alighanem szükségszerűen. Fogódzót, egyfajta támaszt kínáló forrásvidékké lesz a szülőföld e szűkebb övezete, amelyben hamar megleljük az otthont, amely már nem létezik, de megnyugvást, kiegyensúlyozottságot ád így is nehéz pillanatokban. Emlékét és értékeit megőrizni a legszebb, a legnemesebb lokálpatriotizmus, amelynek persze, megvan az egyetemesebb értelme, s jelentősége is. Kivált olyan település esetében, amelyet az idő parancsolta változások fokozottabban érintettek, s érintenek. Számomra s velem még nyilván sokak számára ilyen szűkebb hazát jelent Felnémet. Igaz, nem volt szülőfalum, de az első, az ember életében meghatározó gyermekkori élmények okán mégis azzá lett. A felnevelő táj volt, szemléletformáló, a világban való eligazodást segítő, sokban mértéket szabó környezet. Hároméves korom óta tart a kötődés, s ahogy változik, szertefoszlik a falu egykori arculata, úgy erősödik ez a kapocs, s lesz egyre erősebb a kényszer: egybegyűjteni mindazt, ami ezt a valaha, a középkorban mezővárosi rangú települést reprezentálja. Van összegyűjteni való bőven. Történeti adatok, s a népszokások sokasága éppúgy táplálója lehet az effajta igyekezetnek, mint a népnyelv, amely a palócságon belül is egyedi színt jelent földrajzi neveivel éppúgy, mint sajátos szókincsével, változatos szólásanyagával, no meg a ragadványnevek ritkán tapasztalt gazdagságával. Ki tudja ma már pl., hogy ez a falu 1845-ben a hatalmas kiterjedésű érseki birtoktest egyik központja volt Felnérneti kasznárság néven, amelyhez a közeli Felsőtárkány és Szarvaskő mellett olyan távolabb eső falvak is tartoztak, mint Bakta (azaz: Egerbakta), vagy Fedémes? Legfeljebb a történettudomány művelői, mint ahogy az is csak a helyi kultúrhistóriában járatos szakember előtt ismert, hogy kiket is adott a tudománynak vagy éppen az iskola- ügynek ez a Bükk lábánál évszázadokon át oly kitartóan megbúvó település. Balássy Ferenc akadémikusról nemrég egy felnémeti tárgyú írásban tettünk már említést, de nem szólhattunk ott a tősgyökeres felnémetinek számító jeles irodalomtudásról, Török Konstantinról. aki a múlt század utolsó harmadában a ciszterciták bajai, egri és székesfehérvári gimnáziumában tanított szaktanárként magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, valamint latint, görögöt és franciát; és fontos értekezéseket írt a XVIII. század magyar irodalmáról sőt nyelvészeti kérdések is foglalkoztatták A megint csak egyedinek tetsző, bár a magyar néphagyomány egészébe illeszkedő folklórja is bizonyára őriz még mindig rejtve olyan töredékanyagot, amely a megmentésre érdemes. Még akkor is, ha az adott népdalszöveg variánsként élte közösségben. Csak a helyiek tudják, érzékelik igazán, hogy mennyire sajátosan felnémeti karakterű ez a kis népdalszöveg épp nyelvisége okán:
Erre gyere, ne menny árra. Ne menny a Bíró sorára: Híres lyányok laknak árra. Be van az ajtójok zárva.
Egy-egy történeti és szociografikus igényű tanulmányt érdemelne a falu múltjának néhány fejezete is. Az érseki uradalom egykori mintagazdasága tehenészetével, sertéstenyésztő telepével, igavonó állományával és nem utolsósorban tejüzemével, a két világháború közötti idők mezőgazdasági kultúrájának élvonalába tartozott. Egykorú adatok szerint ez a gazdaság állandó gazdasági cselédként mintegy negyven-ötven, némelykor több mint száz családfőnek biztosított munkalehetőséget. Az általuk eltartott családtagok száma jóval meghaladta a százat, s ez már önmagában is szociográfiai kép. Hát még, ha hozzá vesszük, hogy milyen szociális viszonyok között éltek. A cselédházakban rendszerint két család lakott egy közös, szabadkéményes konyhából és két földes szobából álló lakásban. A családfő béresként vagy fejősként dolgozott a patikatisztaságú mintagazdaságban, ez utóbbiak a fejés időszakaiban a higiéniai előírások szerint fehér munkaruhát viseltek. Még sokan emlékezhetne a tehénistálló tágas belső terére, kitűnő szellőzést biztosító ablakaira, téglás padlózatára, automata itatóberendezésére, a két hatalmas silógödörre, a takarmány szállítására szolgáló csillékre, s arra is, hogy az ablakokban tavasztól őszig muskátlierdő pompázott. A munka végeztével ebből a környezetből az évszázaddal korábban épült, földes, kisablakos, szabadkéményes otthonába tért haza a fejős, nagyjából olyan életviszonyok közé, amelyekről Illyés Gyula remekművében, a Puszták népében olvashatunk szemléletes sorokat. Lám, újra elindult az emlékek áradata, s a „fejőzet” (így nevezték a faluban az uradalmi tehenészetet s a tejüzemet) ismét felsejlett képe mellett megjelenik az egykori „hordógyár” is, azaz az Egri Erdő- és Faipari Rt. fatelepe és fűrészüzeme, amely a harmincas-negyvenes években mintegy száz-százhúsz szakképzetlen munkást, öt-hat tisztviselőt és két művezetőt foglalkoztatott. Milyen üzem volt? Korszerű vagy korszerűtlen abban az időben? Az ipartörténészek dolga eldönteni. Nekem tragédiák jutnak eszembe a „hordógyárról”, az egyik — mai fogalmak szerint — nyilvánvalóan üzemi balesetnek minősül, a másik gyermeki könnyelműség okozta tragédia volt. Lányi Jóskát, aki néhány esztendővel volt idősebb nálam, a gépszíj ragadta a gépek közé egy borús, esőre hajló nyári napon, a délutáni műszakban. Sehogyan sem tudtam akkor felfogni, hogy az a kedves, mosolygós fiú. akinek mindig szíves szava volt hozzánk, kisebbekhez, s akit ma is élő alakjában őriz emlékezetem, egyszerűen nem volt többé. Futótűzként terjedt el halálának híre, mire Sándor úr meghúzatta a lélekharangot, már a fél falu tudta, ki a halott. A kis Bálint Jóskát játék közben érte itt a halál egy napfényes, nyári vasárnap délután. A halomba rakott, feldolgozásra váró rönkök között fogócskáztak, amikor az egyik halom megindult, s a több mázsás hatalmas rönk a mellkasára esett. Biciklivel rohantak vele az orvoshoz, de már halott volt. Neki is meghúzták a lélekharangot… A „hordógyár” sokak munkahelye volt, történetéről alighanem vaskos monográfia készülhetne, amelyben a tények, a gazdasági, ipartörténeti adatsor mellett helyet kellene szorítani az emberi tényezőknek is. Annak például, hogy Vencel bácsi, a gépész óramű pontossággal szólaltatta meg reggel fél hétkor és hétkor, majd déli tizenkettőkor és egykor, végül délután ötkor a „gyár” szirénáját. amelyhez az órákat igazíthatták.
„Fútt-e má’ a gyár?” — kérdezték egymást napjában legalább kétszer, mert az időben való tájékozódás biztos alapja volta nap három időszakában Vencel bácsi jóvoltából megszólaló gyári sziréna. A vonathoz reggel pl. mindig a fél hetes „gyárfúváskor” kellett elindulnunk iskolaidőben. A gyárbeli időszámítás kapcsán egy másféle, az anekdoták világába illeszkedő történet is eszembe jut. Zsíros Károly a falu közismert „személyisége” volt, afféle „eredeti” figura, aki fölöttébb bölcs mondásaival szórakoztatta környezetét. Művezetője kérdezte tőle egyszer a hordógyárban: „Harangoztak-e már Károly?” És a válasz: „Hogyne kérem, még tegnap!” De meg kéne írni Mohácsi Úr történetét is, aki Isten tudja, honnan vetődött a faluba. A faháncsot faragta le reggeltől estig a rönkökről, este pedig beült a „tetejetlen csárdába” hogy napi alkoholszükségletét magához vegye. Itt érte a szomorú halál is. 1944-ben a németek a Szarvaskő-Felsőtárkány útelágazást felrobbantották, a detonációtól néhány ház, köztük a tetejetlen csárda is romhalmazzá lett. Mohácsit a csárda romjai alól szedték ki: a téli fagyban hetekig feküdt kék-zöld-lila-sárga holtteste a meszesgödörben. Ott van eltemetve a kert végében ma is, a vasúti pálya közelében… A hordógyár nyilvánvalóan az erdőgazdálkodástól s a fakitermeléstől függött, amelynek központja — mármint az érseki erdőgazdaságé — szintén Felnémeten volt. A „majorban”. A XVIII. században eredetileg kasznári laknak használt, kúriaszerűen kialakított épületben volt az erdőhivatal, s itt lakott a majd negyvenezer holdnyi erdőterület vezetője is, Urbánfy Ignác erdőfőtanácsos. A falu férfilakosságának egy része „ölfavágóként” végzett itt idényjellegű fakitermelő munkát. A kitermelt fa jelentős részét aztán felnémeti fuvarosok szállították a „hordógyárba” vagy a „rakodóba”. Az erdészet akkori épületét — sajnos — ma már hiába keressük. Néhány éve lebontották, pedig műemlék voltához nem férhetett kétség. A pincebeomlások veszélyének elhárítása után még szép tervekről hallottunk: művelődési otthon meg könyvtár kapott volna helyet a felújításra váró épületben, amelyben a cserépkályhák éppúgy műtörténeti értéket jelentettek, mint a mesterien megépített boltíves szobák. Aztán vandál kezek összetörték a kályhákat. a csillárokat kiszaggatták a mennyezetből, az ajtókat, ablakokat is összetörték. Emlékszem: a háború aknazáporát sértetlenül vészelte át ez a legrégibb felnémeti nagy ház. Három évtizeddel a front s a hadak elvonulása után — békében — romhalmazzá lett. Könnyű lehetett kimondani rá az ítéletet: le kell bontani. Joggal hihetjük: ez a szomorú példa is a még meglevő értékek megőrzésére int.. E sorokat fogalmazva többször eltűnődtem azon is: mi tette az idegenből jöttek számára is oly vonzóvá ezt a háború előtti években mintegy két és fél ezer lelket számláló falut? Mert a migráció állandónak tűnt. Már a század elején a vasútvonal megépítése után megindult a „bevándorlás”, a „hordógyár” prosperálása idején, majd a szarvaskői szénbánya megnyitásakor csak fokozódott. S nem is csak foglalkozás szerint (tisztviselőkkel, iparosokkal, kereskedőkkel) rétegződött a falu, hanem nemzetiségi tekintetben is. Egy 1936-os állapotot tükröző adatsor szerint pl. 2479 lakosból 2473 magyar, kettő német, egy szlovák, három pedig horvát volt. De valamennyien felnémetiekké lettek. A paraszti foglalkozású őslakosság munkaszeretete, fegyelmezettsége, barátságos természete, sajátos, egyszerre liberális és hallatlanul szigorú morálja — amely az „íratlan törvények” fogalmával illethető — volt elsődleges forrása e megtartó erőnek. Aligha idealizált a kép, amelyet vázlatosan rajzoltunk, hisz innét rég elszakadt emberek szeme ma is felcsillan a falu nevének hallatán, s az emlékező párbeszéd során közös ismerősöket keres nyomban emlékezetében mindkét fél. Ez is az identitás, az azonosságtudat jele. Ezért is zárnánk e nosztalgikus szálakkal színezett, emlékező és meditatív írást azzal, hogy ha gondolatsorunk másokban mai és hajdanvolt felnémetiekben rezonanciára talált, úgy igaznak tetszik ma is az egykori falu megtartó varázsa…
(1985)
Forrás: Lőkös István: Átölelő szivárvány
Gyermekkorom “süllyedő világának” emlékei között végtelennek tűnő téli estéken hallott történeteket őrzök. Mesélőkedvű öregemberektől hallottam valamennyit. Némelyik valóságos kis novella, de akadt köztük terjedelmesebb elbeszélés is. Hőseik egy része valóságos személy, más részük a mesék birodalmába illő. Egyszer Vidróczki hőstetteit, máskor a vízenjáró boszorkány meséjét hallgattuk feszült figyelemmel, de a legizgalmasabb mesék egyike mégis a “cár fiúról” szóló történet volt. Pontosabban történetek, mert több változatban adták őket szájról szájra. Kiszínezve, kerekítve az előadást és persze minden mesélő a saját változatát tartva hitelesnek. A gyerekhallgatóságot mindegyik lekötötte, hisz újabb és újabb mozzanatok váltak általuk ismertté arról: hogyan is került a “cár fia” Felnémetre, s milyen sors várt rá a Bükk lábainál meghúzódó kis faluban.
Az egyik mesélő szerint 1849-ben, a világosi fegyverletétel után történt a dolog, amikor a cári seregek Egert és a környékbeli falvakat is elözönlötték. Egyik nap a felnémeti kocsma előtt szőke hajú, délceg cári tiszt szállott le lováról, s miután lovát megkötötte, bement a kocsmahelyiségbe. Díszes ruháját aranygombok ékesítették, s gazdagságát, s nagyúri voltát vélték felfedezni abban is, hogy az elfogyasztott italért aranypénzzel fizetett. A kocsmában időző falubeli legények összenéztek: csábító volt az aranypénz, meg az aranygombok is. A legények látták, hogy a tiszt egyedül jött, nem soká tanakodtak, leütötték. Aztán – nehogy gyanút fogjon az Egerben időző sereg – gyorsan elhantolták a közelben levő községi magtárépületben. Társai keresték is a tisztet – akiről közben “kiderült”, hogy a cár fia -,de hiába. A nyomok eltűntek, a falu meg néma maradt. Pedig nagy sarcot vetettek ki a falura. Aztán a cári seregek elvonultak, s lassan már csak az emlékezet őrizte a történteket.
Telt-múlt az idő, a falu lakossága gyarapodott, több lett a gyermek is, új iskola kellett. Az elöljárók úgy határoztak, hogy a régi magtárt le bontják, s helyére építtetik az új iskolát. Ahogy a magtár padlatát felbontották, s ásni kezdtek, rátaláltak a sok-sok évvel azelőtt meggyilkolt tiszt tetemére. A jegyző bevitette a “faluházára”, koporsót csináltatott, hogy tisztességgel eltemessék. Az esetet hallván Korózs mama, akkor a falu tán legöregebb asszonya, lélekszakadva rohant a jegyzőhöz, bíróhoz, s intette az elöljárókat: temessék el mihamarább a halott maradványait, mert az maga az ifjú cár, akit 1849-ben öltek meg a felnémetiek, s akit máig halálra keresnek, s nagy baj jöhet a falura, ha kitudódik, hogy mégis csak itt tették el láb alól. A tanácsot megfogadták, a temetés szép csendben megtörtént.
A történet más változatát ismerők a felnémeti temetőtől északra eső Kutyahegy-dűlőben mutogattak egy sírhantszerű dombot, amelyben – szerintük – a faluban megölt cári tiszt nyugszik. Ma már aligha van meg ez a dombocska, de a történet őrzi emlékét. Eszerint a tiszt kora őszi időben járt Felnémeten, gyümölcs-és szőlőérés idején. A falubeli férfiak a szőlőkbe csalták. Az út a Kutyahegy-dűlőn át vezetett, ahol a szekerek egymást érték, folyt a betakarítás. Az egyik szekeres gazda körtével kínálta az idegent, az a kocsiderékba hajolva válogatni kezdte a körtét. Vesztére, mert hátulról fejszével agyonütötték. Az összesereglett férfiemberek el is temették ott helyben, nehogy kitudódjék a dolog, s a falut katonák felégessék. A cár fiáról szóló történetekről több mint három évtizeddel ezelőtt Kolacskovszky Lajos is írt az egri Igazság című lap hasábjain. Az ő általa lejegyzett változatok közül az alábbi különösen érdekes -lévén, hogy már akkor is igen idős felnémeti ember közlése nyomán írta le. Az elbeszélő olyan tősgyökeres felnémeti család tagja volt, amelyik már múlt században szerepel a község anyakönyveiben. Góner Miskának hívták az idős embert, írja Kolacskovszky -,aki nagy mesélő hírében állott, a falu szájaként emlegették. A családneve eredetileg Glóner volt, az anyakönyvekbe így is jegyezték be az itt tán másfél évszázada honos család tagjait. A könnyebb ejtés miatt változott a név az élő nyelvhasználatban, a mai napig is Gónernek mondják. Nos, Góner Miska így tudta a “cár” agyonveretésének históriáját: “a cári seregek 1849-ben a Vécsey-völgyön jöttek be Egerbe, s a vásártéren táboroztak le. A mindig éhes katonák kegyetlenül dézsmálták a szőlőket, gyümölcsösöket. Még a cár is rákapott a finom szotyogós körtére. Addig-addig kóstolgatta kínálatlanul, hogy a felnémetiek rajtamentek, agyonverték. Bár ne tették volna! Mert a főgenerális ezért rettentő sarcot rótt ki a falura. A nép képtelen volt a pénzt mind előteremteni. Úgy aztán egyik jóravaló egri kofa, Rendekné (az Ostrom utcában lakott, s a Kisasszony temetőben fekszik) adott egy véka aranyat, meg egy véka ezüstöt. Így maradt meg a község! A cárt Felnémeten nagy pompával, bandaszóval temették el”
A kételkedő Kolacskovszkyt az alábbi szavakkal nyugtatta Góner Miska:
“- Tán nem hisz?… Már pedig, édes Uram, úgy volt a dolog, ahogy mondtam. Nem az ujjamból szoptam, a nagyapámtól hallottam.
- Hátha tiszta papírosból olvasott a nagyapja?
- No, hallja, ha hazudós lett volna a nagyapám, meg se hallgattam vóna.”
Kolacskovszky Lajos azt is leírta, a felnémeti temetőben levő sírt maga is látta úgy 1927 körül, s akkortájt gyűjtött adatok szerint a falu népe így emlékezett: “Felnémeten a magtárt 1888-han alakították át iskolává. Amikor a kőpadlót felszedték, alatta teljesen száraz fővényben, szép szál férfi egészen ép csontvázát találták, Dús szőke haja leért a válláig. Homlokán kardcsapás (vagy baltaütés) helye látszott. A csontokat beszállították a községházára, és persze csodájára járt a fél falu. Dr. Hunyadi Búzás János szerint akkor rontott be édesapjához, a jegyzőhöz Korózs Tera néni, s jajveszékelve kérte az elöljáróságot, igyekezzék mielőbb eltűntetni a csontvázat, mert aki itt fekszik, az maga a cár. És ha nem a cár, legalábbis herceg. 1849. nyarán egyedül jött lóháton a faluba. A kabátján aranygombokat viselt. Szomjas volt a lelkem, betért egy pohár borra a kocsmába (a kocsma az erdészlak helyén állt.). A lovát egy cölöphöz kötötte. A zsebei tele voltak arannyal. A kocsmárost is arannyal fizette ki. Meglátták ezt az éppen ott lebzselő felnémetiek, nyolcan-tízen közülük összebeszéltek, a cárt agyonverték, kizsebelték, a lovát meg elkötötték. A hullát félelmükben a magtár pádimentuma alá rejtették.”
Kolacskovszky tudott egy nem Felnémetről, hanem Egerbocsról származó változatot is, amelyet egy Göböly Veres Zoltán nevű bocsi embertől hallott. Eszerint: “a cárt négy tábornokával a falu közepén, a híd mellett hantolták volna el. Ezek emlékét örökíti az ottani öt topolyafa.”
A “cár sírját” ma már hiába keressük a felnémeti temetőben. Lassan elfogytak mellőlünk azok az öregek is, akik a történet hagyományozói voltak. És a falu is átalakul, mi több: át is alakult már, elveszítve, elhagyva meseszerű, de megmentésre érdemes hagyományait. Őrizzünk meg ezekből mindent, ami ma talán még megmenthető! (1982)
Részletek Lőkös István: Átölelő szivárvány c. könyvéből
Legutóbbi hozzászólások