A 16. század nagy társadalmi forrongásai, katolikusok és protestánsok küzdelme, valamint a reformáció irányzatainak vitái érthetővé teszik, hogy a szatíra, a gúny eszközeit a kor verselői gyakran és szívesen alkalmazták. Tették ezt már a reformáció prédikátor-írói is, elsősorban Szkhárosi Horvát, aki a barátokat, papokat, egyházi szertartásokat és babonákat tűzte tollhegyre, írói eszközeit, fogásait a világi, vágáns költészetből merítve. Ugyanebből a forrásból táplálkozott a deákok szatirikus ének-irodalma is – ama néhány vers tanúsága alapján, amely elkerülte a pusztulást.
Ezek egyike Armbrust Kristóf szebeni származású kancelláriai tisztviselőnek a Gonosz asszonyembereknek erkölcsekről (1550) című éneke, mely rokonságban van a házasének Tar Benedek által művelt nőgyűlölő változatával. Az asszonybecsmérlő vágáns és humanista verseknek ez a magyar változata történeti példákkal, anekdotákkal, még a nőpápa históriáját is előadva, bizonyítja, hogy a világon minden gonoszság a nők miatt van, mert az ördög általuk cselekszik. Egy magát Gregoriusnak nevező debreceni személy viszont a Szkhárosi által ostorozott fösvényeket gúnyolta ki Micsodás az fesvény ember {409.} (1566 előtt) című szerzeményében. Ő nem a próféták írásait citálja a vagyonhajszoló urak fejére, hanem vágáns-modorban, képszerűen (talán egyenesen kép után) rajzolja meg a fösvény ember – ezúttal bizonyára gazdag cívis – portréját.
Az efféle általánosított, személytelen szatírák még inkább fennmaradtak, mint azok, amelyeknek kifejezett célja valamely néven nevezett személy vagy pontosan megjelölt közösség nevetségessé tétele, illetve durva becsmérlése. Az ilyen írásokat az érintettek igyekeztek gondosan eltüntetni, s ezért inkább csak a rájuk vonatkozó tiltó rendelkezések, peres akták adnak számot egykori létezésükről. Egy hivatásos énekmondót, Kassai Lantos Sebestyént például azért fogtak perbe, mert az “eretnek Gál papról” (nyilván Huszár Gálról van szó) gúnyos, becsmérlő versezetet szerzett. Szerencséjére megúszta annyival, hogy megtiltották neki énekének előadását, s elrendelték, hogy annak szövegét “könyvéből” tépje ki. Az ilyen gúnyverseket néha egyszerűen csak cantilenának, cantiónak nevezték, máskor famosus versiculusnak (gyalázkodó versecske), de feltűnik már a később általánossá váló elnevezésük, a pasquillus is.
A sokszor emlegetett személyeskedő gúnyversek, paszkvillusok közül csak kettőnek a szövege maradt ránk ezekből az évtizedekből. Az egyik az ún. Felnémeti Névtelen Cantiója (1565), mely a protestáns papok ellen irányul. Érdekességét növeli, hogy a korszak egyetlen katolikus tendenciájú éneke, amely a korábban Apáti, majd Szkhárosi által a katolikus papok és szerzetesek kigúnyolására alkalmazott írói megoldásokat most a “Luther-papok” ellen fordítja. Az ének hátterét az szolgáltatja, hogy az Eger mellett fekvő Felnémet, az egri püspök birtoka, megmaradt katolikusnak, ami bosszantotta a protestáns egri várkapitányokat. A faluba ezért erőszakkal protestáns papot ültettek, s ez késztette paszkvillusa megírására a falu valamelyik katolikus deákját. A gazdagodásra törekvő, csak hasukkal törődő és feleségüket cicomázó, immár birtokon belül levő, protestáns papok szatírája tartalmilag egybevág azzal a képpel, amelyet a Debreceni disputa szerzője festett antitrinitárius szemszögből a református prédikátorokról. A másik ismert gúnyverset 1573-ban selmeci vitézek ragasztották ki a templom kapujára, az egész város polgárságát elmarasztalva benne, amiért kapzsiságukban részt kívántak maguknak a katonák zsákmányából. A vers szövege annak következtében maradt meg, hogy királyig menő “ügy” lett belőle.
Legutóbbi hozzászólások