Az Aranymorzsák Gárdonyi Gézának kortársairól szóló írása.
SZEDERKÉNYI NÁNDOR
Az egriek örökös képviselője.
Tud magyarul, németül, diákul és különösen jártas a papok nyelvében.
Innen van, hogy az egri papság mindig hű támogatója. Persze ő is hű támogatója a papi érdekeknek.
A politikában sok vizet nem zavar, habár sokszor beszél, de a tollával érdekes munkákat végez. Így az általa megírt Heves vármegye monografiája, egyike a legszebb és legérdekesebb magyar monografiáknak.
A mult nyáron (1898 augusztus 2‑án) a budapest‑egri vonaton Szederkényi Nándor kedves társaságában utaztam.
Beszélgetésünk majdnem az út végéig az ő páratlan szorgalommal megírt Heves vármegye monografiája körül forgott. Én hogy még akkor nem olvastam ezt a jeles munkát, csak úgy, mint Herman Ottó, az egri hősasszonyok iránt érdeklődtem legjobban. Szederkényi elkedvetlenedett a kérdéseimtől és szinte fájdalmas arccal felelte:
- Nem találtam rájok vonatkozólag semmi adatot.
Én csak elképedtem erre a nyilatkozatra és mert a kocsiban mások is ültek, siettem másra terelni a beszélgetést.
De azt hiszem félreértettem Szederkényit. Ő mint szívvel‑lélekkel egri ember keztyűs grófnőket, skofiumos, sisakos Zrinyi Ilonákat és más bájos nemesi hölgyeket szeretett volna a történelem homályából kiszedni és leírni a vár hős védőinek s hogy ilyeneket nem talált, arra mondta, hogy semmi eredményre nem jutott a kutatásával.
Azonban, hogy én is úgy értettem a beszédét, mint a mi kiváló tudósunk Herman Ottó, napokig lidércként ült a mellemen az a gondolat, hogy az egri hősnők története pipabeszéd, koholmány s úgy éreztem magamat, mint a mesebeli öreg Mirkó király, akinek az országából elrabolták a napot.
Végre, hogy napok multával sem tudtam szabadulni a nyomástól, előszedtem az én kis könyvesházamból minden olyan történelmi munkát, amely Eger ostromáról beszél és hát meg is vigasztalódtam. Megtaláltam ugyanis, hogy a híres ostromban csakugyan vitézkedtek nők, ha nem is grófnők, nem is nemes rendűek, de mind magyarok; olyan nők, akik részint a várbeli őrkatonák feleségei voltak s az ostrom alatt a gyermekeiket is maguknál tartották, részint olyanok, akik a városból húzódtak fel a várba, vagy azokból az Eger mellett levő községekből, amelyeket a török tábor az ostrom alatt ellepett.
Én megelégedtem ezzel az eredménynyel s ha találkoztam volna azóta Szederkényivel, bizonyára tisztázódott volna ez a kérdés közöttünk. Mert nekem most már bizonyos, hogy ő az egri hősnők kérdését mesének nem tartja, csak mint sokan mások, azt a magyar amazon légiót kereste, amelyet a színműírók helyeznek el a Dobó bástyáin.
Hogy azonban Herman Ottó egy lap húsvéti számában Szederkényivel történt beszélgetését közli, ezzel országos kérdéssé válik Egernek szép híre. Hát mesebeszéd, koholmány a hős asszonyok küzdelme? Bizonyára sokan elkeserednek, mikor a mi történelmünknek ezt a fényes lapját kihullani látják.
Hát ne lássák kihullani!
Az egri ostrom történetét Tinódi Sebestyén írta meg legrészletesebben. A többi magyar történetíró Istvánfytól Acsádi Ignácig mind az ő Eger viadaláról való énekét tette maga elé, mikor ezt a történetet földolgozta. Ortelius Jeromosból is dolgoztak egynéhányan, de mert Ortelius maga is más forrásokból merített, a magyar történetírók őt inkább a munkájában levő képekért becsülik. Azonban az egri viadalt illetőleg Ortelius a szokottnál jobban becsülendő – ezt majd az írásom végén megmondom.
Nézzük Tinódit. Még nem száradt föl a török vér, még melegek voltak a falak az ágyúk alatt s a borbélyok reggeltől estig kötözgették, mosogatták a száz meg száz sebesültet a vár udvarán, mikor Tinódi Egerbe érkezett. Szinte látom, hogyan tartja kezében a papirost és hogyan kérdez és jegyez minden nevet, minden számot, minden dátumot. Kétségtelen, hogy egy nagy hőséneket tervez, aminőt a Homerosz Iliásza. Mert ilyen diadalt nem ért még, nem is hallott. Ebben akarja megörökíteni a nevét és költészetét.
Fájdalom, a sokat hányódott lantosnak soha sem volt erre ideje és nyugalma s ami verse a viadalról fönnmaradt, az csak vázlata a tervezett munkának.
De ebben is riporteri hűséggel számlálja el, hogy hány férfi és hány nő volt a várban, hogyan készültek a harcra, ki hol állott és küzdött, úgy, hogy az ének nem is egyéb, mint rossz rímekbe szedett hadi tudósítás.
Tőle tudjuk meg elsősorban, hogy hány nő volt a várban az ostrom alatt:
“Valának szorgalmatosak tisztökben Falukról es parasztak harmincnégyen, Sütő asszonynépek es tizennégyen, Egyéb asszonyok, gyermekök negyvenöten.”
Tehát negyven‑ötven volt az asszonynép száma és hogy nem úri rendből valók, az kétségtelen. Dobónak a felesége, meg a többi tiszt asszonya mind távol volt, jobbára a Felföldön, ahova a törökdúlás nem ért. De vajjon levon‑e ez valamit az események értékéből?
Az asszonyok csak az utolsó rohamban vettek részt. Előbb nem is volt rájok szükség. Hanem hogy az a nap, támadókra és védőkre egyaránt meleg nap volt:
“Dobó futamék bástyába hertelen. Ott minden népét erősen biztatja. Azt köveket asszonynépvel hordatja. Viadalhoz azzal jobban támasztja. Gyorsan, vitéz asszonyok hagyigálnak.” stb.
Aki tudja, hogy a régi történetírók a legjelentősebb eseményt se mondják el bővebben, mint egy ilyen rövid feljegyzésben, annak ennyi adat is elég lenne, hogy az egri asszonyok lehullt cserkoszorúját visszategye a fejükre. Azonban, hogy Tinódi is jeles valaminek tekintette az asszonyok csatáját, kitűnik egy másik énekéből, amelynek a címe:
Egri históriák summája.
Ebben rövidebben mondja el az ostromot s a nőket nem hogy kifelejtené, mint jelentéktelen epizódját a viadalnak, hanem még körülményesebben emlékezik meg róluk, mint az előbbi énekében.
Azt mondja:
A tömlöcz bástyánál Dobó vala. Ott ő apródját ellőtték vala, Ő keze lába sebösült vala, Ott asszonynépek vitézködnek vala. Lám sok köveket vártákra hordnak, Nagy bátor szívvel ők hagyigálnak.
Ez már amint én látom, olyan világos és határozott bizonyíték, hogy több könyvre és írásra nem is kellene hivatkoznom.
De van még:
Dobó a törökök eltakarodása után terjedelmes jelentést küldött a királynak. Ez a jelentés bizonyára megvan most is a bécsi udvari levéltárban. Csak elő kellene kotorni. A mi országos levéltárunkban (a limbusban) meg van a jelentésnek az a része, amely a sebesült vitézeket sorolja föl, hogy a királytól jutalmat kapjanak, valamint az özvegyeket és árvákat, akik az ostromban vesztették el a családapát, hogy ezek is részesüljenek a király atyai gondoskodásában.
Ezek a nők, akik itt meg vannak nevezve, vagyontalanok s csak ezek lehettek ostrom alatt a várban, mert hogy szegények voltak s a férjük katona, nem is volt hova máshova menekülniök. Van köztük maklári és felnémeti nő is. Mind a két falut elhagyta a magyarság a török jövetelkor és vagy Borsodba, vagy a Mátrába futottak. A nők nagyobbrésze azonban egri emberek özvegye. Ezek tehát mind afféle vörös boron erősödött, tüzes, magyar menyecskék bizony nem nézték tétlenül, mikor a török az ő Jánoskájukat, Miskájukat ütögette.
A neveik: Kassayné Margit, Nagyné Orsolya, Törökné Anna (egri), Szabóné Anna, Mészárosné Örzse (egri), Vassné Katalin, Bertalanné Katalin (várbeli katona özvegye), Nagyné Dorottya (egri), Molnár Jánosné Apollónia (egri), Deliné Örzse (várbeli), Kassika Örzse (felnémeti), Molnár Ambrusné Apollónia, András diák neje Ágnes (egri), Gyurkóné Margit (a Mecskei szolgájának felesége), Nagy Balázsné Dorottya, Abádyné Klára és Szőrné Katalin, ez a maklári molnárnak a felesége.
Mondom, csak azok vannak megnevezve, akiknek Dobó adományt kért.
Ezeken kívül a szegény sorsú sebesült vitézek névsorában is van egy női név. Azt mondja a lajstrom:
“Margaretha consors Casparis Kochys una cum marito suo per pixidem et lapides vulnerata, merentur flor 4., et, maritus vestem.”
(Kocsis Gáspárné Margit a férjével együtt golyóktól és kövektől sebesült. Jutalmuk 4 forint és a férjnek ruha.)
A többi sebesült is csak 2‑3 forintot kapott, pedig voltak köztük elegen, akik vagy kezüket, vagy lábukat, vagy szemük világát vesztették s nem egynek a megemlítésénél odajegyzi Dobó:
“Perpetuus mendicus factus” (örökké koldussá nyomorodott.)
A töröktől elvett zászlókat, köztük Ali basa aranyos vörös bársony zászlaját, az ostrom után való napon négytagú küldöttség vitte Bécsbe I. Ferdinándhoz. Névszerint: Vajda János, Iványi György, Somogyi András és Kőszegi Albert.
Ortelius Jeromos, aki az esemény után talán tíz esztendőre került a bécsi császári udvarhoz íródeáknak, eleget hallhatott ottan azokból a történetekből, amelyeket a négy vitéz az ostromról elbeszélt s a kezén is foroghattak a Dobó jelentései, Dobót pedig minden bizonynyal személyesen is ismerte. Az Ortelius terjedelmes magyar‑török harci krónikájában az egri nőkről ezeket olvassuk:
“…auch die Weiber mit Steiner, siedheissem Wasser, Bechkräntzen und dergleichen zulieffen, und dem Feind gevaltigen Abbruch thäten, und sich nicht als Menschen, sondern als grimmige Löwen und Bären erzeigten.”
Magyarul folytatom az idézett hely szavait:
“Többek között egy asszony a leányával együtt ott volt a bástyán, a harcoló férj mellett. Mikor ez golyótól találva holtan rogyott össze, nem akarta addig elhinni, míg érte boszút nem áll. Elkapta a kardját és pajzsát s hamarosan három törököt küldött a másvilágra. Csak ezután ölelte föl a férje holttestét és vitte a templomba, később pedig a temetőbe.
Egy másik asszony, – így folytatja Ortelius, – követ vitt a fején, hogy az ellenségre vesse, azonban a fejét szétlőtték. Ekkor a leánya fölragadta az anyja vérétől pirosló követ és lezúdította. Két török halt szörnyet a kő alatt s még másik kettő is elterült.”
Hát talán ezt lehetne koholmánynak nevezni, ha már valakinek az a nézete, hogy minden koholmány, ami szép és amit csak egy történetíró állít egymagában.
De ha elgondoljuk azt, hogy abban az esztendőben, mikor a török föl akarta falni egész Magyarországot s immáron Temesvár, Szolnok, az egész Alföld, az egész Duna melléke a hatalmába került, s csak az egy Eger verte vissza a Fölvidék kapujában a törököt, Bécsben ez az esemény oly nagy örömet kelthetett, hogy a négy egri vitézt kézről‑kézre kapdosták és töviről‑hegyire elbeszéltették velök a negyvennapos viadalt.
Aztán meg hogy a későbbi esztendőkben Dobó is megfordult egynehányszor az udvarnál, már hol mint ünnepelt hős, hol mint könyörgő rab, – az ottaniak aligha találtak a vele való beszélgetésre érdekesebb anyagot, mint azt a híres ostromot, amely a török‑magyar harcokban a legragyogóbb diadallal végződött.
Ortelius Jeromos tehát, amit az egri nőkről följegyzett, a bécsi udvarban hallhatta s valószínűleg magától Dobótól is.
Vajjon föltehető‑e egy osztrákká vált németről, aki a kétfejű sas rezidenciájában lakik, hogy adatokat kohol a magyar dicsőség megörökítésére.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Legutóbbi hozzászólások