Gyermekkoromban reggel fél hétkor szólat meg a felnémeti fűrészüzem (hordógyár) dudája. Ez amolyan felhívás vagy ébresztő lehetett, mert fél órával később, hét órakor ugyanez a gőzduda már a munkakezdést jelezte. „Fú a gyár” — mondták a felnémetiek. Farkas (Makó) András bácsi, a fűtő már jókor felkelt, hogy az adott időben megnyissa a gőzcsapot. A megszólaló dallamos dudaszóba én valamilyen szöveges üzenetét értettem bele. Vajon mit üzen?—kérdeztem édesapámtól, aki ez idő tájt (az 1940-es évek végéig) az üzem vezetője volt. Édesapám, hogy kielégítse kíváncsiságomat, kitalált nekem valamilyen szöveget, amelyre már csak homályosan emlékszem. Azt tudom, hogy az eleje így kezdődött: „Emberek, emberek, aki itt dolgozik…” Majd a már elfelejtett részlet után valahogy így folytatódott a szöveg „Fél óra múlva, kezdődik a munka.”
Megöregedve is hallom a hordógyár egykori dudáját, amint munkába hív, jelzi a munkaidő kezdetét, délben ebédre szólítja a munkásokat, majd az ebédidő végén újra megszólal, és délután fél ötkor hallgat el. Ekkor már a munkaidő végét jelzi.
Később változott a munkabeosztás, és a gyári duda ennek megfelelően más-más időben hangzott fel.
Felidézem gyermekkoromat: Az anyagtéren akkor még bőven volt játszásra alkalmas terület. Csak később foglaltak el egyre nagyobb helyet a máglyák (stócok!). Olyan volt nekünk Tárkányi úti és Sánc utcai gyerekeknek ez a terület, mint a Pál utcaiaknak a grund. Harcoltunk is érte a falu más utcában lakó gyerekeivel. Aztán ott volt a „melegvíz”: Ez egy kisebb medence volt, ahová az úgynevezett kondenzvíz folyt ki. Itt mosták, sulykolták a ruhát Péter Piros néni meg Nagy néni.
Nekem lakóhelyem volt a hordógyár. Édesapám ugyanis 1938-tól, az államosításig ennek az üzemnek volt a vezetője. Ezután az új vállalat központjába, Miskolcra került, természetesen alacsonyabb beosztásban, majd néhány év múlva visszahelyezték, készárutér-kezelőnek.
A gyerekkori játékokon kívül egyéb emlékek is az üzemhez fűznek. Amikor kissé felcseperedtem, minden vakációban legalább egy hónapot dolgoztam itt, majd az érettségi után, mivel nem vettek fel a főiskolára, már felnőtthöz illő munkákat is végeztem. Voltam anyagkihordó, rönkbeadó, máglyázó, vagonrakó stb.
Ezentúl már soha nem szólal meg a duda, nem „fú a gyár”. Romokban hevernek a hordógyár épületei. A fűrészcsarnok patinás tetőszerkezete is az enyészeté lett. A sátáni pusztítás végigsöpört az egész fatelepen. De vajon miért? Kinek, volt az érdeke, ez a rombolás? Valamikor a fűrészüzem Felnémet jelentős ipari létesítménye volt. Jártak ide dolgozni Egerből, Felsőtárkányból, Maklárról, Nagytályáról. Ostorosról is. Az 1950-es években már két műszakban termeltek, és naponta 7-8 — néha még több — vagon a hagyta el a gyár területét, fűrészáruval, parkettával, fűrészporral, tűzifával megrakodva. Nem tudnám megmondani, hogy hány embernek adott kenyérkereső munkát az üzem, 150-200-nak bizonyára.
Vajon hogyan juthatott ilyen gyászos sorsra a hordógyár? Milyen üzleti érdekek játszottak közre egy jelentős termelő üzem elpusztításában? A kérdéseket tovább is folytathatnám, de az a gyanúm, hogy ezekre nemigen kapok választ. Lehet, hogy akik tudnának válaszolni, a saját jól felfogott érdekük miatt, mélyen hallgatnak.
Néhány évvel ezelőtt már elsirattam ezt az üzemet. Még ma is érzem a deszkák illatát, magam előtt látom a pirosra gőzölt bükköt, vadcseresznyét, vadkörtét, berkenyét.
Amikor 2012 februárjában hírét vettem annak, hogy bontják a fűrészüzemet, Felnémet honlapjának vendégkönyvébe írtam néhány sort: Azt javasoltam, hogy hagyják meg a csarnokot, és ha már a termelés megszűnt, legalább valami maradjon meg az üzemből. Itt akár egy állandó kiállítás is nyílhatott volna, bemutatva a faipari termelés történetét. Valószínűleg sokan őriznek még fényképeket, a levéltárban pedig dokumentumok is találhatók. Lehet, hogy elkéstem a javaslattal? De az sincs kizárva, hogy süket fülekre talált a javaslatom. Így hát megpecsételődött a hordógyár sorsa. Többé már nem „fú a gyár”, csak az egykori dolgozók szelleme lengi körül a romba döntött épületmaradványokat, és mintha valami kísérteti hang súgná: Sic transit gloria mundi — így múlik el a világ dicsősége.
Dóra Zoltán
Legutóbbi hozzászólások