Ahogy Zeusz fejéből kipattant Pallasz Athéné, úgy jött elő szinte a semmiből, és jelent meg a felnémeti fűrészüzemben 1948 vagy1949-ben egy fiatal férfi, Martos Tibor. Senki nem tudott róla semmit. Egyedül talán a Pongrácz család ismerhette Diósgyőrből, ahol emlékezetem szerint együtt dolgoztak vasas szakmában. Pongráczék a háború után kerültek Felnémetre, édesapám, idősebb Dóra Zoltán segítségével. A Pongrácz család ugyanis velünk együtt vészelte át az ostromot az úgynevezett rizskásamalom (Vak Jancsi malma) tulajdonosának pincéjében. Antal Gyula bácsi, apjától Antal Jánostól (őt nevezték Vak Jancsinak a faluban), örökölte és működtette a malmot. A lakás és a malom közelében volt egy bombabiztos pince, ahol néhány családdal együtt közel hat hetet töltöttünk az ostrom idején, 1944.őszén. Pongrácz Sanyi bácsi, akinek lakatos szakmája volt, Antal-lányt vett feleségül, így kerültek ők is Felnémetre a háború alatt. Én ötéves voltam ebben az időben, de arra ― homályosan ugyan ― emlékszem, hogy a pincében szóba került édesapám és Pongrácz bácsi között, hogy a háború után fiával együtt (aki szintén lakatos volt) a felnémeti üzembe jönnek dolgozni karbantartóként.

Úgy emlékszem, hogy az Egri Erdő- és Faipar Rt államosítása után, amikor a részvénytársaság nemzeti vállalattá alakult, édesapám egy darabig még Felnémeten maradt. Miskolcra való áthelyezése csak néhány hónap után történt meg.

Martos Tibort, aki mivel lakatos vagy esztergályos volt, a fához nemigen értett, valószínűleg amolyan komiszárként küldhették Felnémetre, hogy az „osztályidegen”(talán még részvényes is?) Dórát szemmel tartsa. Persze ez nem bizonyítható, mert Martos Tibor később, amikor már ő is a miskolci központban dolgozott, barátságos viszonyt tanúsított édesapám iránt. Hogy ez a magatartás őszinte volt-e, azt nem tudom.

Martos nagy lelkesedéssel fogott a politikai munkához. Hogy ezen kívül mi volt a hivatalos megbízatása, azt nem tudom. Később, amikor az Észak-magyarországi Fűrészek miskolci központjába került, ő lett a vállalat normása.

Miből állt az üzemi mozgalmi élet? Természetesen a dolgozók szocialista szellemű nevelése volt a központi kérdés. Martos szemináriumokat szervezett, ahol a különböző politikai alapfogalmak elsajátítása mellett mozgalmi dalokat is énekeltek. Esténként a szabadtéren tartott foglalkozások alkalmával felzengtek az akkor divatos énekek: Fegyverünk a szerszám, Sződd a selymet, elvtárs!! Zúgjatok csak, traktorok!

Öcsémmel, a szintén a fűrészüzemben lakó Bánhegyi Zolival, meg még néhány környékbeli gyerekkel magam is ott settenkedtem a szeminárium hallgatói között. A szeminárium vezetője ezt nem bánta, sőt látszólag örült is érdeklődésünknek. Emlékszem, hogy egy alkalommal valamelyik mozgalmi dal nem ment az idősebb generáció néhány tagjának. Szabó Sándor bácsi, aki szovjet hadifogságban is volt, nemrég még szörnyű képet festett le a Szovjetunió gazdasági életéről, most lelkesen énekelt, és dühös volt társaira, akiknek nem ment a dalolás.. Martos Tibor ekkor bennünket, gyerekek kiállított a placcra, hogy mutassuk meg, mit tudunk. Mi meg fújtuk a nótákat, megszégyenítve a felnőtt munkásosztályt.

Egy alkalommal azonban furcsa haditervet eszeltünk ki Elhatároztuk, hogy „ráijesztünk” erre a gyülekezetre. Már délelőtt elkészítettük a töklámpákat. A tököt a már említett rizskásamalomban élő két nénitől (Mariska néni és Rózsika) szereztük be. Este mikor már javában folyt a szeminárium, felmentünk a fűrészporból összehordott dombra, és a zene ritmusára mozgattuk töklámpáinkat. Egy darabig áhítattal énekelt a csoport, de a nóta végeztével Martos elkiáltotta magát: davaj! Erre megindultak felénk, hogy a meg nem rendelt szerenádért megkapjuk a jutalmat. Szanaszéjjel, szaladtunk, legtöbbünket nem értek utól. Valahonnan az egyik éjjeliőr is előkerült. Mai napig emlékszem a nevére, Tóth Miklósnak hívták, Egerben lakott. Szegény Bánhegyi Zoli barátom nem vette észre a veszélyt, így néhány botütést kapott a fenekére.

Az ifjúság szocialista szellemű nevelését is fontosnak tartotta Martos Tibor. Ő szervezte meg a SZIT-et. Tudni kell, hogy a DISZ megalakulásáig az ifjúságnak nem volt egységes tömegszervezete, különböző rétegszervezetek működtek. A SZIT az ifjúmunkásokból állt, a falusi, úgynevezett paraszt fiatalság pedig az EPOSZ-ba tömörült.. A SZIT tagjainak egyenruhájuk is volt, és különböző rangjelzéseket is viseltek az ingükön.. A főnök természetesen Martos Tibor volt. A fiatalok közül a legnagyobb rangot Macsinka Árpád (barna bőre miatt a Bokszos Árpi ragadványnevet kapta) viselte. Róla érdemes megjegyezni, hogy igen szorgalmas volt. Szakérettségit is tett, majd elvégezte a fogorvosi egyetemet, megyei főorvos lett, és noha mozgalmi tevékenységét soha nem adta fel, szakmáját nemcsak szerette, hanem állítólag igen színvonalasan látta el. A felnémetiek különösen nagy bizalommal fordultak hozzá. A SZIT-ben tevékenykedők közül említésre méltó Farkas (Fogli) Szilárd is, aki úgy tudom, diplomáciai pályára került, de igen fiatalon meghal, Angliában. Halálának oka számomra máig ismeretlen.

Amikor Martos elkerült Felnémetről, a fűrészüzemben továbbra is folyt a mozgalmi élet. A párttitkár Jakab (Riku) András lett. Vele kapcsolatban az a szóbeszéd járta, hogy temetésén, mivel akkor még az egyházi szertartás nélküli temetésnek nem volt kialakult formája, a felnémeti rezesbanda a Munkaverseny indulót ― „Fegyverünk a szerszám, sarló, kalapács” ― játszotta, egyik közismert sora így hangzik: „Üsd a vasat, addig üsd, amíg meleg”. Jakab András halála után a párttitkárrá Szabó Sándort választották. Ő 1956-ban, a forradalom idején nyilvános bűnbánatot tartott a dolgozók előtt, de később visszatért a szocializmus élharcosai közé. Ki is tüntették.

A forradalom leverését követően előbb diákként, majd az érettségi után „főállásban” segédmunkásként dolgoztam az üzemben. Csakhamar bekapcsolódtam a színjátszó fiatalok munkájába, s ezzel együtt a mozgalmi életbe is. Ez azonban már egy másik történet.

Dóra Zoltán