Az egri művész tárlatát csütörtökön délután nyitották meg, nagyszámú érdeklődő jelenlétében.

Nagy Ernő mellett családja, ismerősei, tisztelői és természetesen a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának tagjai is jelen voltak Nagy Ernő festőművész kiállítás megnyitóján, amely székfoglaló is volt a csoportba.

Az akadémia legújabb tagja lett csütörtök délután Kuklay Antal művészettörténész, aki A nyelvi szegénység esztétikája Pilinszky János költészetében címmel tartott székfoglaló előadást a MAB Székházban. Az előadást követően pedig a tagok és érdeklődők a Miskolci Galériába igyekeztek, hiszen ott egy másik új tag, Nagy Ernő festményeiből nyílt székfoglaló tárlat.

Dobrik István, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának alapító tagja, ügyvezető elnöke köszöntőjében elárulta, ugyanúgy izgul, mint egykor, mikor vizsgázni ment Nagy Ernőhöz. Mint mondta, a fontos eseményen több generáció találkozhat – hiszen a művész dédunokája is jelen volt.

Az alkotót és munkásságát Cs. Varga István irodalomtörténész, professzor méltatta, aki kiemelte, a nemzedékeket felnevelő festőművész-tanár művészetének eszenciáját mutatja meg a Rákóczi-házbeli kiállítás.

– Nem csupán Eger és Miskolc kézfogása valósul ma meg, hanem nemzedékek kézfogása is. Nagy Ernő írt könyvet a régió költőiről, ám ezúttal festőművészetét csodálhatjuk meg. A művész kiművelt ember, szakmáját hivatásaként szereti, ismeri a mértékletességet, s a hosszú élet titkát – méltatta a professzor. Hozzátette, Nagy Ernő nem utánzója, sokkal inkább mestere mestereinek, alkotásaiban döntő szerepet kap a szépség, s az archaisztikusság.

A 87 éves Nagy Ernő alkotásaiból nyílt kiállításról szólva Cs. Varga István elmondta, egy művelt, tehetséges, élménybőséggel rendelkező festő munkáit mutatja meg, művészetében egy teljes emberi élet ragyog fel.

A tudatos örömfestő székfoglaló kiállítása január 26-ig tekinthető meg a Miskolci Galéria Rákóczi-házában.

Kiss J.

Forrás: www.minap.hu www.madeinmiskolc.hu

Meggyőződéssel vallom: Nagy Ernőt a szűkebb haza, a hevesi táj nevelte festővé. Az alapélmények máig el nem apadó forrása számára ez a vidék, művészetének „ hajszálgyökerei” itt találnak évtizedek óta éltető nedveket. Még akkor is, ha képeinek egy-egy motívuma alkalmasint máshonnét való. E képek látható és asszociatív szféráiban – sokszoros áttételben – ott él a szülőföld, az egykori piciny falucska ezernyi szépséggel teli határának emléke éppúgy, mint a hajdani otthoné, amely az egykori gyermek számára szívet melegítő, egy egész világgal felérő támasz volt. Ott él a napfényes égbolt, a téli zúzmarás táj: a nyári estében hazatérő nyáj zsivaja, az estvéli harangszó zengése, a patakparti füzes árnyai, a hétköznapok s az ünnepek ezernyi apró hangulata, az öröm és a bánat perceinek emléke, ott él a teljes élet, amelynek szépségeit, magasságának és mélységének végleteit először itt adatott megélnie.

Nagy Ernő mindvégig hű maradt a szűkebb pátriához. Művészetében és létformájában egyaránt. Ezt példázza Egerhez kötődése éppúgy, mint képeinek szín- és témavilága, de a művész-jelenlét következetessége is. Választhatott volna, s választhatna ma is másféle létformát: látványosan ívelő pályát is tudhatna maga mögött, ám igazabbnak vélte és véli ma is a felnevelő táj „tiszta forrása” mellett maradni. Külföldi sikerei Londonig vitték hírét s ez beszédes példa: a kisvilágból is tud a nagyvilághoz szólni. Elkötelezettség ez a legszebb értelemben, amelynek eredőit indulásának, élete sorsfordulóinak felvillantása példázhatja leginkább. Hosszú volt az az út, amelyet Nagy Ernő a máig végigjárt, igazi életiskola. Időben is, térben is az, de nehézségeivel, örömeivel és olykori megpróbáltatásaival is szép út. Szellemi útrakelése a szülőfalu öreg iskolájához kötődik, ahol hajdan egy szigorú tekintetű, de melegszívű tanító hajolt a vonalakkal „játszadozó”, már akkor is képekről álmodó kisdiák fölé. Ő sejtette meg először, hogy a palatáblára, vagy papírra vetett kicsi rajzok készítőjére szép pálya vár. Az ő „keze alatt” tanulta a betűvetés szép formáit s bizonyára az ő példája is benne volt abban, hogy a kisdiákból később preparandista lett, majd meg a háború viszontagságait túlélve – pesti diák. Aztán művésztanár, aki továbbadta mindazt, amit egy gazdag élet tapasztalati anyaga kínált. Ez az életpálya szükségszerűen tette derűlátóvá személyében a művészt. A szüntelen megújulás képességét formálta benne, amellyel a változó világ feladta kérdésekre biztonsággal felel. Aki évek-évtizedek óta nézi újabb és újabb képeit, maga is meggyőződhetett róla…

Lőkös István

Nagy Ernő a Felnémeten emberi és természeti értékek közé született, a tiszta forráshoz közel élt. Festményein az élményből látványt absztraháló emlékezet egyszerre képez horizontot és vertikumot. A megállított időszeletben az élmény- és emlékhorizontok összekapcsolódnak, az érzékelés révén a láthatatlan sejthetővé válik. Az idő- és térdimenziók messzeségbe futnak, oda, ahol elnémul a száj a Szépség forrása előtt. A Szépség, Jóság, Igazság, ha megmenteni nem is tudja, elviselhetőbbé teszi a világot. Az élet szakrális értékeit, kegyelmi forrásait érzékeljük szenvedéseink és örömeink létmegállító stációin. A benső szépség a kegyelemmel rokon, elválaszthatatlan attól, amit a szeretetet forrásának: Sacrumnak nevezünk. Egy alkotás attól lesz remekmű, hogy szépsége mélyről sugárzik, hogy a teremtés titkával tart rokonságot. (…)

A tájfestészetet sokszor próbálták kikiáltani elavult művészetnek, amely lemond az élet gondjainak felelős ábrázolásáról. Nagy Ernő azonban túllép a múlófélben lévő kordivat buktatóin. Gyönyörködtetni és megértetni képes művész, igazi mesterségbeli és műveltségbeli tudás jellemzi. Vérbeli akvarellista, aki mindenütt a fényt, a felfénylőt, a tájban megjelenő szépséget keresi. Sötét világunkban fényeket gyűjt. Képei főképpen megélt látványból, hangulatból fakadnak, kivételes kvalitásérzéke belső bizonyosságból ered.(…)

Nem utánzója, nem is krónikása, hanem inkább költője ennek a tájnak, az egri emberek világának. Nem tartozik semmiféle csoportosuláshoz, saját művészi ügye vezérli: semmi más, csak maga az alkotás. Aligha enged művészetébe beleszólást, mert nála az ihlet állapota a döntő: a saját mondanivaló, a belső látás kényszere. Művészetéből mélységes humánum árad, ezt keresi előkészítő és vázlatgyújtő tanulmányútjain is. (…)

A 85 esztendős Nagy Ernő a képzelet és az emlékezet tágas palotájában él Érdeme, hogy viszonylag sokat festett, dicsérete: idótállót, sőt maradandót alkotott. Cum honore et magna carltate, nagyrabecsüléssel és nagy szeretettel köszöntjük a jubiláns festőművészt. Hisszük: „Boldog a nép, amely tud ünnepelni. Az Ilyenek arcod világosságánál Járnak, Uram.” Élet- és szépsógigenló emberként fogjuk fel üzeneteit, és Kalász Lászlóval együtt hisszük: „de ez az ég Ide ez a szél I de ez a domb I meg ez az ér I megmarad”. Köszöntésképpen Apor Elemért, a száz évvel ezelőtt született egri költőt idézzük, aki Balassi-tradíciót követve, „Mint sok fát gyümölccsel, sok Jó szerencsékkel áldjon Isten mezókbeV áldást mondott lakóhelyére, Egerre: „Dajkáld völgy eme várost, / dombok öleljétek (…) Legyen boldogság, béke hazája / örökké.” Részletek Dr. habil. Cs. Varga István irodalomtörténész professzor ajánlásából

Több mint negyven évvel ezelőtt ismertem meg Nagy Ernőt és alkotásait. Tiszta, de nem érzelemmentes, következetes, de az újra érzékeny, szeretetre és tiszteletre méltó emberi karakterrel hitelesített életművet tudhat magáénak a Művész. Számomra nagyon megtisztelő volt, hogy mint ifjú kollégája három éven keresztül bírhattam bizalmát, számíthattam segítőkészségére, élvezhettem bölcs, csendes, okos humorát. Nagy Ernő, mint festőművész, és mint rajztanárok nem­zedékeit formáló és útjára bocsátó művészpedagógus a régió meghatározó szellemi jelensége. Akadémiai tagfelvétele csak egyike lehet az Őt már régen méltán megillető elismeréseknek. Tiszteletre méltó jubileumán a legjobbakat kívánva csatlakozom az őt ünneplőkhöz! Részlet Dr. Kárpáti László művészettörténész, ny főmuzeológus ajánlásából.

Nagy Ernő munkásságának fundamentuma a természet tanító rendje, amelyben a szépet kereső embernek felragyog az isteni célszerűség. A mindent átható, láttató fény és a titkokkal teli bújtató sötétség között rebegő ezernyi árnyalat sugárzik képeiből hol ragyogtató örömmel, hol sejtelmes bársonyossággal a természet dicséreteként. A föld, az ég, a fák, a víz, az évszakok és napszakok, a Teremtőtől ajándékba kapott idő, amelyek dolgos őseinek a megélhetést jelentették, általa színeken keresztül a mindenek ünnepévé formálódik. A tájhaza tiszteletének, a természet szeretetének, a megélt évek örömeinek és csalódásainak érzésekből érzetekké sűrűsödött eszenciája ad tartalmat és jelentést tájképeinek. A magasztos fényben megfürdetett emberi tekintet, amely egyben érzi a mögé vetülő kísértő sötét árnyékát Is a létezésének, mindenkor alázattal méri meg a látványt és láttat hol túláradó, hol visszafogott örömmel az Öt eltöltő boldogságról, de mindig fegyelmező tisztelettel. Az alkotásban az elődök földet szerető pontos munkájának tisztessége vezérli, az őszinteség mélyről fakadó alázatos kényszere. Nem bújik el modoros stílus mögé, bátran vállalja és beépíti művészetébe a kapott, vagy titkon választott mestereinek festő erényeit és állítja őket személyiségének szűrőjén át a kifejezés szolgálatába. Nem csak alkotóművész Ő, hanem tanító, példát állító ember, aki az egyenrangú felnőttként tisztelt fiatal tanítványainak vándortarlsznyájába a bor és a pogácsa mellé útravalóul becsomagolta a szeretetet is. Dr. Dobrik István művészettörténész, ny. címzetes igazgató

Nagy Ernővel készült portréfilm itt megtekinthető: http://felnemet.hu/?p=613  További életrajzi adatok